#soberlife

nem mondom, hogy kifejezetten jót aludtam a sátorban, de nem is volt vállalhatatlanul rossz. kicsit szűken voltunk ketten meg idővel átmelegedett, de azért pihentem, aludtam. meg jó kaland volt ez így, sátrazással, tegnapi grillezéssel és csillagnézéssel

reggel lassan ébredeztünk, felmentünk a büféhez kávéért, közel fél órát vártunk a nyitásig. lehetett volna beszélgetéssel tölteni az időt, de azt éreztem, I. inkább csendben lenne. néha nehéz viselni a csendjeit. és kattogok, például azon is, mennyire nem érint már, de most már azt gondolom, a korábbi simogatások valamiféle megfelelések voltak a részéről. és egyszerűen muszáj arra koncentrálnom, hogy gondoskodik, programot szervez, grillen süt, átengedi a függőágyat és tudja, hogy reggel kávézni szoktam

délelőtt fürödtünk. borzasztó lassan merek belemenni a vízbe. derékig megvagyok, de ott már túl hideg, túl kényelmetlen. de belemerültem nyakig, csak hosszú rákészüléssel és persze túlagyalással, minek az analógiája ez az életemben. kijöttünk, sétáltunk aztán a szigetcsúcson közösen úgy döntöttünk, avíz sodrásával csorgunk vissza. megpróbáltam úszni, valamennyit sikerült is. aztán valahogy mély lett a víz, de akkor nem is úsztam, hanem csak úgy voltam és próbáltam úszni, de fáradt voltam. szerencsére ott volt I., mondta, hogy hagyjam magam sodródni, de azt keressem, lábra tudok-e állni. pár pillanatra jobb lett, de aztán megint nem. ott volt, bíztam benne, nem volt bennem halálfélelem, nem pánikoltam, de azért megfogtam a karját, hogy vontasson picit. ő meg szerintem akkor ijedt meg, hogy majd lehúzom őt is, de csak pár pillanat kellett, talajt fogtam, meg tudtam, hogy csak fogni akarom, nem lehúzni. picit beszéltünk róla, hogy féltem-e, meg hazafele is mondtam, hogy elpilledtem, viccesen mondtuk mindketten, hogy a sok úszástól, meg mondta, hogy majdnem megfulladtam. mondtam, hogy nem, meg persze, megijedtem, de nem pánikoltam

olvastam a függőágyban, ő meg a székben. kínálgattam neki az ágyat, de nem kérte, én meg élveztem, csak voltam. nagyon próbálok úgy jelen lenni, hogy élmények vannak, akár a víz, a sodrás ereje, a függőágy, a csillagos égbolt. szóval ezek vannak, s ezek akkor is maradnak, ha I-nal vége. az, hogy kétrészes fürdőruhám van, hogy merek abban mutatkozni, az mind az enyém. az, hogy változik a testképem, hogy nem szorongok azon, hogy megmutathatom-e a nem teljesen szőrtelen testem, hogy nekem már természetes, sőt, szinte láthatatlanok a nyomok, ezek mind az enyémek. mint ahogy annak a megtapasztalása is, hogy amiben vagyok, az maga a pokol. enni és nem ízeket érezni, nem önfeledtnek lenni, hanem matekolni, hogy mikor hajthatok, mennyit kell még közösen enni, lesz-e időm bármikor kompenzálni, az igenis pokol. rettegni attól, hogy mennyit mutat a mérleg, az pokol. úgy látni a hasam, mint ami nem fér be a fürdőruhába, az pokol. de pokok az is, hogy elbizonytalanít a simogatások elmaradása, a csend, hogy már szinte gondolatolvasóként próbálom kitalálni, kapcsolatban vagyunk-e még, akár ez a hosszú nap együtt előremozdította-e az ügyemet. lehet, hogy ha a melóval nem ez lenne, akkor nem lennék ennyire frászban, vagy ha a segítőim nem lennének szabadságon és rá tudnánk nézni, akkor sem lenne ez ilyen erős. egyszerűen nehéz pszichésnek lenni, vannak terhei, korlátai, érthetetlen démonai

