#rorate

A kéklő félhomályban

Az örökmécs ragyog,

Mosolygón álmodoznak

A barokk angyalok.

 A gyertyák rendre gyúlnak,

A minisztráns gyerek,

Mint bárány a mezőben

Csenget. Az árny dereng.

 Hideg kövön anyókák

Térdelnek. Ifju pap

Magasba fölmutatja

Szelíden az Urat.

 Derűs hit tűnt malasztját

Könnyezve keresem.

Ó gyönyörű gyerekség,

tegnap korábban lefeküdtem, mert tervben volt, hogy ma felkelek és elmegyek roratéra. sikerült is felkelnem, igazából már az ébresztő előtt kicsivel magamhoz tértem, csak jól esett pihengetni. megcsináltam a reggeli rutint és indultam

meglepett, hogy a templomban már álltak a karácsonyfák, közben meg ez van, két nap múlva szenteste. jól esett a félhomály, hogy csak a szentélyben égtek a gyertyák, egyébként sötét volt, de nem vaksötét. örültem, hogy teljesítettem a vállalásomat és tényleg minden héten eljutottam roratéra. de most nem volt bennem az a heves vágy, hogy Gy-ért és értünk szeretném ajánlani. valamiféle passzivitás volt bennem ezzel kapcsolatban. a pap arról beszélt, hogy a szeretet, a másik szeretése és a szeretve levés az Istennel való találkozás. nehezen tudtam ehhez kapcsolódni, de főleg azért, mert rengeteg apróság elvonta a figyelmemet, például hogy G. két sorral előttem ült és azt hittem, vidéken van

mise után hazajöttem és lefeküdtem tízig aludni. valamennyit aludtam, de nem voltak túl mély szakaszok, megébredtem minden megforduláskor. utána nekiálltam értékelni a három beadandót, ami megérkezett az éjjel. ma nem voltam annyira alkalmas erre, de szerettem volna megcsinálni, mert tudom, hogy holnap nem lesz rá időm és nem akartam, hogy lógjon a levegőben. tényleg nehezebben találtam azokat a szavakat, amik minőségében jók lettek volna, de nagyon törekedtem rá, hogy valós és értékes visszajelzést adjak. megcsináltam végül mindhármat

egyre mentem volna egyéni edzésre. G. délben írt, hogy elnézte a dolgot, haza kell mennie leváltani a feleségét a babával. teljesen érthető, furán is érintett, hányszor bocsánatot kér, közben meg tudom, hogy már tegnap gondolkodtam azon, ma mit szeretnék csinálni, s hogy leginkább arra vágytam, hogy nagy súllyal guggoljak és dupla 20assal gyakoroljam a felvételt, mert túlzottan tartok tőle. mindez ugye nem volt ma. ehelyett elmentem patikába, ahol továbbra sincs az altatómból. meg elmentem boltba, vettem kisebb méretű alsót és megnéztem, van-e negyvennégyes farmer. mivel volt és olcsóbb volt, mint a másik boltban, megvettem. itthon próbáltam csak meg. hihetetlen, hogy jó rám. délután elkezdtem a Bűn és bűnhődést. egyelőre tetszik és nem ijeszt meg a könyv vastagsága

a déli kávézás közben válaszoltam M. levelére, amiben Gy. felől is érdeklődött. jó volt kicsit átgondolni, mi is van bennem. most nem tartom jó ötletnek, hogy nála alszom, fel is merült bennem, hogy kihátrálok, de tudom, nem értené meg és talán félek attól, hogy ezzel végleg lezárnánk a kapcsolatot. tudom, miért vállaltam be, tudom, hogy azt reméltem, hogy lesz időnk beszélgetni, hogy akár közeledhetünk egymáshoz azáltal, hogy nincs időkorlát, nem kell még az éjszakai járatok indulása előtt elindulnom. de közben fals az egész, mert holnap elvileg hétre megyek dolgozni, ő szabadnapos, szóval ez neki végtelenül kényelmes, még úgy is, ha felkel azért, hogy kiengedjen a lakásból. és bár elhiszem, hogy nem fog nyomulni, talán attól is tartok, hogy én gyengülök el. meg eleve nem akarok máshol aludni, hanem a saját ismert biztonságomra vágyom. de a legnagyobb ellenérv, amit pont M-nak fogalmaztam meg, az az, hogy eltereljük a figyelmet az ellentéteinkről, hogy az együttalvás miatt elóvatoskodjuk az elmúlt két hét feszültségeit. azon is gondolkodtam, várom-e, hogy bocsánatot kérjen. azt hiszem, elvárnám, de nem számítok rá. nem hiszem, hogy belátással van arra, hogy bántott. abban sem vagyok biztos, hogy ezzel szeretném-e szembesíteni. sokkal jobb lenne, ha beülnénk valahova átbeszélni a dolgainkat, de ugye nem ez lesz. az pedig kérdés számomra, hogy akkor az van-e, hogy megint alámegyek az akaratának vagy én is akarom ezt

