megint fĂ©kezhetetlen dĂŒhkitörĂ©se volt a gyereknek. NyĂĄr eleje Ăłta van olyan gyĂłgyszerken, amik Ășgy tƱnik, segĂtettek ezt elkerĂŒlni, ma Ășjra majdnem kiszakadt egy ajtĂł a hĂĄzban.
Hetek Ăłta ragyogĂł, napsĂŒtĂ©ses idĆ van, de Ă©n meg a legmĂ©lyebb depressziĂłs idĆszakomat Ă©lem. HĂ©tvĂ©gĂ©n kb. dĂ©l elĆtt nem kelek fel, hĂ©tközben az ĂĄgybĂłl esek be az elsĆ meetingekre, miközben reggeli, zuhany, gyĂłgytorna kĂ©ne hozzĂĄ LEGALĂBB, hogy valamennyire vĂ©gig tudjak csinĂĄlni egy napot.
Az elmĂșlt hĂłnapokban folyton az volt, hogy idĆrĆl idĆre megszĂĄll valamilyen Ă©rzĂ©s az Ă©letemmel kapcsolatban. Most napok Ăłta nem tudok lejönni rĂłla, hogy mennyire autista vagyok, hogy az Ă©letem minden kibaszott epizĂłdjĂĄt vĂ©gigkĂsĂ©rte a cringeness Ă©s hogy kurvĂĄra nem tudok teljesĂteni.
Mint amikor elalvĂĄs elĆtt pörgeted magadban Ă©leted korĂĄbbi hibĂĄit, csak ez soha nem Ă©r vĂ©get. Vagy legalĂĄbbis pĂĄr hĂ©tig eltart.