elolvastam a könyvet, amitől többet reméltem, mint amit adott. nagyon érdekes felvetés, hogy mi van, ha egy egykori szexuális zaklatásról számot adó lány öt év múlva elmondja, hazudott. csakhogy nem értem, hogy lett újra tárgyalás, s az sem lett feltárva, pontosan miért is mondta ezt vagy akár hogy változott meg az iskolai élete. felesleges könyvélmény, de mégis jól esett olvasni, megélni, hogy van figyelmem

ebédre sajtos tejfölös lángost ettünk, palacsintával. az már sok volt nekem, de nemigen volt választás vagy alternatíva. nem esett jól, szerintem az a büfé igénytelen

írt a dietetikus sajt helyetti alternatívákat. leeresztett tőle az agyam. mert most az lesz, hogy szomorúan tuszkolom magamba a kesudiót, mert kell, pedig ha nem kellene, akár még le is csúszna. húsz szemtől rettegek. és van megint hányingerem. és csavarodok rá erre az egészre. nem lenne itt baj, ha nem piszkálnának, ha nem lenne ez a fókuszban, szerintem kevesebbet is fogynék. de így van bennem drámafaktor

délután még úsztunk, nem adtam fel a próbálkozást. nekem ezek az idők vannak, I. nélkül nemigen jutnék el ilyen helyre, pláne nem lennem olyan ember, aki akár kiment vagy egyáltalán tudja, hogy nem tudok úszni. feküdtem a pléden, mert I. elkérte a függőágyat, meg nyilván szerettem volna én is odaadni, de a székén ülni nem akartam

úgy indultunk el, hogy a nyolcas misére elérjek, hazahozott. figyelt az időre és nem morgott a mise miatt. nekem ez így elég, nem kell velem jönnie. szerintem nem okozott fennakadást a kérésem és ebben sem akarok vetíteni vagy meghazudtolni magam. nekem ez fontos és örülök, hogy az

a jezsuitáknál voltam. Nagy Bálint úgy prédikál, mintha lelkigyakorlatot tartana, nagyon megszerettem, pedig ez volt a második misén csak vele. csodálatos kenyérszaporítás után Jézus imádkozik, majd vizen jár, Péter is szeretne. unásig ismert történet. de ma nem az volt. Jézus a tömeg elől megy el, talán sok volt neki, s Bálint arra fűzte fel, hogy mi a mi tömegünk, ami akár útját állja az imádságnak. vagy hogy mi a kétkedésünk az imádsággal, az arra való képességünkkel, ahogy Péter is alkalmatlannak találta aztán magát a vizen járásra. vagy hogy tudjuk-e mondani, hogy Ments meg, halljuk-e, hogy Ne félj, én vagyok - ahogy hangzott az a feltámadás után is. és hogy mi az Istennel való találkozás módja, mi az ami Illésnek a szellő volt a vihar, földrengés után, ki tudunk-e jönni a barlangból, legalább annyira, amennyire képesek vagyunk. és annyira finom, megengedő, korlátokat ismerő ez a kitétel, nem kirángató, parancsoló, hogy ki kell jönni, találkozni kell az Istennel, hanem békés, hogy gyere ameddig, amennyire tudsz. kicsit viaskodtam, menjek-e misére, meggyőztem magam, hogy legalább napszúrásom van, s az mentesít. de nagyon kellett ez a lelkemnek. és a Ne félj is, mert pont ez van, hogy agyalok, szorongok. s ha I. nem is Isten, de miért ne lehetne, hogy az Én vagyok az most az, hogy én vagyok az, akivel leéled az életed, aki mellett szülővé válsz?! aztán meglátjuk. de én a csendben ebben voltam, hogy az Én vagyok mit jelent, hogy I-nal kapcsolatban mit jelent vagy az önképemben, hogy én vagyok az adjunktus, képes vagyok rá