reggel 81,4 kilót mértem. hihetetlen, mennyire tudok falni. tegnap este megettem három főtt tojást, négy virslit, az uborka maradékát, sós snacket és rengeteg szaloncukrot. ezek egy részére megint nem emlékeztem, csak a csomagolásból. emlékszem, hogy néztem sorozatot közben, de a történetre egyáltalán nem emlékszem. mondjuk legalább volt reggel székletem, ami mostanában elég nagy öröm. és megint az van, hogy ma nem ettem még semmit. megint ahhoz kötöm, hogy az altató már kiütött, néztem túlsúlyosokról szóló sorozatot, ahol faltak és nekiálltam én is kontroll nélkül kielégíteni az ösztöneimet, hiszen nyilván éhes voltam

nem tudom, hogy alakul a mai este. van bennem sok félelem és kétség. közben meg azt is érzem magamon, hogy izgatott vagyok, olyasmi módon, mint az első randink előtt. jó lenne megtartani a határaimat és önmagamat. az is kérdést vet fel bennem, hogy elvileg megyünk adventi vásárba, ahol gondolom, megint fog forralt bort inni, aminek tudom, hogy nincs nagy alkoholtartalma, de mégis tartok tőle, hogy befolyásolja a viselkedését vagy akár felböfögi vagy kellemetlen lesz vele csókolóznom. de nem számítok arra, hogy erre tekintettel lesz. nem tudom, meddig tudok vele és a már-már tapintatlanságával szemben türelmes lenni, de talán az a nagyobb kérdés, meddig tudok önmagammal szemben az lenni, hogy ilyen speciálisnak tűnő kéréseim vannak. közben meg nem tolom túl, egyszerűen csak vigyázni próbálok magamra

hazafelé megyek. azt hiszem, nem történik más, minthogy nem tudunk túllépni a szexualitáson. tüskéket gyűjtök és tüskés vagyok. Gy. felhívott, hogy felszáll a buszra, úgy megyünk az adventi vásárba. nem jött oda, nem fejezte ki, hogy örül, hogy lát, a csősálat sem húzta le. úgy mentünk egymás mellett, mint két idegen. felmentünk hozzá, ahol egy végtelenített beszélgetés kezdődött. sokszor elvesztettem a fonalat, nem mertem kifejezni, hogy elegem van abból, hogy régi sérelmeket hoz fel, hogy a fejemre olvassa, miket hibáztam az ő szemléletében. próbáltam letapogatni, hol vannak a határai és a határaim. üresnek éreztem magam, egyre üresebbnek és reménytelenebbnek. idővel elfogadtam, hogy vége, amitől megkönnyebbültem. és attól is, hogy nem hagytam magam bántani. voltak nyers mondatok, elmondta, hogy érti, hogy megerőszakoltak, de mondjam meg, mikor leszünk együtt vagy hogy miért gondolom, hogy egy mozi vagy egy színház jó program lenne. elfáradtam érvelni. aztán azt mondta, hogy én kijelentek, hogy jeleztem, hogy kell fél óra, de azt nem mondtam el, addig ő mit csináljon. én meg visszajeleztem, hogy megkérdezhette volna, mire azt mondta, ne neki kelljen mindent megkérdeznie. azt is mondta, fél a programoktól, hogy majd mi derül ki előtte. pokoli volt, mert azt éreztem, semmi közös nincs bennünk. ott volt egy fordulópont, mikor megkérdeztem, elmondjam-e, mire kell a fél óra. elmondtam, hogy naplót írok, hogy jelezni szerettem volna, hogy az egy interakció nélküli idő, de ott lehet, nézhet vlogot, s azt is, hogy előre megírtam a nap addigi részét, hogy több időt lehessünk együtt. és hogy azért fotózok belleket, mert arról is írok, hogy vannak képek is. azt láttam rajta, furának tartja, hogy sok képem van bellekről én pedig elmondtam, hogy a rituálé a fontos, ahogy lemegyek és tudatosítom, mire vagyok képes. kifejeztem, hogy én próbálkozom, hogy nem hoztam szóba, hogy forralt bort iszik, sőt, kínáltam a lehetőséget, de nem beszéltem arról, milyen volt ez nekem. kicsordult a könny a szememből és azt éreztem, végre megért. a kezét nyújtotta, én pedig a mellkasára feküdtem. azt mondta, hülyeség lett volna elengednie ezt a lányt. csak jó volt és nekem elég volt. de csókolózni kezdtünk, aztán simogatott, kikapcsolta a melltartómat, én hagytam és megfogtam a farkát, pedig nem akartam. nem élveztem, megijedtem a vastagságától és hogy majd szűk leszek. leálltunk. megkérdeztem, hogy szereti, azt mondta, felesleges rám a farmer. jeleztem, hogy marad. csókolóztunk, de zavart a lehellete, a hagymás tejfölös chips, a forralt bor. vége lett a varázsnak, meghalt a pillanat. kiakadt. megkérdeztem, visszamentünk-e a kezdőpontra. igen. megkérdeztem, segítene-e elmozdulni, ha lefeküdnénk. szerinte jót tenne, nekem is

nem tudom, mi történt. nem akarok lefeküdni vele. tudom, hogy megijedtem, érzem, hogy nem állok készen, örülök, hogy nem tettem meg és bánt, hogy mindig próbálkozik. eddig bírtam. túl sok az ellenérv, túl sok a meg nem értés

