#babits

Ottkünn a tavasznak napja ég. Jaj, nem tudok én fölkelni még! Lelkemben zsibbad a gyönge vágy bús testemet marasztja az ágy. Bénult akarásom csak kesereg! ó, régi tavaszi reggelek! Madárfütty, tervek, rebbenő szárny friss kávé illata, templomárny diákos friss ész, jó tanulás nagy reggeli séta, elindulás ó, versek, versek víg üteme! ó, játszi munka szent öröme! kedves várása, virágcsokor! reggeli csókok, reggeli bor!  

A tavasz fénye ma oly sivár. Miért keljek föl újra? Mi vár? Kocsizörgés jő az ablakon. Lovak zaja rúgja homlokom - szomszéd szobából korhol a sok könyv, már amit sosem olvasok beíratlan papirlevelek - bénult akarásom csak kesereg: Ó, fáradt, szomoru reggelek!  

Mit álmodhattam? iszonyuat hogy testem ily kimerült maradt. És mit élhettem? rettenetet hogy abból ily álom született hogy szörnyű évek folyama-gyűrt lelkemben ily sár torlasza gyűlt.  

Köröttem fájó haza, beteg nép - de magam már nem szenvedek csak fekszem az ágyon lankatag, mint egy levágott szomoru tag.  

Húnyt szemmel bérceken futunk s mindig csodára vágy szivünk: a legjobb, amit nem tudunk, a legszebb, amit nem hiszünk.

Babits Mihály a dessre