sok dolog történt ebben az egy napban. sok a szorongás, sok a baj a fejemben. de ugyan ki gondolta volna, hogy lesz egy nap, mikor lesül a hasam vagy mikor egy sátorban ébredek, ráadásul a párom mellett. most ezek vannak. itt tartok. s hogy lesz-e tovább, meglátjuk. most elég a jelen és az, hogy ami jön, ami kínálkozik, amiben fejlődhetek, azt elfogadom és formálódok

a tegnap esti evés nyilván pokoli nehéz. volt többször ingerem, de messze volt a mosdó, meg pottyantós is volt. vettem be hajtót. most két napot majd I-nál alszom, azért is, meg mert ki akarom tolni magamból a tegnapi grillezést. ráálltam a mérlegre, 70 kilót mutatott. próbáltam nem kiakadni, de ha jól sejtem, 68 felett megyek el táborba, ahol majd nem tudom magam mérni, ami lehet, hogy maga lesz a pokol. és kompenzálni is csak mértékkel tudok, mert nagy hajtás nem mehet, szabadidőm meg nem lesz annyi, hogy rendesen futkossak

The present is the only thing we have—what is real, what is important.

Accept and forget the past. Do not obsess over the future.

Just be present.

álomból ébredtem. jött a hír, hogy az igazgatói ülés minden áthelyezési kérelmet támogatott. megnyugodtam. aztán MH elmondta, hogy nem kapok státuszt. levelet írt általános szöveggel. nagyon csalódott voltam, felhívtam, sokadjára felvette. nem emlékszem, mondta-e, engem miért nem vesznek át, de az biztosan volt, hogy van helyem, örüljek ennek. csak én meg kiakadtam nagyon, hogy miért van az, hogy itthagynak a bántalmazó vezető mellett és hogy én ezt nem bírom tovább, közben meg egyértelmű, hogy el sem tudok menni, hiszen éhenhalnék. nem kiabáltam, csak a fojtogató érzés volt meg és a magamra hagyottság

I-nál voltam. ment szépen a reggeli rutin. picit frusztrált, hogy sokára ment el mosdóba, így már a kávé és minden után tudtam csak kicsenni a mérleget. meg az is rossz volt, hogy feküdtem mellette a kanapén és szinte teljesen ignorált. nem szoktam a telefonját nézegetni, de érdekelt most, hogy mit bököget. nem tudom eldönteni, hogy a lidl applikációban és az indexen való elmerülés számára azt jelenti, hogy a reggelünk olyannyira otthonos, hogy nem kell érdeklődést, kapcsolódást jeleznie vagy csak nagyon nem érdekeltem. próbálok nem nagy következtetéseket levonni, miközben van bennem félelem, mert számomra nehéz az utóbbi egy hét eltávolodása, izgulok amiatt is, mert tudom, hogy a héten találkozott egy barátjával. kérdeztem is, miről beszélgettek, annyit mondott, hogy azt javasolta, távolról szemlélje a dolgokat, mintha kívülálló lenne, de azt nem mondta, hogy a kapcsolatunkra is vonatkoztatja-e

BM nem írt, mi lett az adjunktusi állással, finoman rákérdeztem, izgulhatok amiatt is. és persze, lehet azon kattogni, hogy azért nem írt-e, mert elhavazódott vagy mert mégsem kapom meg. közben válaszolt, kezdődhet a kaland és az egyensúlyozás a dolgok között

68,7 kilót mértem reggel, ami azért elég drámai növekedés. oké, tegnap ettem pizzát és fagyit, meg mérés előtt legalább fél liter folyadék már volt bennem. de nagyon nem okés ez az ingadozás, mert nagyon abba az irányba lök, hogy hajtani kell, hogy fogyjak. a hajtást viszont már nem annyira bírom, legalábbis szerintem azért is szédültem be tegnap este, meg váltam koordinálatlanná és indult meg a derealizáció is, hogy nem tudtam, merre vagyok. futnak az aan dolgok, úgy érzem, meg hogy van ebben fellángolás