negyed hatkor keltem. korábban szerettem volna, de ezek szerint fél órán keresztül meg sem hallottam az ébresztőmet. nagyon gyors reggeli rutin után szaladtam roratéra. szerettem volna ott lenni, szerettem volna eleget tenni annak a vállalásomnak, hogy hetente egyszer elmegyek. és szerettem volna békét találni, bár egész jól voltam a tegnap esti üzenetváltásunk után. letettem a görcsölést, nem akarom mindenáron megértetni magam Gy-val, de leginkább nem akarom bántani hagyni magam. és bár még nem érett be, alapvetően volt bennem valamiféle büszkeség, hogy megállítottam a tegnap esti beszélgetésünket

a misén azt éreztem, nem tudok teljesen figyelni. fáradt voltam, nem volt szimpatikus a hely, ahol ültem. de igyekeztem, nagyon igyekeztem. mikor az evangéliumban felolvasták Jézus családfáját, benne mindenféle fura nevekkel, már csak röhögtem magamban, hogy ebből ugyan hogy lesz bármi elvihető üzenet számomra. G. misézett, akinél márciusban gyónni voltam. a prédikációban azt emelte ki, milyen fontos a család, az ősök, hogy mi is mennyi családi fotót őrzünk és milyen jó, ha vannak idősebbek, akik tudnak mesélni. éreztem némi hiányt, mert nagyon témám az, hogy honnan jövök, de nem éreztem fájdalmat. beszélt arról is, hogy Isten utat készített, hogy nem csak úgy megszületett Krisztus, hanem története van, amiben emberek vannak, olykor nem is makulátlan élettel és hogy Isten minket is úgy fogad el, amilyen a történetünk. G. szokta mindig azt mondani, hogyha őt Isten elfogadja azzal az élettel és azzal a családdal, amiből a rendbe érkezett, ugyan miért szégyellné magát bárki előtt. jó volt ezt hallani, elfogadni, hogy vannak sebeim, de én magam már nem vagyok egy sajgó seb

a munka nagyon rossz volt. az jó volt, hogy M-t jöttek előgondozni. az mondjuk nagyon nem volt komfortos, hogy pitiztem az előgondozónak, próbáltam szinte kiimádkozni, hogy várólistára vegyék. közben pedig nagyon jó lenne, ha élete végét olyan helyen tölthetné, ahol méltóságot adnak neki. mondjuk elbizonytalanodtam, mert demens és megértettem, hogy akár emiatt be is zárhatják és ő ennél szabadabb. meg eleve nagyon visszás az a helyzet, hogy ennyire teperek, nekem már túlmegy ez a határaimon, de talán azért, mert M. nagyon hasonlít nagyira. az alapvető hangulat nemhogy fagyos, annál sokkal rosszabb. a tegnapi stábkarácsony állítólag borzalmas volt, fejetlenség uralkodott, ami növelte a feszültséget. ma négy kollégával díszítettem a társalgót. nagyon rossz volt, ahogy hárman folyamatosan arra utalgattak, hogy itt minden szar, minden nehéz és minden jel arra, hogy fel kell mondaniuk. megértem az érzéseiket, de ez már hangulatkeltés. egyszerűen nem esik jól ebben lennem. meg abban sem, hogy nincs vezetői jelenlét, ami miatt viszont nő a zúgolódás. elvoltam azzal, hogy sajtból csillagokat szúrtam ki, de a légkör megviselt. meg az is, ahogy bejött az intézményvezető és megint csak mondta és mondta, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy mi éppen szeletelünk, dolgozunk

ebéd után már lementem az irodámba, mert így is túlterhelődtem. kicsit még dolgoztam, de főleg F-t vártam. vele még az első táboromból ismerjük egymást, másfél évig nálunk dolgozott. belépett és rögtön anyázott, hogy mekkora vagyok és hogy tudom-e, hogy mekkora vagyok. én pedig csak öleltem és élveztem, hogy ölel. talán negyven percet beszéltünk, de azt jól megpakoltuk. meséltem a melóról, az ámokfutásról, Gy-ról, arról, hogy mennyire csodálatos volt 52,5 kilóval guggolni és mennyit jelentett az az érzés, hogy odaálltam és tudtam, hogy meg tudom csinálni és hogy ezt hogy építette fel az edző. ő is mesélt lakáseladásról, új munkahelyről, magányról. nagyon jó volt. szívesen maradtam volna még vele, de konzultációra kellett indulnom és nagyon szerettem volna menni, hogy ránézhessek magamra

