#olvasdel

Rendben van, ha önmagad vagy.

Ezek lettünk mi, sebezett lelkek.

Életem során sokszor gondolkodtam már a halálon… Mindenki azt mondja: a halál olyan félelmetes, fájdalmas és a legváratlanabb pillanatban csap le ránk… Sokáig én is így gondoltam… őszintén szólva… féltem a haláltól… az volt a vágyam, hogy örökké élhessek, annyira rettegtem. Csak két kérdés járt a fejemben: Mikor és hogyan halok meg? Mi lesz velem a halál után? Mindig ezen törtem a fejem… ez foglalkoztatott leginkább… erről álmodtam éjjelente… hogy valaki, akit szeretek meghal és én sírok emiatt… és amikor én meghalok, az fájdalmas lesz, nem csak lelkileg, de fizikailag is… néha éreztem magamon az álmaimban fellépő fájdalmakat… ilyeneket gondoltam a halálról… Egészen 2009. július. 27.-éig. Akkor ugyanis egy számomra fontos embert vesztettem el… és most az ő csodálatos történetét mesélem el nektek… kérlek olvassátok figyelmesen e sorokat. Bizony, akiről mesélek, egy különleges ember volt! Számomra is, a családom számára, és önmagában is. Ő tanított meg rá, hogy nem kell félni a haláltól… 2009 februárjában elvittük vizsgálatra: rákot diagnosztizáltak nála. Nem is akár milyet, az egyik legveszélyesebbet: az epehólyag rákot. Márciusban maszek orvos által megműtötték… kis ideig volt csak a kórházban. A műtét kissé megviselte, de mindig mosolygott. Enni nem sokat evett, inni se sokat ivott… túlságosan lefogyott… Egy napon a bőre elkezdett sárgulni… ismét bevitték a kórházba… sok időt töltött ott. Én csak kétszer tudtam meglátogatni az iskola miatt… de mikor megláttam, könnybe lábadt a szemem. Oly erős és büszke maradt… hol ott kínozta a betegség… Sosem mutatta fájdalmát, pedig az olyan erős volt, hogy néha mi is éreztük legbelül. Ismét hazahoztuk. Az ágyán feküdt… még mindig olyan erős volt… és büszke. Átköltöztettük anyukám szobájába, mert ott könnyebben tudtuk ápolni. Ráadásul ablak mellett volt, mindig járt rá a friss levegő. Teltek-múltak a hetek, hónapok… Elérkeztünk lassan a júliushoz. Ekkor nagyon súlyosbodott az állapota. Belázasodott, rázta a hideg, nem nagyon evett és inni is alig tudott… emlékszem… Én borogattam… emlékszem ahogy levettem homlokáról a tűz forró kendőt… vízbe mártottam, kicsavartam… és vissza tettem ugyanarra a tűz forró homlokra… Már az illemhelyre se tudott kimenni… ágytálaznunk kellett… és itt megmutatkozik csodája: minden erejét összeszedte, hogy elmenjen a WC-ig. Nem akart teher lenni számunkra. Ha fájt valamije, elhallgatta sokszor… nehogy zavarjon minket… De a végén… már nem volt ereje… ezért maradt az eredeti terv: ágytál. Ketten fogtuk… anya és Én… vagy hárman, ha a keresztanyám is ott volt. Ápoltuk hosszasan, fáradságot nem kímélve… és néha felcsillant a remény, mikor újra mosolygott és mikor felült az ágyra. Én a szívem mélyén reméltem, hogy felépül és hogy újra boldog, teljes család leszünk. És a remény hal meg utoljára… De hiába reménykedtem… egy éjjel félálomban forgolódtam az ágyon… hallottam, hogy beszélgetnek a szomszéd szobában… anyu és az a csodás