délután kijöttünk Kisorosziba. jó itt. azt nem tudom, velünk mi van. este gondolkodtam ezen és az is benne lehet, hogy egyszerűen nem volt olyan kapcsolatom, ami ennyi ideig tartott volna, fogalmam sincs, milyennek kellene lennie. I. gondoskodó, figyelmes, közben meg akarva-akaratlanul érzékelteti, hogy más vagyok, van múltam. nem úgy, mint Gy., de azért mégis és ebben a bizonytalanságban nehéz lennem. meg abban, hogy mikor lesz ebből döntés és az mi lesz. és igenis vannak dolgok, amik benne nem szimpatikusak. az van, hogy olyanná válik ez néha, mint egy vizsgahelyzet, ahol folyamatosan félek, hogy átmegyek-e

a természetben lenni csodálatos. fürödtünk a Dunában, kétrészes fürdőruhában. és grilleztünk. rengeteget ettem. de az jó volt, hogy megtaláltam a feladataimat a vacsorakészítésben. viszont tudtam, hajtani fogok majd, mert rengeteg kalóriát ettem, túl sokat

kifeküdtünk a Duna medrébe csillagokat nézni. elképesztően gyönyörű a természet, nem is értem, hogy lehetett ilyen gyönyörűt teremteni. jó volt picit gondolkodni ezen keresztül Istenről. és jó, hogy ilyen élményeim is vannak, meg hogy az I-nal való kapcsolatomban lehet sátrazni, grillezni, elcsendesedni

The dreams have been the hardest part. Waking up thinking you’re drunk and you relapsed. The worst part is that some days, I awake from the dreams feeling tricked into drinking; into allowing myself to”just this once.” That’s when I crave it the most.

jó volt otthon ébredni. nem tudom, mi ez most, hogy nem annyira vágyom most I-nal lenni. szerintem az van, hogy a bizonytalansága kihat rám és emiatt kivonódok. közben meg azért az is van, hogy jó néha kicsit magamban lenni, főleg az új, rendezett lakásban

tegnap vettem be hajtót. éjjel kétszer ébredtem, először kijött a dugó, utána még ürültem. meg reggel is folyt hosszan. picit sok volt már, de nem aggódtam, hogy nem tudok elindulni dolgozni, sőt, otthon kávéztam

reggel 66,9 kilót mértem, ami az eddigi legalacsonyabb szám. igazából örülök neki, közben meg látom a testem változását, legalábbis azt, hogy látszanak az ereim, ami lehet, hogy a meleg és a fokozott vízfogyasztás miatt van. meg ugye volt most a hajtás és a dupla edzés

a melóban nem történt szinte semmi. két lakóval beszélgettem, de iszonyatosan untam. meg nem is akartam komolyan dolgozni. még fél nap és megkezdem a bő két hetes szabadságomat. ami alatt persze remélem, hogy kiderül, mi lesz velem. de olyannyira kiestem a ritmusból, hogy elfelejtettem reggel felmenni teamre

délig dolgoztam, utána nézelődtem, begyűjtöttem az erkölcsimet, a vintedes dolgokat. és vettem egy felsőt, E. miatt, meg mert akarom magam ilyennek is látni, lazának, nőiesnek, kicsit sejtetőnek

délután ledőltem kicsit. nem aludtam, legalábbis maximum bóbiskoltam, de nagyon jól esett. elfáradtam, jött a szívdobogás, egy kis remegés, dezorientáltság, jó volt vízszintesben lenni

eszembe jutott, mit álmodtam. a táborban voltam, a programos társakkal egy szobában. P. érkezett először és én nem azt az ágyat választottam, ami adott volna valamennyi intim teret, hanem ami mellette volt, mert nagy volt bennem az összetartás és a megfelelés. hamar rájöttem, hogy nem lesz komfortos nekem, meg összetolt ágy volt, P. sokat beszél, de addigra az egyetlen békésebb ágy elkelt. és közben meg tudtam, hogy ez nem is a tábor, hanem a S. és megint próbatétel van, hogy maradhassak, lehessek újra kollégista és ezért próbáltam azon is túllendülni, hogy hány ágy van egy mekkora szobában