B. kérte, hogy menjek korábban, de nem akartam nem találkozni F-val. odaértem ugyan egy fél órával korábban, de az esett jól, hogy rágyújtok. a konzultáció olyan volt, mint ezer felé guruló üveggolyók halmaza. elmondtam, hogy nem vagyok jól, s ebben két fő motívum van. röviden elmondtam, hogy mi van a melóban. meg hogy nagyon fáradt vagyok. jól leszúrt, hogy szombaton és szenteste a krízisfapadon dolgozom. én meg magyarázkodtam, hogy tavaly is jó volt, tavaly is bejött és októberben, mikor elvállaltam, még más volt minden. azt el sem mertem mondani, hogy ma voltam a helyen a vezetővel és nemhogy nincs készen, konkrétan üresen áll az iroda, nincs pihenő és meg lehet fagyni. utána Gy-ról beszéltem. elmondtam minden kétségemet és azt, hogy alakultak a dolgok az elmúlt héten. kiemeltem, hogy védtem meg a határaimat tegnap. B. próbálta megvilágítani, hogy időt kell hagynom, de mondtam neki, hogy én nagyon türelmes és megértő vagyok és sokszor próbálok belehelyezkedni Gy. szemszögébe, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy beszélek neki a ...-ról, de folyamatosan közelíteni akar. miközben sosem volt merevedésem próbálom megérteni, hogy ez miért lehet neki frusztráló. azért elég "mókás", hogy merevedésről értekezek. elmondtam azt is, hogy még mindig csak lamentálunk a bécsi úton. az együttalvásban B. nem lát problémát, de azt megértette, hogy egy bécsi útnak ilyen szempontból lehet veszélye, mert onnan nem tudok csak úgy eljönni. kiemelte, hogy meglepődött, mennyire türelmes vagyok. erre később visszakérdeztem, hogy mit ért rajta. azt mondta, a régi L. csak eltolta volna magától a helyzetet, most pedig próbálom megérteni. kifakadtam, hogy iszonyatosan melósnak érzem ezt a kapcsolat dolgot, hogy rengeteg energiát követel, hogy folyamatosan jelen legyek, monitorozzam, mi jó nekem és arra reagáljak. és ott ülve megértettem, hogy ahogy Gy-nál vagyunk, egyszerűen nem tudok nem megerőszakolt nő lenni, mert ahogy közeledik, folyamatosan ebbe a szerepbe tesz, mert nekem védekeznem kell vagy határt húznom. azt leszögeztük, hogy Gy. nem bántana, de megértette, miről beszélek. visszajelezte, hogy úgy tűnik, mindketten tüskéket gyűjtünk, amiket aztán egymás fejéhez vágunk

szerettem volna az alkoholról is beszélni, de B. szinte leállított, hogy ittam-e, nem ittam, akkor oké. én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy beszéljek róla, hogy most nagyon nehéz nem innom, hogy a hétvégém azért lett meg, mert hétfőn mentem megint külön edzésre. B. visszajelezte, hogy nagyon jól csinálom, hogy ennek van értelme és jó, ha a melót is úgy sakkozom ki, hogy legyen erre időm. elmondtam neki, hogy tegnap nem utaztunk apával, teljesen befordultam és elmentem futni és nagyon tudatosítottam, hogy mikor leáll a konzultáció, a terápia, az edzés, akkor is tudok menni futni és ennyit kell csak tennem. visszajelezte, hogy nagyon jól csinálom, én meg megkérdeztem, hogy ez okés, de mindenki ezt csinálja-e. elütötte azzal, hogy igen, mindenki fut. megfogalmaztam azt is, hogy türelmetlen vagyok, de azt mondta, most mindenki az, a kliensei és magán is érzi. az ülés végén kihangsúlyozta, hogy nagyon jól csinálom a dolgaimat, hogy büszke és hogy bármi történik is, mindig magamat priorizáljam és csak azt tegyem, ami nekem jó. elmondtam, hogy ezt értem, de iszonyatos nyomás van rajtam és már így is csináltam olyan dolgokat, amikben a nyomásnak engedtem. B. visszajelezte, hogy alapvetően egy kapcsolat ilyen. megkérdeztem tőle, ő érti-e, mi történik Gy-val. azt hiszem, úgy értette, hogy Gy. viselkedését mi magyarázza és csak a szexualitásra vonatkoztatta, s azt mondta, szerinte tapasztalatlan és be van gőzölve, mert rég volt nővel és emiatt nem tud meghallani vagy megérteni. azt is mondta, hogy a csúcs az lenne, ha kapcsolatom lenne, de már így is rengeteg dolog történt Gy-val, s ha nem is vele leszek, akkor is megéltem az elmúlt hetekben, hogy tudok vonzódni valakihez, hogy közelebb lépek a szexualitáshoz, amiről eddig mindig azt mondtam, hogy elképzelhetetlen és hogy tudok határokat húzni. a végén megbeszéltük a januári alkalmakat. fura volt, hogy B. úgy nyitott, hogy az év utolsó konzultációja, meg hogy a végén békés ünnepeket kívánt. nagyon nincs meg, hogy egy hét múlva karácsony. meg annyira a Gy. témában pörgök meg hogy mennyire inogtam a napokban, hogy eszembe sem jutott, hogy értékeljük az évet. mondjuk az elmondtam, hogy hétfőn töltöttem a 19 hónapot, kaptam is ökölpacsit. meg tapsolt, mikor az egyéni rekordról beszéltem a tegnapi futás kapcsán