személy… Nem bírta egyedül megitatni, ezért hívott engem. Ő segített neki felülni, én megitattam… kis szívószálas itóka volt… egy gyógyszer… egy tápféleség, amit itatni kellett vele… mivel nem nagyon evett. Ettől a kis táptól erőre kellett volna kapnia… de nem. Ekkor… egy megrázó esemény történ: levette a jegygyűrűjét… lehúzta a gyűrűt… mely már 50 éve rajta volt… értetlenül néztük Őt. Mondtuk neki, hogy hagyja, ne pazarolja az erejét ilyen felesleges dologra… és levette… odaadta anyunak és azt mondta: - Ne nektek kelljen majd levenni… Majdnem sírva fakadtam… mindketten értettük, mire céloz… felkészült az utolsó útra… Mondtuk neki, hogy nem lesz baj, ne mondjon ilyet… de Ő tudta… küldetése itt véget ér… Megérkezett a keresztanyám… ő Pesten lakott, de kért egy hetet, hogy ápolhassa ő is… a nővérét… Volt a földön egy matrac… amint anya aludt… mivel az ő ágyán aludt minden éjjel a beteg test… mely egyre gyengébb és gyengébb lett… Leültem a matracra… és néztem, ahogyan fekszik… azt vártam… majd mosolyogva felül és meggyógyul… de nem így lett… fáradtan visszarogyott az ágyra… engem nézett… a szemei… olyan nyugodtak voltak… és mégis kissé zavartságot keltettek bennem… Azt mondta menjek aludni… úgy tettem, mintha nem is hallanám… Beszélgettek tovább, halkan… Ismét kérlelt: Menj aludni, kicsikém. Hangja oly bársonyos volt, olyan kedves., szeretetreméltó. Könny szökött a szemembe… majdnem elkezdtem sírni… de nem akartam előtte… mert akkor Ő is sírt volna… és az elvette volna maradék erejét is… Azt válaszoltam neki: Nem megyek addig aludni, amíg jobban nem leszel. Elhallgatott a beszéd… rám nézett… kis ideig anyuval még beszélgettek… halkan… csak pár szót… Ismét megszólalt: Menj el, kérlek aludni kicsikém. Megráztam a fejem. Ekkor egy másik hang szólt: Igaza van, hallgass rá… menj el aludni kicsim. Reggel találkozunk. Még mindig makacskodtam… de igazuk van… nem sokat tudok most segíteni és ha nem alszok… holnap használhatatlan leszek és azt nem akarom. Elmentem tehát… hosszú ideig nem tudtam elaludni… forgolódtam… a keresztanyám bejött vigasztalni… beszélgettünk… majd újra kiment… Nagy nehezen elaludtam… nagyon szépet álmodtam: meggyógyult és újra együtt voltunk… együtt sétáltunk… egy szép kis mezőn… az egész család… Kár, hogy az álmok… nem válnak valóra… Azt mesélték anyáék, hogy miután elaludtam… odafordult hozzájuk… jobban mondva anyuhoz és ezt mondta neki: Megyek kislányom édesapádhoz… Még egy darabig beszélgettek… majd egyszer csak… Ő már nem válaszolt… csak nézett rájuk szótlanul… és… akkor… elhagyta az ereje… de még nem halt meg… csak eszméletlen lett… Három napig… három teljes napig feküdt eszméletlenül… háton feküdt… mely azt eredményezte, hogy horkolt. Borzalmas volt hallgatni… de nem is a horkolás… hanem az, hogy tudtuk… innen nincs már visszaút… a doktor nő még eljött mindennap, és adott neki egy injekciót. De hiába… fájdalom csillapító volt… de semmit nem használt… Én a szívem mélyén még mindig reméltem, hogy meggyógyul… és újra együtt leszünk… a gondok elől a