este találkoztunk I-nal. beültünk pizzázni, az övéből ettem egy negyedet meg egy nyolcadot. aztán még két gombóc fagyit is. vágytam normálisnak lenni, miközben gondoltam arra, hogy ez mennyi cukor és szénhidrát lehet és tuti megint felmegy a súlyom. átcsorogtunk a rakpartra is. nem tetszett neki, hogy repoharak vannak, ezért nem ültünk be sehova. én elvoltam, mert volt nálam kulacs, de azért picit fura volt így. sétáltunk és ennyi. az volt a szerencse, hogy a parlament előtt találtunk egy padot, mondtam, hogy üljünk le. jó volt ott ücsörögni, valamennyit beszélgettünk is, de kicsit távolságtartó volt vagy érdektelen. közben meg persze, fáradt lehetett. két és fél hónap után nekem egyszerűen igényem van az intenzívebb beszélgetésekre. és persze megint szorongok, ezúttal azon, hogy csak a tábor előtt nem akar szakítani, hogy oda békében menjek el

volt egy pont a rakparton, mikor nagyon rosszul lettem. borzasztóan szédültem, nem is voltam benne biztos, hogy nem ájulok el. lehet, hogy a hajtás miatt felborult bennem valami, de nagyon ijesztő volt. végül mentem tovább, meg kézenfogva sétáltunk, úgyhogy biztonságban voltam, csak nem értem meg kicsit megijedtem, hogy akkor kezdődik a leépülésem az aan miatt

hat előtt felébredtem, nem is tudtam visszaaludni. egészen kipihent voltam. zsolozsmáztam, elvoltam csendben, aztán az első ébresztőkor megindítottam a napot, csak igyekeztem halkan molyolni

nem teljesen értem, mi van most I-nal. azt mondta tegnap, sodródik. nem érzek rajta távolságtartást vagy más működést. inkább azt tudom megfogalmazni, amit korábban is, hogy megrekedtünk. de ez most rajta áll, ő nem tudja beleengedni ebbe magát, ettől vagyok én is kevésbé oldott. de kéri, hogy legyek mellette, simogat. szerintem a táborig kihúzom, utána lesz érdemes erről beszélni. a bő egy hét külön talán neki is segít rendeződni, meg jobb is, ha ott úgy vagyok, hogy nem egy mélypontot menedzselek, ha esetleg I. úgy dönt, hogy ennek vége. közben meg néha merem azt gondolni, hogy ő lesz a gyerekeim apja, hogy egy év múlva nem járok majd edzésre, mert gyermeket várok. nem tudom, ezek honnan jönnek, de nem gondolom irreális vagy mániás működésnek

a munkában nem történt semmi. túl kellett élni a meleget, ennyi, de mióta kisebb vagyok, ez nem okoz őrült kihívást. az ügyeletemet elvitte É., mert szombaton meg nem jön, akkor is ügyeletes leszek. kicsit félek, hogy majd sokat mondja, hogy öt beköltöző volt és mennyit szenvedett. sajnáltam, meg rossz az ilyen, főleg hogy nemrég GyE csinálta velem ezt, bár ő nagyon nem korrektül, meg én mondtam É-nek, hogy szóljon, segítek, de nem szólt. meg mindegy is, úgyis mocskol, most legalább van oka is rá. annyira nem vettem komolyan a napot, hogy elkértem magam patikába, ahova megérkezett a négy doboz hegkrémem. én nem engedtem volna el magam, ha már ekkora munkaidő kedvezményt kapunk. és emeltem a tétet, átmentem a bútorboltba is nézelődni röviden