konzultáció után utcázni mentem. próbáltam húzni az időt, sétáltam, rágyújtottam, de nagyon elkapott a kimerültség, így végül bementem. karácsonyoztak, ezért nem mentem be a normál irodába. egy másikban leültem és olvastam, de zavartak a sztorik, főleg, hogy csupa gyerekkori szar karácsony, már-már egymásra licitáltak, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy nincs rendezett életű szoc a pályán. a kolléga késett. persze, próbáltam olvasni, de már nem tudtam koncentrálni, aztán jól felhúztam magam azon, hogy még mindig sehol. maga az utcázás elment. kimentünk a villanyszerelőjéhez. nekem aztán mindegy volt, éppen merrefelé vezet, főleg, mert ő szereti kitölteni a munkaidőt. utána még kavirnyáltunk, ott észnél kellett lennem, mert megint elkezdett sipítozni, hogy nem találja a helyszínt. megkerestem google térképen, üres volt

dél körül írt Gy., hogy hogy vagyok. meglepett, mert azt gondoltam, bebetonozódtunk a hallgatásba és sértettségbe. válaszoltam, de figyelve arra, hogy többet osszak meg vele, úgyhogy küldtem neki fotókat a karácsonyi készülődésről. ő csak a betegségéről beszélt. nem akartam erőltetni. aztán B. annyira felbuzdított, hogy egy kapcsolat eleje ilyen kusza, hogy felhívtam, részben azért is, hogy elüssem az utcázásig hátralévő fél órát. felvette ugyan, de nem volt neki alkalmas. nem teljesen értem, hogy beteg, de elment a haverjához maszekolni, de nem akadtam fenn. utcázás alatt végig cseteltünk. megosztott egy írást a boldog párkapcsolathoz vezető útról, amire visszakérdeztem, neki mi a legfontosabb a felsoroltakból. ennek mentén aztán megindult egy egész normális beszélgetés. nem érdekelt, hogy nem figyelek a kollégára és bunkóság folyton telefonozni, mert időt akartam fordítani arra, hogy beszéljünk Gy-val. egy ponton a szememre vetette, hogy bántják a szavaim, mert nagy hangsúlyt fektet a szavak sorrendjére és nem tetszik, amit írok. ezen kicsit elgurult a gyógyszerem, mert ő arra sem fordít gondot, hogy egyeztesse az alanyt és az állítmányt, én meg meló közben írok neki és a szavak sorrendjén rugózik. azt éreztem, a kákán is keresi a csomót és nem értem, pontosan mit akar mondani. jeleztem a programok iránti vágyamat. a színháztól azt hiszem nagyon megijedt, s arról beszélt, hogy neki az hétköznap nem lenne jó, meg az passzív program nekünk meg ismerkednünk kellene. tartottam magam és elmondtam, hogy a színház arról is szól, hogy készülünk, hogy csinosak vagyunk, hogy megbeszéljük a látottakat és így igenis helye van egy kapcsolatban, akár az elején. jeleztem neki azt is, hogy néha jó lenne már korábban találkozni. ezt is visszadobta rám, hogyha tetszik, hogy ennyi kapcsolódása van, akkor miért bánt, ha a haverja után találkozik velem. na, ezt nagyon nem értettem. kicsit azt érzem, hogy nem akar változtatni, nem hajlandó áldozatot hozni és biztos benne, hogy úgy a jó, ahogy ő csinálja. egész jó volt ennyit beszélni. de sokszor érzem, hogy nem hall meg. mikor írtam neki, mi az a rorate, megkérdezte, mikor lesz a következő, pedig megírtam, hogy hétköznapokon van. így persze hogy félrebeszélünk egymás mellett, miközben ő a szavak sorrendjén rugózik. na, de legalább felhívtam, úgyhogy ezt a kérését teljesítettem

reggel 80,1 kilót mértem. ebédre a tegnapi karácsonyozás maradékából ettem. volt francia saláta, kenyérlángos, rántott hús, fasírt, gombasaláta, egy fél szelet kenyér. ettem kókuszgolyót is, de azt benéztem és alkoholíze volt. nem köptem ki, hanem legyűrtem, de így meg még kellett ennem, hogy ne az az íz maradjon a számban. nem faltam, nem ettem degeszre magam, de az elmúlt négy napban nem ettem annyit, mint ma. gondolom, hogy holnap nagyobb leszek, mint ma. viszont ahogy ma F. mondta, hogy hogy nézek ki, meg hogy tudom-e, mekkora vagyok, akkor kicsit vékonynak éreztem magam. s mikor megkérdezte, hogy az edzés miatt van-e, ráztam a fejem. kérdezte, hogy nem eszem-e, jeleztem, hogy igen. megkérdezte, a vérképem milyen, mondtam, hogy negyed évente járok laborba, októberben voltam és rendben van. jó volt megélni, hogy el tudtam mondani, a gamma gt-met szeretem nézegetni, azért járok ilyen gyakran. ma sokat szédültem, felállni már nem tudok anélkül, hogy bele ne szédülnék. szerintem simán kibírtam volna, hogy ne ebédeljek, de mivel lényegében két napja nem ettem, akartam enni valamit, hogy ne legyen baj, főleg, hogy nagyon szerettem volna konzultációra menni, meg várt az utcázás is. van rajtam egy általános tompultság, ami szerintem a nemevés és a kevés alvás, az érzelmileg megterhelő helyzetek miatt van. meg reggel melóba menet nagyon rosszul voltam. azt éreztem, kiugrik a helyéről a szívem. próbáltam lehúzni a kabátomat, de nyilván nem segített. beértem a melóba, próbáltam lélegezni, lazítani, de borzalmasan magasnak éreztem a vérnyomásomat. rákerestem, van-e összefüggés a nemevés és a magas vérnyomás között, mert egyszerűen megijedtem. aztán eszembe jutott, hogy van vérnyomásmérő. le is mentem mérni, de normál értéket mutatott, miközben tényleg azt éreztem, kiszakad a szívem a helyéről

