Anyám nővérének nárcisztikus férje (aka. nagybátyám) életének nagyon sokadik évében, ahogyan azt pátoszosan mondani szokták, megtért teremtőjéhez. Múlt héten eltemettük. Pontosabban egy kedves arcú, dél-amerikai pap, aki a Facebook oldala szerint nem olyan régen még egy call centerben dolgozott Caracasban. Az előzetes egyeztetésen jelezte, hogy nem fogja említeni név szerint a gyászolókat. Nem szokta. Felolvasta a liturgia szövegét ékezetek nélkül a szertartáskönyvből, és ennyi. Nekem amúgy szimpatikus volt, meg is akartam ölelni a temetés végén és bátorítani valahogy, valamivel. Talán túlzás azt mondani, hogy ha ő nincs, akkor nem lett volna senki, aki eltemesse nagybátyámat, mégis ilyen igazi win-win szituációnak tűnt, hogy abból a földi pokolból elmenekül, és itt egy letűnt, de fontos hivatást betölt. Nagybátyám minden ízében utálta volna ezt a temetést. A migráns pappal, aki egyetlen egy sort sem mondott az általa mindig heroikusnak beállított életéről. És a gyásznép (van ilyen?) nagyságával sem lett volna elégedett. Különböző hősi szervezetek heraldikai elemekben és kitüntetésekben gazdag paszományaiban sorfalat álló veteránoknak örült volna, de csak mi voltunk. Vagy valakinek a Fideszből, de ha netalántán el is jutott időben a hír valami illetékes elvtársig, gondolom a párt megbaszódása most épp leköti minden energiájukat. A sírkő már jó ideje meg volt csináltatva. Rajta van a felesége neve is, aki mindig hangoztatta, hogy nem itt, hanem a saját szülőfalujába szeretné, ha majd eltemetnénk, de meggyőzte, hogy így lesz jó mindkettőjüknek, és gyorsan rávésette a kőtáblára már 10 évvel ezelőtt mindkettőjük nevét, hogy visszavonhatatlan legyen.
Elementáris hatással volt rám, a személyiségem fejlődésére, és biztos vagyok benne, hogy nélküle ma nem az lennék, ami lettem, és ha van bennem valami jó, az kicsit belőle is fakad. A házuk mindig menedék volt számomra az apám végtelen agressziója elől, és ezért akár hálás is lehetnék mindörökké. Valójában csak két súlyosan bántalmazó személyiségzavar között lengtem ide-oda egész gyerekkoromban, mint az inga.
Bizonyára azt szeretné, ha emlékeimben úgy élne, mint a hazafiság szimbóluma, maga az igazságosság, a kitartás kősziklája, a soha meg nem alkuvás mintaképe, meg tudom is én. De már jó ideje inkább arra kerestem a választ, hogyan tudom távoltartani magam a hozzá hasonló karakterisztikával bíró személyektől, vagy ha ez elkerülhetetlen, hogyan lehetséges minél előbb felismerni és bűvkörükön kívül maradni. Erősebbé és ellenállóbbá válni. Nem hagyni, hogy egyetlen pillanatig is megrángassanak saját magamba vetett hitemben. Eljutni egészen addig, ahol most vagyok: hogy már nem csak túlélem az efféle jelenlétét, de ha felém szegezik, akkor játszi könnyedséggel fordítom el magam felől ezt a fegyvert pillanatok alatt. Hogy milyen embert nem akarok többé magam mellett tudni. Leginkább ezt tanultam tőle.
prguitarman
gummygunk
dailybridgerton
kianamaiart
pixelskylines
germansingergirl
2087