hazajöttem, itthonról volt konzultáció. B. megfázott és a hang sem volt igazi, úgyhogy húsz perc volt az egész. nem volt jó. rossz sem, csak jó lett volna hosszabban beszélni, akár az adjunktusi dologról, akár a párkapcsolatról. először az evésre kérdezett rá, elmondtam, hogy konzultáltam a dietetikussal, most nem volt olyan rossz, nagy előrelépések nincsenek, fogytam. azt hiszem, ott megfagyott a levegő. kérdezte a melót, mondtam, hogy továbbra sincs döntés, meg ezt az adjunktus dolgot. elmondtam, hogy nem tudok neki örülni, ami zavar. visszajelezte, hogy érti a bizonytalanságot, de ez alapvetően jó dolog és ezt kell szem előtt tartanom. beszéltünk I-ról is, elmondtam a megrekedést, amire azt mondta, ez is egy bizonytalansági faktor most, ami miatt rosszabbul viselem, de időt kell hagynom és persze ha nem folytatódik ez a kapcsolat, akkor is van tovább és kiemelte, mennyit tanultam és fejlődtem már ebben a pár hétben is ebben és az mind az enyém marad. összefoglalásul elmondta, hogy minden rendben van, szakmailag és párkapcsolatban is olyan helyzetben vagyok, amire eddig nem volt példa és ha még minden bizonytalan is, fontos és jó dolgok történnek. a végén picit drámáztam azon, hogy tábor, evés és ez milyen nehéz lesz, de nem annyira volt rá vevő, egyébként is nagyon zárja ezt az evés témát. a legvégén azért mondtam, hogy egyébként továbbra sem ittam és megvolt a nyolcszáz nap. az kedves volt tőle, hogy mondta, ez a holdról is látszik és hogy büszke rám

konzultáció után ledőltem. nem aludtam megint, csak picit, inkább kiütve feküdtem

egy félreértés miatt anya átjött. fáradt voltam, nem akartam kontaktálni, de folyton beszélt. ma nagyon maga körül forgott

elmentem edzésre. kacérkodtam a gondolattal, hogy duplázok, de nem tudtam, hogy hat rám a meleg, mi lesz az új program. főleg clean, guggolás és gorilla fűrész volt, hol egy kézzel, hol duplázva. a cleant 10essel csináltam, az utolsó feladatsor előtt G. rámszólt, hogy ne butáskodjak, menjen dupla 16ossal. nem hittem el, hogy tudom, de beleálltam és tényleg ment. G. mellett álltam, akivel a tavalyi összevont nyári edzések alatt sokat voltunk egymás mellett és olykor beszélgettünk is. jó volt a nem annyira ismerős első órán egy ismerős arc. az óra vége az a szám, amire G-vel hétfőn boxoltunk. sokat jelent az a szám nekem, el is kértem tőle, mert emlékeztetőt akartam arra a mindent legyőző érzésre, meg arra, ahogy azt erősíti bennem, hogy megy a ritmusra ütés. állhoz húzás és guggolás volt benne. egyébként ment volna, csak ritmusérzékem nincs, ezért nem értem utol a szám szövegét. a második edzésen már vezényelt, az jobb volt, bár a felemelésből átfogás és úgy guggolás nincs meg, szerintem ott csinálok extra mozdulatot, amitől lassabbá válok. maradtam a második órán is, mert úgy éreztem, menni fog és érdekelt, bírom-e. az első órán sikerült háromszor úgy a dupla tekerés, hogy nem csak egy szimpla ugrást tettem rá, hanem egy teljes kört. a második órán a dupla sem volt meg teljesen, de elfáradtam, aztán meg szépen összekaptam magam. jó volt ennyit mozogni. másodjára G. mondta, hogy kisebb bellekkel dolgozzak, amitől persze könnyebben bírtam, de azért volt pár ismétlés, amiben 16ossal csináltam a cleant. tovabbra sincs nagy testtudatom, de a guggolásokról tudom, hogy jók, mert az sokat van hétfőnként. és olykor merem izmosnak látni a lábamat, meg ugye T. is többször kiemelte kedden, hogy nagyon erős vagyok

este vettem be hajtót. volt ma spontán székletem, de éreztem, hogy van még bennem és ma alszom itthon, úgyhogy most volt erre lehetőségem

nyilván ez egy mostani megélés, de kicsit durvul az aan gondolkodásom. lett egy konyhai mérlegem, amivel nem a sütési alapanyagokat fogom mérni, ami szerintem para. és ma éltem meg bűntudatot, mikor ettem, közben meg nem ettem annak ellenére sem, hogy kifejezetten éhes voltam