ez egy nagyon hosszú nap volt, sok ütemváltással

tegnap úgy állítottam ébresztőt, hogy el tudjak menni roratéra. vágytam rá, de nem voltam benne biztos, hogy sikerül felkelnem. négy körül magamtól megébredtem, ötkor már ébresztőre. gyors reggeli rutin után hatkor már a Mária utcában voltam

a templomban csak gyertyák égtek. nagyon jó hangulata volt. csendes, békés, meghitt. a prédikáció is jól esett. azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy engedjük be Jézust a belső terünkbe, de azzal, hogy tud gyógyítani, hogy elmondhatjuk a vágyunkat, azzal igen. jól esett a lelkemnek. a homály is, a csendesség is. azt éreztem, tudok imádkozni, tudom kérni Istent Gy-ért, értünk

a melóban elvoltam. csináltam, amit kellett, igazából annál valamivel többet is, de az olyan volt, amivel én akartam végezni

délben eljöttem, mert mikulásos valamire mentem babasarkot tartani, pénzért. az önkéntes hely szervezte. nehezen kapcsolódok már velük, de ez nem zavar. meg elvoltam azzal, hogy nem kell arcon pörögni, nem akartam mindenáron gyerekekkel játszani. aztán mégis jöttek és játszottam

kaptam egy üzenetet, mert kértem, hogy szenteste mégse dolgozzak a krízisfapadon. nem tud kivenni a vezető. nem volt pánikrohamom, de jött a magas vérnyomás, a nem oké érzet. de tudtam ahhoz kötni, hogy megijedtem, hogy huszadikára és huszonnegyedikére is beosztott, hogy nem fogom bírni, nem is akarok férfi fapadon dolgozni. valamennyire sikerült megnyugodnom

este V-vel találkoztam. úgy számoltuk, nyolc éve találkoztunk utoljára. csoporttársak voltunk. hagytam, hogy ő beszéljen, mert nekem meg kellett érkeznem, mivel előtte annyira szorongatott a túlterheltség, hogy meg kellett állnom rágyújtani. figyeltem magam, mit szeretnék elmondani, de nem ragaszkodtam semmihez. vacsora után rendelt valamit, megkérdezte, én nem iszom-e. mondtam, hogy nem. megkérdezte, hogy elhatározásból-e. mondtam, hogy igen. megkérdezte, mióta, mondtam, hogy másfél éve. mikor megkérdezte, miért, azt mondtam, hogy mert túl sokat ittam. kérdezte, hogy sokszor vagy sokat egyszerre. mondtam, hogy mindkettő. aztán azt mondtam, nem akarom a szakmát hibáztatni, de benne van ez a mókuskerék, örömtelenség, a szüleim érintettsége. nem esett nehezemre beszélni róla, de azt éreztem, ez még nem az a kifejezésmód, ahogy beszélni szeretnék erről, még finomítanom kell a szavaimat. a végén beszéltem Gy-ról. megállapodtunk benne, hogy nehéz ebben a korban alkalmazkodni, de elmondtam, hogy bennem van remény most. nem tudom, miért maradt ki ennyi idő, azt sem tudom, marad-e még ki. mindenesetre jó volt találkozni, bár az nehéz volt, hogy sokan voltak és többek spiccesen kacsáztak körülöttem

idáig jutottam tegnap, Gy-tól hazafelé írtam a buszon, de szeretném kiegészíteni

a V-vel való találkozás alapvetően jó volt. sok dolog történt közben, ami nem a beszélgetés volt. jó volt megélnem, hogy ilyen programjaim vannak, hogy tudok nem inni vagy akár nem hazarohanni, mert innom kell. a találkozás elején elmondtam, hogy fogszabályzóm van, mert ki kellett mennem a mosdóba, hogy kivegyem, illetve készültem arra is, hogy majd a végén is fogat kell mosnom. nem tartom furának, egyszerűen ez van. de az egészet úgy tudtam elmondani, hogy ez most fontos nekem, ez valami olyan, amire régóta vágytam és most megtörténik. V. is mondta, hogy milyen jó, hogy belevágtam. ahogy beszéltem róla, jobban megértettem, hogy tényleg zavart, hogy nem rendezett a fogsorom és eszembe jutott pár fénykép rólam, ahol kifejezetten zavart. később az őszülésről is beszéltünk, s elmeséltem, hogy hagytam abba a hajfestést. itt ért össze bennem, hogy az is egy olyan dolog, amit el tudtam engedni, hogy korábban zavart, hogy látszott, ahogy elkezd lenőni és bár nem foglalkoztam vele a nap minden percében, mégis ott volt a tudatomban és pont ugyanez volt a fogaimmal is. és most jó ebben szabadnak lenni. az is jó volt, ahogy akár a felépülésről tudtam beszélni. meg V. jól fogadta, nem sajnált, nem esett kétségbe én pedig kicsit megélhettem, hogy ez most valóban előrelépés