számítógép rejtett világába menekültem… be-be mentem hozzá… hátha… hátha jobban van… És a reményem kezdett szép lassan elhalni… Egyik nap… eljött a papunk… és megadta neki az utolsó kenetet… feloldozta bűnei alól… ami nem sok volt… mert Ő egy tisztességes, hívő ember volt… Ott voltam Én és anyu… együtt néztük a szertartást… a testvérem is bejött… sírt… sírtunk mindannyian… miután a pap elment… még ültem az ágya mellett, néztem Őt… el sem hittem… visszagondoltam rá, mint nevető, szerető emberre… és most… egy szenvedő, boldogtalan embert látok… Miért van ez? És miért pont Ő? Eltelt a 3 nap… éjszaka mozgolódást hallok… kegyetlen sírást… valakik bejönnek a házba… és kimennek… Ekkor rádöbbentem: vége van… nincs többé… sosem hallom már nevetését, nem látom mosolyát… Reggel anya bejött, hogy megnézze alszom e… nem aludtam… ekkor elmondta: meghalt… Ezt válaszoltam: Sejtettem… hallottam a mozgolódást… - Elvitték már… a hulla szállítók… - mondta. - Értem… - Kár… hogy nem láthattad… az arca… teljesen más volt… kisimult a bőre… megnyugodott… Elképzeltem magam előtt az arcot… és igen… újra Ő volt az… a nyugodt, öreg néni… aki mindig vidámságot csalt arcunkra… Sokat sírtunk még… július 30.-a, csütörtök… akkor temettük el Őt… a család szinte minden tagja ott volt… kivéve akik külföldön laktak… a temetés 4-kor kezdődött… mi már 3-kor ott voltunk… megakartam nézni az arcát… hogy milyen az ember halál után… belenéztem a koporsóba… EZ NEM LEHET! Ugyanaz a szenvedő… fáradt arc… anya elsírta magát: Miért nem maradt ugyanolyan? Mindenki sírt… a bátyám… anya… keresztanyám… mindenki… kivéve én… Én elgondolkodtam… miért nem tudok sírni? hisz nekem is ugyanúgy fáj. Féltem… hogyha nem tudok majd sírni a temetésen… azt hiszik nem szerettem Őt. Pedig ez nem így van… Ő számomra egy nagyon is fontos ember volt… soha nem fogom elfelejteni. A temetés közepén mégis elkezdtem sírni… mikor a pap arról beszélt, hogy milyen erős volt, elfogadta a halált… és hogy nem sok embernek adatik meg az ilyen halál… hogy felkészülnek és elfogadják azt, hogy bizony… itt vége van. Onnantól kezdve a temetés végéig zokogtam. A halála után anya elmondta nekem, hogy az orvos, aki műtötte Őt… műtét után elmondta, hogy alig 4 hónapja van hátra… és igen… pont 4 hónapja volt… Az Ő utolsó útja megtanított engem arra, hogy nem kell félni a haláltól… hisz Isten tudja, kinek mikor és miért kell meghalnia. Ez alatt a pár hónap alatt lelkileg felnőtté értem… a gondolkodásom is teljesen megváltozott… már nem nagyon filózom a halálon… hogy mikor halok meg… mert tudom… hogy úgyis egy valaki dönt a sorsomról… Isten. Komolyabb ember lettem, életem megváltozott… új küldetésem van: teljesíteni az új iskolában, hogy a szüleim büszkék legyenek rám… és mert Ő is így akarná… Így éltem meg egy különleges ember elvesztését… aki tudta, hogy megfog halni… mégis reménykedett Ő is… és mi is… Fontos dologra tanítottál meg… az élet egyszer véget ér… nem tudjuk mikor és miért pont akkor… de a lényeg: készüljünk fel rá. Köszönöm a leckét, Mami.

