#buli

Ma van Szent Antal ünnepe 😇

Lisszabonban ez munkaszüneti nap - akkor is, ha hétköznapra esik (Portoban majd János nap lesz az, ott São João a város védőszentje). Ma ugyan hivatalosan már 13-a van, de a fél város számára még mindig tart a péntek: a Rossio térről, ami 300 éve még a kedélyes eretnekégetések színhelye volt, felhallatszik a zene (bár ideérve a hang inkább egy autóverseny és egy monumentális ütvefúró összekeveredett zajának hangzik, ebből is látszik, hogy boomer vagyok), a gyengébb bulizók most, reggel fél hatkor kezdenek visszatántorogni a dombra, hogy kipihenjék a tegnap estét. Az biztos, hogy nem fáznak: nem csak az elfogyasztott alkohol és a végigtáncolt éjszaka miatt, de azért sem, mert most épp 24 fok van.

A szardíniák illata(?) – pontosabban a faszénen sülő, fokhagymás-olajos füst, ami éjjel még sűrű ködként borította be Alfamát és a Mourariát – még mindig ott lóg a levegőben, makacsul beleivódva a frissen mosott ruhákba, amiket a helyiek tegnap is optimistán kiteregettek a sikátorok felett. Lisszabonban a Szent Antal nem csak egy vallási ünnep, vagy egy indok a sörözésre: ez egy kollektív, szabadtéri érzéki csalódás, ahol a szűk utcák hirtelen lüktető, átjárhatatlan embermasszává változnak, ahol a fado dallamai valahogy simán megférnek a legolcsóbb, gépies pimba-zenével.

Aki tegnap este bátor volt, és belevetette magát a sűrűjébe, az most valószínűleg a manjerico (a hagyományos kislevelű bazsalikom) cserép felett görnyedve próbálja megfejteni a beleszúrt, szerelmes versikét rejtő papírzászlócskát – vagy csak simán próbálja túlélni a fejfájást. A legendás Marchas Populares, a negyedek felvonulása az Avenida da Liberdade-n idén is hozta a kötelezőt: flitterek, koreográfia, és az a tipikus lisszaboni büszkeség, ami miatt a szomszédos utcák lakói napokig nem fognak szóba állni egymással, ha nem az ő negyedük nyert. A győztes negyed neve csak egy-két nap múlva derül ki, addig mindenki reménykedhet a győzelemben.

A tömeg lassan oszlik, a takarítógépek már elszántan küzdenek a műanyag poharak tengerével a fekete-fehér calçadákon, de a város még nem adja meg magát a hétköznapoknak. Ma délután jön a kötelező családi ebéd – természetesen még több szardíniával és caldo verde levessel –, mert Szent Antal, a házasságok védőszentje nem ismer kegyelmet: ha már összehozta a párokat, a családot is egy asztalhoz ülteti. Portugália északi része most valószínűleg kajánul mosolyog a lisszaboniak másnaposságán, de sebaj, bő egy hét múlva Porto is megkapja a magáét. Ott a szardíniafüst mellett a műanyag kalapácsok  fejre mért ütéseinek sípoló hangja fogja bizonyítani, hogy Szent János sem viccel.

Nem túlzás azt állítani, hogy Lisszabonban ez az év igazi csúcspontja. Ha egy idegennek el kellene magyarázni, mit jelent Santo António a fővárosiaknak, a legegyszerűbb úgy fogalmazni: ez a mi Szilveszterünk, csak sokkal nagyobb kivitelben, és sokkal kevesebb ruhában.

A Szilveszter ehhez képest egy visszafogott, steril kis rendezvény. December végén az ember behúzódik valahova, pezsgőt iszik, kabátban vacog a Praça do Comérción a tűzijátékot várva, majd hazamegy. Szent Antal éjszakáján viszont nincs magány, és nincs menekvés: az egész város egyetlen hatalmas, közös nappalivá (vagy inkább szórakozóhellyé) alakul át. Nem egy-egy kijelölt téren van a buli, hanem minden egyes kapualjban, sarkon és macskaköves sikátorban. Olyan ez, mintha a szilveszteri éjféli eufóriát szétnyújtanánk vagy tizenkét órára, nyári melegbe csomagolnák, és nyakon öntenék néhány hektoliter sangriával.

Itt nem az újévi fogadalmak mennek, hanem a pillanat megélése. Míg Szilveszterkor a jövőbe tekintünk, Szent Antal napján Lisszabon a legmélyebb, legzsigeribb önmagát ünnepli. És bár a takarítók mostani rohammunkáját látva az embernek eszébe jut, hogy van még mit összeszedni, az biztos: december 31-én senki nem fogja így sajnálni a cipőjét a ráragadt sör- és halszagtól, mint ma reggel.

Az összes kaotikus óra után mégiscsak arra gondolok, hogy ez az éjszaka több volt egy gigantikus bulinál. Mert a felszín alatt, a ragacsos macskakövek, a füst és a fülbemászó, olcsó slágerek mögött ez az őrület mégis valami sokkal többről szól. Az igazi varázsa nem a sörben vagy a szardíniában van, hanem azokban a ritka pillanatokban, amikor a város teljesen levetkőzi a hétköznapi távolságtartását. Ilyenkor eltűnnek a falak a tősgyökeres lisszaboni nagymamák, a bulizó egyetemisták és a világ minden tájáról idevonzott idegenek között; mindenki ugyanabban a ritmusban mozog, ugyanazt a füstöt nyeli, és ugyanúgy mosolyog a másikra a tömegben.

Ez az éjszaka az összetartozásról szól, arról a megfoghatatlan, kollektív lisszaboni lélekről, amit semmilyen más ünnep nem tud így felszínre hozni. És bár a lábaim még mindig sajognak, a fülem még mindig zúg, és boomerként talán korábban adtam fel, mint a keménymag, egy dolgot nem lehet letagadni: fantasztikus volt részese lenni ennek. Jó volt újra együtt, közösen ünnepelni ezt az esetlenül bájos várost. ♥️

Holnap 16:00 Erzsébet tér BP.

A K V Á R i U M

cigi füstbe burkolózva,

az üres terek között lépegetek,

minden ritmus egy elszalasztott pillanat,

Elégedett és elégedetlen is vagyok

Fáradt vagyok, de közben pörgök is

Szeretem magam, de nem is szeretem

Jól vagyok, de nem is vagyok jól

Mérges vagyok, de laza is

Stresszes vagyok, de nyugodt is

Érzékeny vagyok, de nemis

Határozott vagyok, de közben mégsem

Hogy lehet ennyi mindent érezni egyszerre?