nyolc után kicsivel indultunk el, fél kilenc magasságában értem Gy-hoz. nem vártam, hogy kijön a villamoshoz, nem is tette. viszont lejött a kapuhoz. morcosnak láttam. kiderült, hogy a másik irányból várt, morcogott, amiért a hosszabb úton érkeztem. értem, hogy így többet várt rám, de nem értettem a morcosságot. nem tettem szóvá, csak bevételeztem. láttam, hogy lukas a zoknija. nekem ez teljesen belefér, de azért kissé korai talán most még lukas zokniban mutatkozni. mármint ebben a szakaszban az ember még igyekszik a legjobb képet alkotni magáról, s abba nem fér bele egy lukas zokni. mivel nem készültem feltétlen úgy, hogy találkozunk, főleg, hogy a tegnapi morcosságával sem tudtam mit kezdeni, nem vittem magammal azt a csokimikulást, amivel készültem neki, de vettem másikat, ami nekem kitérő is volt, meg feladat, hogy ne törjön össze. mikor odaadtam neki, nem láttam rajta örömöt, megkérdezte, ezt most miért. aztán ő is adott nekem, aminek én örültem, de feltételeztem, hogy azt nem dedikáltan nekem szánta. vett két díszpárnát, hogy ne a falnak kelljen nekidőlnünk, ami kedves dolog. én főleg arra vágytam, hogy pihenjünk, átöleljük egymást. egy ideig valóban így voltunk, próbáltunk beszélgetni, de akadozott. kiderült, hogy fáj a térde, a tegnapi edzésen történt vele valami. morcogott, hogy nem tud majd ma futni. értem, hogy zavaró a térdfájás, de talán arra vágytam, hogy megkérdezze, nekem nem okozott-e sérülést a tegnapi guggolás. élveztem, hogy a vállán pihen a fejem, hogy cirógatom a kezét. de aztán éreztem, hogy most van az, amikor kezdeményeznem kell, mert biztosítanom kell róla, hogy én is nyitok. nem esett nehezemre, hogy megcsókoljam. a csók most is elég hosszú volt, ami már-már előjátékba csapott át. egy ideig megengedő voltam, de mikor a kezemet arra vitte, hogy fogjam meg a péniszét, annak nem tettem eleget. utána szeretett volna benyúlni a nadrágomba, szintén leállítottam. utána még csókolóztunk, de lezártam. ahogy feküdtem a mellkasán, éreztem valamiféle feszültséget. megkérdeztem, csalódott-e. nem mondta, hogy nem, de elmondta, hogy nem érti, miért húzom el a kezét, mikor többet szeretne. tudtam, hogy egyszerűen nem érti, hogy ami nekem természetes, ami nekem tudásom magamról, azt ő nem érti. ezért elmondtam neki, hogy két férfi is megerőszakolt. nehéz volt így kimondani, de éreztem, hogy vagy ilyen nyersen elmondom, vagy egyszerűen nem fogja megérteni. meghallotta, de nem tudott teljesen kilépni abból, hogy ha azt mondtam, hogy vele biztonságban érzem magam, akkor miért nem engedek többet. és hogy ő már készen áll és szeretné és nem érti az elutasítást. hagytam neki időt, hogy ott legyenek velünk ezek a mondatok, miközben megengedtem magamnak, hogy megéljem, elérünk ahhoz a ponthoz, mikor vége a kapcsolatnak. közben azon gondolkodtam, hogy tényleg nem tartok még ott, hogy megengedjem az együttlétet magamnak, s ott van az is, hogy ha megtörténik, akkor elvesztem a kegyelmi állapotot és az Istennel való kapcsolatom is megváltozik, mert egyszerűen ezzel is számolnom kell és ez így együtt már iszonyatosan sok nekem. aztán azt mondta, hogy igenis szeretné, szeretné, ha továbblépnénk, ha ledönteném magamban ezt a falat, hogy a régi sérüléseimen túllépnék, de undorító lenne, ha ez olyan elvárás lenne, amivel zsarol - bár nem ezt a szót használta. elmondtam neki, hogy rengeteget dolgozok ezzel a terápián, hogy van, hogy semmi másról nem beszélek, hogy valóban biztonságot élek meg mellette, de nem tudom megmondani, mikor állok készen. nehéz volt, tényleg nagyon. de mikor azt mondta, hogy ad időt, meg ahogy mondta, azt éreztem, hogy elsírom magam. jó volt megélni, hogy ha nem is teljesen, valamennyire mégis érti, hogy itt van valami, ami nekem nehéz. újra csókolóztunk, újra nem csak csók volt. hagytam, hogy kikapcsolja a melltartómat, hogy megfogja a mellemet. utána elmondtam neki, hogy talán tizenkét éve hagytam ezt utoljára valakinek és hogy soha nem csókolóztam ilyen hosszan. ő sem. nem akartam arról beszélni, hogy ami köztünk történik, az nekem mennyi meló, hogy abban már mennyi nyitás van és mennyi meló

