Nem akarlak bántani
Néha azért nehéz megbeszélni problémákat, mert az ember magából indul ki. Nekem rosszul esne, nekem fájna, nekem nehézséget jelentene – ha ezt vagy azt mondanák, számonkérnék. És mert még mindig szereted a másikat, csak a gyötrődő narráció megy a fejedben. Én ezt mondanám, ő azt mondaná (nyilván valami visszatámadás vagy lerázó szöveg, most nem alkalmas, ne lelkizzünk, vagy a szokásos, dehát te is! – pfúúú, hogy gyűlöltem ezt a mondatot – vagy az értetlenkedés, hiszen nyilvánvalóan nem ugyanazt a mozit nézitek) és a vége az, hogy bár ne szeretnéd, mert akkor üvölthetnél, hogy te érzéketlen fasz, és minden egyéb randa dolgot, ami levezeti a dühödet. De miért is vagy dühös? Ezen gondolkodtam hajnalban, hogy miért dühös az ember valakire, aki csak van, akinek fogalma nincs róla, hogy mit tesz vagy mit nem tesz, aki nem akart szándékosan bántani, csak... valami érzékelése nincs meg. Talán ez a jó kifejezés. Azért dühös az ember mert nem kap meg valamit? Figyelmet, szeretetet, elismerést, visszaigazolást vagy csak olyan bánásmódot amiről azt gondolja jár neki?
Keringek most is a probléma körül. Elfáradtam. Kimerültem érzelmileg. Egy barátság nem szívhatja le ennyire az embert. De mit lehet mondani? Hahó, tudsz róla, hogy valójában nem figyelsz rám? Hogy elfáradok a felesleges magyarázatokba? Hogy minden a te kényelmedet szolgálja? Hogy kibaszott önző vagy? Nem tudsz róla. Ahogy én sem tudok róla, hogy hogy érzed magad a beszélgetéseinkben, a kapcsolatunkban, mert nem mondod. Sosem. Csak hagyod, hogy bolyongjak, hogy próbálkozzam mindenfélével. Ettől is annyira kimerítő.
Erről eszembe jutott, hogy baromi furcsa álmom volt. Egy barátom exével álmodtam. Velencében voltam egy társasággal a nő meg egy barátnőjével, aki néha a pasijává változott. Én egy kisebb csapat ismerőssel voltam, hogy kik, arról fogalmam sincs, inkább csak azt jelképezték, hogy nem voltam egyedül. Bárhova néztem a városban, bárhova mentem, feltűnt a képben a nő színes ruhája, ott ment kalapban, ott ültek be éppen egy csónakba vagy ettek egy tavernában. De ez nem minden. Vettem egy táskát, és a következő az volt, hogy ott láttam őt egy ugyanolyan táskával. Csak ő előbb vette meg, mint én. Kitaláltam, hogy menjünk hajózni, hát ők éppen előttünk vettek jegyet. Mindig előttem egy lépéssel. Nem tudom miért van itt, gondolkodtam rajta, hogy beszélnünk kéne, de miről? Az, hogy van egy közös ismerősünk, az nem beszédtéma. Fogalmam sem volt róla, hogy ő lát-e, érzékeli-e hogy ott vagyok. Zavart a jelenléte, de csak mint egy megmagyarázhatatlan jelenség, nem a lénye vagy a személye zavart. Rossz volt az érzés, hogy mintha másolnám őt, rossz volt az a bizonytalanság, hogy véletlenek sokasága vagy direkt csinálja, másrészt volt egy nagyon fura másik gondolat, hogy ő is ilyen dühös lehetett mielőtt elvált. Talán vele is pont ez történt. És egy nap megbeszélték, hogy elég volt. És egy másik lány is dühös volt erre a barátomra. Bántani akarta, megalázni.
Persze, jobb vagyok. Senkivel nem tennék ilyet. És a dühöm... tudom, hogy jogos. Nem csak azért mert bármilyen érzelem jogos, legfeljebb nem igazságos, hanem mert egy éve gyűlik és gyűlik, apró kicsi düh gombócok és mostanra nem tudok elnézni felettük és a szépséges jövőt bámulni. De érted, miért magamat bántom?