Megfogtad a kezem, ennyit mondtál: “Ne haragudj!”, majd megcsókoltál.

Lépjetek! Közöljétek azzal a lánnyal aki tetszik, hogy szeretnétek valamit.  Kezdeményezzetek! Mert mi honnan tudjuk, hogy neked most éppen ki tetszik, ha csak lányokkal vagy körül véve? Az összes lány csak arra vár, hogy valaki kezdeményezzen. És nincs is annál idegtépőbb dolog, amikor hazafele menet néz téged egy igen helyes fiú, de nem megy oda. Nem csinál semmit.

 Összejöttek. A lánnyal, aki csak "egy ismerős". Letiltottam mindkettőt, hogy még csak ne is lássam, mert nemcsak a szívem, de már én is darabokban voltam. Sötét időszak volt nekem, nem tudtam feldolgozni, hogy miért? Az egész nyarat együtt töltötték, utaztak és buliztak sokat. Én azon a nyáron anyukám munkahelyén dolgoztam, az oviban. Hétfőtől-péntekig reggel 8tól délután4 ig a gyerekek között mozogtam, de ez sem volt elég ahhoz, hogy elterelje a gondolataim. Szenvedtem. Válaszokat akartam. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna erre az egészre. Mindig úgy jártam az utcán, mintha ott lenne. Ahhoz képest, egész nyáron nem láttam 2-nél többször. Szeptember elejére szerveztünk meglepi szülinapi bulit a forraltborcsempészős barátnőnknek. Két hetes ötletelés vette a kezdetét, de legalább ez is lekötött . A buli napján odamentünk, feldíszítettük a helyet, nagyon készültünk hogy minden tökéletes legyen. Végül a buli jól sikerült, és az este végére Kettes és a barátnője is megjelent. Mosolygott rám. Ppfff. Nem tudom mit vár. Szeptemberben ő elkerült egyetemre, és egészen októberig a szülinapjáig nem történt semmi. Dilemmáztam egész nap, felköszöntsem? Vagy ne? Végül 23.58-kor dobtam neki egy üzenetet. Válaszolt, és utána elkezdtünk beszélgetni. Megint. Miközben ő még mindig VELE volt. Én meg ismét úgy tettem, mintha hatalmas páncélt viselnék, nem fájna semmi Ismét érdekelte minden, ami velem kapcsolatos és azon kaptam magam, hogy az én hangulatom már megint attól függött, hogy milyen minőségű volt a beszélgetésünk. Tudom, hogy túl nagy hatalmat adtam neki. Egy őszinte pillanatában elkezdtem faggatni erről az egészről, jogom volt tudni hogy mégis miért tette velem amit. Annyit válaszolt, hogy " túl nagy volt a nyomás". Válaszokat akartam, és megkaptam. Azt hittem majd megnyugszom, de nem. Elmondta, hogy nem szerelmes. Én kiakadtam. "Mégis hogy vagy képes ezt megtenni egy másik emberrel?? Tudod mennyien szenvednek már ezalatt az egész kapcsolat alatt? Nem félsz, hogy egyszer visszakapsz mindent az élettől, és TE maradsz egyedül?" Durva, de igaz szavak. Hebegett habogott most is, mint mindig, ehhez már nagyon ért. Együtt töltötték a karácsonyt, azt a szilvesztert, és még a lány meglepetés bulijának a szervezésében is részt vett, miközbe nem is szerette!! Az eszem megállt. Egyből máshogy álltam a kettőjük kapcsolatához. Sajnáltam a "barátnőjét", de még mindig ott voltam Kettesnek, és már megint beszéltünk minden nap. Egyik nap váratlan üzenettel indított. "Szakítottam vele, megtettem". Annyiszor elképzeltem ezt a szakítást, ahogy majd örülni fogok neki, pezsgőt bontok, de most..semmi. Annyit láttam, hogy egy újabb szivet tört össze. Na mindegy, gyorsan továbbléptem és újra elkezdtünk találkozni. De ekkor én már nem vártam tőle semmit. Kiismertem már annyira, hogy tudtam, nem mélyülhetek el ebben. Először megint csak sétáltunk, éjszaka a városban, majd pár hét múlva megint a szobájában kötöttem ki. Egyre csak arra gondoltam, hogy miért teszem magammal ezt?? Nem volt süti, csak a sok duma az egyetemi haverokról meg a sok faszságról amit együtt csinálnak. Untam. Hétköznap 1-2 alkalommal webkamerán beszéltünk, de már a "nagy és elérhetetlen srác" elvesztette a varázsát. Ekkor már sejtettem. Még 2015 június elején találkoztunk megint (a fejem mint egy napló, nagyon durva), utána is beszélgettünk, de nekem jött Hármas (na neki aztán tényleg csak annyi haszna volt, hogy elfeledtesse velem Kettest) és vele foglalkoztam. Szépen lassan továbbléptem rajta mint szerelmen, de a barátsága a mai napig velem van. Eleinte (szokásunkhoz híven), mostanában már inkább hetente, esetleg havonta beszélünk. De tudom hogy van, és számíthatok rá. Szeretem nézni a képeket amiket megoszt a neten vagy amiket róla osztanak meg, mert legalább tudom mit csinál, merre jár és jól van. Különleges helye van a szívemben, attól függetlenül, hogy nagyon nehéz időszakon mentem át egy időben miatta. Életem egyik legnagyobb tanítója ő volt. (kicsit nehéz volt megírni ezt a szerelmet, mert felidéződött a sok emlék, úgyhogy sokszor meg kellett állnom közben.)

Remélem te jól vagy.|M|