azt is megértettem, hogy bár a ... után volt még szexuális kapcsolatom, az van, hogy most másfél éve vagyok józan és azért lehet ez annyira intenzív, mert tisztán élem meg, nincs bennem tompító. tizenegykor szálltam buszra. lekísért a buszhoz. szeretem, hogy ez természetes neki, közben meg nem tudom, az felmerül-e benne, hogy ilyen kései órán autóval hazahoz. azt éreztem, nagyon meleg van nála, mondtam is neki. aztán elmeséltem neki, hogy nálam egy konvektor van, s kicsit beszéltem a lakásról. azt hiszem, furcsállta, hogy nem volt még nálam, ezért elmondtam, hogy szégyellem, hogy milyen. és valahol ezt nem értem, hogy rengeteg dolgot nem csináltunk még, nem látta még, hol élek, de szeretne már továbblépni. azt hiszem, ez is nehéz nekem, hogy haladna, mélyülne, közben meg nem ismerjük egymást. és az is elakadást okoz nekem, hogy más ütemben haladunk, hogy nekem a szexualitást akár ilyen dolgok is megelőznének. és az van, hogy félek attól is, hogy ha megtörténik az együttlét, akkor beleesünk abba a csapdába, hogy innentől együtt kell lennünk, hiszen már szeretkeztünk. nehéz téma. csak remélni tudom, hogy valóban megvár, hogy kivárja azt az időt, míg én mindent lezongorázok magamban és teljesen készen állok. de őszintén nem vagyok benne biztos

reggel 81,8 kilót mértem. ettem este. egyszerűen megkívántam, hogy egyek. ettem felvágottat, főztem tojást, ettem hozzá olívabogyót és sajtos tallért. nem faltam, lassan ettem. a falást megelőztem azzal is, hogy kitettem a tányérra adagokat, s akkor már nem volt a teljes határtalanság. de azért nem kellett volna ennem, van bennem düh

a düh egyébként megjelent akkor is, mikor Gy-val voltam együtt. részben azért, mert igazságtalan, hogy a múlt ennyire befolyásolja a jelent. és így utólag belegondolva azért is, mert nem tudom, mi is a múlt, hogy kvázi jogos-e így gondolkodnom, jogos-e, hogy a szentendrei és a visegrádi dolgokra hivatkozva tartok ellent Gy-nak. azt hiszem, még mindig nem értem, mi történt ott és nem tudom elfogadni, megengedni magamnak, hogy azok erőszakok voltak. és dühös voltam Gy-ra is, amiért folyamatosan kezdeményez, próbálkozik. persze, megáll, ha jelzem, ami jó. de azt hiszem, arra vágyom, hogy megkérdezze, meddig mehet

tegnap ugye nagyon elkezdtem szorongani, jött a "valami" is, mikor ráeszméltem, mit is jelent a krízisfapad. de kicsit ugyanez indult el, mikor Gy. próbálkozott, hogy ez nekem most nagyon nehéz, hogy elviselhetetlen, hogy nem bírok tovább egyensúlyozni, nem tudom tovább biztosítani a saját biztonságomat és igényeimet és nem elveszteni Gy-t, mármint nem megadni neki a szexualitást, mert félek, hogy emiatt elvesztem. és nem tudok magamnak a legfontosabb lenni. és mikor másodjára csókolóztunk, éreztem, hogy többet engedek meg. éreztem, hogy bár nem feltétlen esik jó, hogy hozzám dörgöli az ágyékát, meg kell engednem, mert nem lehet, hogy semmit nem engedek. nem jött a "valami", de szerintem csak azért, mert nem mertem megengedni ott és akkor magamnak, mert nem mertem ráterhelni még ezt is a kapcsolatunkra. sőt, este, mikor lefekvés előtt gondolkodtam, akkor mérges voltam magamra, hogy szerdán a felépülésem volt a középpontban, most a ..., és egyszerűen egyenlőtlen a kapcsolatunk, mert mindig neki kell tekintettel lennie rám, mindig csak a stop táblákat emelem fel. jó lenne ennél jobban lenni, lazábbnak lennem. igazságtalan lenne, ha csak erről, csak rólam szólna minden. közben meg nem tudom, neki vannak-e stop táblái és csak nem mondja vagy hogy én hogy lehetnék tekintettel rá. közben meg az vagyok, mert elfogadom, hogy morcos, hogy lukas zokniban van és azt is, hogy nem teszi érthetővé számomra, hogy miért morcos, s hogy ne kattogjak azon, hogy ennek mennyiben vagyok én az oka és ne tegyek terhet magamra azzal, hogy oldanom kell a morcosságát, akár azzal, hogy többet engedjek annál, mint amit elbírok vagy szeretnék