fuck this shit

a látóhatár

már rég elmosódott.

a busz ablakától vártad,

hogy a tükörképed

majd rádmosolyog.

valaki kutyát sétáltat,

de az állat irányítja őt

felcserélődött a szerepünk,

de én képtelen vagyok,

boldoggá tenni őt.

"túl jó vagy hozzám"

mondom minden éjszaka

de a suttogásom a csendben

csak a pókok hallják, ez zavar

most mégis beérem ennyivel,

mert mindig,

mindig ezt teszem

talán majd holnap..

becsukom az ablakot

a hideg levegő,

már felolvasztotta

a szívemet,

ami minden

éj leple alatt

titkon érted eped.

mert rád írtam.

nem sírtam,

mert már a nyár itt van.

álmodtam,

de nem veled,

hanem mással,

emléked képe egyre fakul,

Március van.

A fejem üres,

A lelkem fekete.

Nézek ki az ablakon,

S a hópelyheket bámulom.

Gondolataim körülötted forognak.

Olyan vagy, mint az időjárás.

Kiszámíthatatlan.

Ha csak úgy nézek magam elé,

A hópelyhek csak elsuhannak.

De ha megállok egy pillanatra,

S felnézek,

Már máshogy látom.

A hópelyhek lassan, egyenletes hullanak

Lehullanak rád, a bőrödre, a hajadra.

Le merném fogadni,

Hogy kimentél a havazásba.

Csak azért, hogy fázhass,

S érezhesd ahogy a bőrödön elolvadnak a hópelyhek.

Ez így van rendjén.

A hó jön, majd elolvad.

Néha azt kívánom,

Bár az érzéseim is így elmúlnának.

A fájdalom, na meg az amit érzek irántad.

De azért titkon remélem,

Hogy te még maradsz,

S nem tűnsz el, így, nyomtalan.

Most már csak a gondolataim amik felemésztenek.

A tudat, hogy nem vagy itt velem,

S a gondolat, hogy számodra nem is létezem.

mindig azt mondják,

sose szeress bele egy osztálytársba.

na igen.

nagyon sokáig nekem is sikerült,

de aztán....

jöttél te.

a híred már megelőzött,

gazdag, bunkó, beképzelt.

na igen.

állitólag ez vagy te.

de aztán megláttalak,

egy kis ártatlan,

csokibarna szemű,

szeplős őzike.

a külső álca,

a belsőd romlott,

és most

pár héttel a ballagásunk előtt

 mit érzek?

azt, hogy szeretlek.

szeretem a kis fiús kinézetedet,

szeretem a folyamatos morgolodásaidat,

na meg a hisztijeidet.

szeretem a mosolyod,

és a baromi aranyos nevetésed.

szeretem a szád, a szeplőid a mindened

szeretem, szeretem, szeretem.

mindenedet szeretem.

még annak ellenére, hogy te bennem semmit nem szeretsz.

Zs.

Van értelme annak,

Hogy az érintésed éget,

S nem hagy,

Másra gondolni.

Másra gondolni,

Téged végre elfeledni,

Tovább lépni,

Hagyni elmenni,

Végleg elengedni.

-felkiáltójel-

változás,

félünk tőle,

néha túlságosan is.

hazudnék, 

ha azt mondanám,

nem kéne, 

mert de,

nem lehet, mindig csak jó.

néha még magunk előtt is titkolózunk,

félünk a mától, 

a holnaptól,

 magunktól.

félünk attól, 

hogy egyszer csak minden megváltozik.

elveszik a múlt,

s benne,

elveszünk mi is, pont úgy,

mint ahogy a tegnap, 

a mával cserél helyett,

látatlanul, lassan, alattomosan.

csak azt veszed észre,

hogy eltűnt,

s magad mögött hagytad,

Őt, a múltadat, a jelenedet, mindent.

változás.

változok én, 

s velem változol. változunk.

Zs.

újra és újra elhiszem.

még, hogy szeretsz?!

hisz' te bárkit megkaphatsz

miért pont én kellenék neked?

megint összetörtél,

de te észre sem veszed,

már másért epekedsz,

én meg csak nézem,

ahogy ezt az egészet tönkre teszed.

lassan építettük fel,

most meg pár apró mondattal,

lerombolsz mindent.

és hát igen,

még mindig érzem,

hiába tagadom,

és bármennyire is nem akarom

túlságosan is szeretlek.

-felkiáltójel-

szeretlek

egy olyan szó

amit félünk használni,

vagy túl korán

vagy túl kesőn

mondjuk ki.

azt érezzük,

ha kimondjuk

minden jobb lesz,

de nem lesz jobb,

csak megváltozik örökre...

Zs.

A fülhallgató pontosan olyan mint én,

rád nézek és mosolgyok,

nem akarok de mégis.

ha veled vagyok,

mindent tudok,

de közben meg semmit.

nem akarlak szeretni,

szívesebben utálnálak,

de ezt nem választottam,

csak jött és sosem akar elmenni már.

-felkiáltójel-

álmos vagyok, fáradt, gyenge,

de még most is rád gondolok.

amit most érzek,

azt vajon te is érzed?

vagy ez csak egyirányú vonzalom?

nem tudom, mit csináljak,

hozzád szólni nem merek,

csak bámulok rád,

s te a szemembe nézel,

fél szemöldököd felvonod,

a számon már mosoly terül el;

de igazából a szívem mosolyog...

-felkiáltójel-

másét még megmentheti.

már megint elhittem,

hogy ez az egész nem lehetetlen

de te, jössz és romba döntöd ezt.

miért van az,

hogy én szeretlek téged,

vedd már észre

ne akarj másik lányt,

egy szánalmas szajhát

akinek ha nincs más,

jó vagy talán te is már.

de én csak téged akarlak,

néha már azt hiszem, hogy te is engem akarsz.

de tudod mit?

egyszer majd te is csalódni fogsz,

lehet bennem, lehet másban,

és akkor remélem,

végre érzed majd azt,

ami engem mindig tévútra csalt,

aztán a szánalmas, mindig mindent tönretevő:

  Reményt.

-felkiáltójel-

ez volt a kérdés,

de te nem hittél nekem,

s meglepődve néztél.

nem akartam mást

csak egy ölelést,

hogy érezzem az illatod

és a tested melegét.

-felkiáltójel-

és közel sem olyan dolog,

amit az ember eldönthet,

hogy akar vagy nem!

főleg ha egy őzikéről van szó,

őket túl könnyű szeretni,

de ennél nehezebb rajtuk kiigazodni,

mert, hogy legtöbbször ezt az egészet ők sem értik.

ugye, zsora?

túl könnyű elveszni, a csodás szemükben,

lehetetlen utálni őket,

különösen egy példányt,

ő az akiben mindig reménykedsz,

hogy aztán teljesen padlóra küldhessen.

amikor azt hitted, hogy már tényleg van esélyed,

akkor azt mondja, hogy egyeNlőre nem,

de ezt mire is érti?

na azt már a fene sem érti!

-felkiáltójel-

csak azért,

hogy magadba szívhasd

az illatát,

kutatni a táskájában,

hogy aztán véletlenül eltörd a diákját,

elképzelni, hogy egyszer

több lesz számodra,

mint egy szeplős srác.

És végül csalódni,

mert ez sosem

lehet igaz már.

-felkiáltójel-