#karinthy

Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek

Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,

Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

Bő könnyeim, a könnyü bért,

Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme, lásd,

Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál,

Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,

Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,

Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,

Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -

Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,

De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész

Szabály és példa kárbavész -

Jobb lett volna meg sem születni

Nékünk, mint egymást nem szeretni.

2. sor. Nekem hideg nyállal kenik homlokom is.

3. sor. És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.

4. sor. Jaj, roppant hideg hagymákat eszek.

5. sor. És nekem kezeim ragadnak.

6. sor. Jaj, tele van a föld bévülről kukacokkal.

7. sor. És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké.

8. sor. Jaj Istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.

9. sor. És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva.

Megrázóan őszinte interjú volt D.Tóth Kriszta műsorában Nagy Zsolttal. Eddig is imádtam a palit, de EZ, ez valami olyan volt, ami után az ember sem megszólalni,sem mást csinálni nem tud, csak mered maga elé, hogy Úristen... Minden,de minden benne van ebben a Karinthy írásban, mindenkinek verném bele a fejét, aki csak legyint, hogy miért kell pofázni, miért kell hallatni a hangunkat, ha valami nem frankó. És Ő ott, a kocsiban csak előkapta a telefonját és úgy olvasta fel, hogy az emberben megáll az ütő..

Karinthy Frigyes: Ki kérdezett?– Ki kérdezett?

Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene.. – Ki kérdezett? Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész. Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége. – Ki kérdezett? Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó... De ki kérdezett? Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

Ki kérdezett?

Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett? Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett? Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?