maradt minden, maximum a szél, ahogy irányt váltott a házak között. persze a férfiak is ugyanúgy maradtak és jöttek mint mindig, csak más szavakat duruzsoltak a szájukban. mondatok, félrehallott mondatok, újra és újra kimondom őket. hátha ma mást jelentenek. a történet viszont mindig ismétli önmagát. közel jönnek, aztán elmennek, mintha sosem lettem volna bennük otthon. én meg itt maradok, a testemben, ismeretlenként. várok, valamire mindig várok. általában arra, amit màr rég nem ígér senki. mert a szerelem nem menedék, inkább nyitott seb. lövészárok, aknák, állandó rám tapadt fekete füst. együtt viseljük, elviseljük, ameddig egyikünk el nem fárad és akkor a másik marad. ilyenkor a maradásnak hangja van, és ez a hang hangosabb a szeretleknél. végre elengedek valamit. amit generációk óta cipelnek a hátukon. előttem erről nem beszélt senki. minden lépésemben mégis, ahogy ott van, és amikor a testem végre elkezd másképp lélegezni, megértem. nem csak az változik, hanem a történet is amit magam után hagyok. ami nem ugyanaz, amit az anyám mondott, és az ő anyja, és annak anyja. persze a félelem nem tűnik el, csak finomabb lesz. ül a mellkason, mint egy régóta velünk lakó idegen állat. megérinthetetlen, mégis amikor szeretek mindig egy kicsit érte is szeretek. aztán megszületik bennem a döntés, hogy nem maradok ugyanaz. a férfiak történetei nem lesznek többé a testem történetei, hogy a távozás nem lesz bizonyíték arra, hogy nem voltam elég. továbbviszem a nevet, a testet. de már nem ugyanúgy, nem ugyanazzal a hallgatással, hanem valami törékeny, de makacs döntéssel, hogy amit kaptam, azt nem hagyom érintetlenül továbbmenni. majd nem a félelmet adom tovább, hanem azt, ahogy nemet mondani tanultam, és ahogy nem maradtam abban a mondatban, amit az anyáim írtak meg nekem.
a víz új medret talál magának, és közben senki nem veszi észre, hogy a táj lassan átrendeződik, és talán ez a rendszerváltás. nem kívül történik, hanem abban, ahogyan reggel felkelek és nem kérek engedélyt arra, hogy létezzek, szeressek. ahogy nemet mondok arra, ami már nem tart meg, és igent arra, ami talán még nem biztos, de végre az enyém.
izzy806
kaledo-art
theartofmadeline
jacobvanloon
