#erzeseim

most írok neked.

Magamnak. Mindenkinek.

Nem számít, olvassa-e bárki.

Attól, hogy kiírom magamból,

egy kicsit jobban vagyok.

Túl vagyok rajta. Elengedtem. A szívem gyógyul.

Azt hiszem, ez a kapcsolat egy régi mintázat volt,

amit csak mostanra ismertem fel igazán:

mire van szükségem, és mire nincs.

Eltelt öt hónap azóta, hogy összetört a szívem.

Gyászoltam. Sírtam.

Aztán felálltam, meghúztam a határaimat,

és végre jól vagyok.

Érdekes az élet:

amikor bezár egy kaput, valóban kinyílik sok másik.

Az egyik ajtót én magam nyitottam ki.

Féltem tőle,

de boldogság szűrődött át a réseken,

és éreztem: ez jó lesz nekem.

Tizennégy éve Hollandiában éltem több mint egy évig.

Amikor hazaköltöztem, biztos voltam benne,

hogy magyar férjet, magyar szerelmet szeretnék.

Azt hittem, csak az anyanyelvemen vagyok képes igazán szeretni

- és viszont szeretve lenni.

Ez a kép most mégis megdőlni látszik.

Mert az ajtón túl valaki Hollandiából várt rám.

Egy mély barátság,

amiből mára valami egészen más lett.

Valami mély. Valami különleges.

Félek.

De remélek is.

A régi rossz mintázat nem törte meg a lelkem.

Még mindig képes vagyok szeretni.

És hinni.

Talán így kellett lennie.

Talán most van itt a jó idő,

a jó hely,

A múltból tanulok, építkezem belőle, ez a legtöbb, amit megtehetek önmagamért.

Hiszem, hogy ez egy új szint. Olyan, ahová csak veszteség után lehet megérkezni.

Leültem csendben, figyeltem a belső hangomra, az érzéseimre,

és kapuk nyílnak meg előttem, olyanok, amikről eddig csak álmodni mertem.

Remélem a legjobbat.🤍

Nem szól már semmi,

a levegő is recseg a szobában,

mintha nem bírná tovább a hallgatást.

Az asztalon ott maradt a kávésbögre,

rajta egy fél szívlenyomat,

nem töröltem le.

Az idő azóta körbe forog,

mint egy katica, ami nem talál ki az ablakon.

Néha nekirepül a falnak,

aztán csak leül a porba.

Nem írok többé rád,

de minden gondolat veled kezdődik.

Nem küldöm el őket,

csak elmondom halkan a plüssömnek,

ahogy egyszer neked mondtam volna.

A zenék sem hazudnak,

minden dalban ott vagy valahol,

egy fél sorban,

egy mély hangban,

amit csak én hallok ki.

A tömegben sem kereslek,

mégis arcod után kap a szemem.

Minden arc te vagy.

A hiány nem múlik el,

csak megtanul bennem élni,

mint egy csendes macska,

ami néha mégis felmorog.

És mikor hajnalban újra felébredek,

hallom, a múlt halkan beszél,

nem felejtek, csak próbálok élni.

És még mindig ott fekszem,

abban az ágyban,

ahol te utoljára feküdtél velem. 🥀

csak én nem érzem már, hogy itt vagy.

Talán én változtam, vagy te lettél üresebb?

Nézlek de már alig látlak, hallak de alig érlek el. 🥀

• ha visszajönne, ne felejtsd el, mennyit sírtál miatta

• nem tett érted semmit igazán, ami ne lett volna alap egy kapcsolatban

• nem voltál neki elég jó, mindig talált valami kifogást

• mennyi fájdalmat okozott a gyerekes játszmáival

• darabokra törte a szíved 💔🥀

• egy proli miatt, akivel amúgy nem is matcheltél

• amíg a komfortzónáját nem bántottad, addig veled volt

• sosem kért bocsánatot őszintén, csak elfordult

• amikor leginkább szükséged lett volna rá, sehol sem volt

• mindig azt éreztette veled, hogy te kérsz túl sokat, pedig csak a minimumot akartad

• amíg te őrlődtél és sírtál, ő másnak csapta a szelet gond nélkül

• mindig volt benne egy kis gúny, egy kis cinizmus, amikor felelősséget kellett volna vállalnia

• az empátia helyén csak üres reakciók voltak

• megkérdőjelezte az érzéseidet, miközben ő volt az, aki megtörte a bizalmat

• elhitte, hogy bármit megtehet, mert te úgyis megbocsátasz

• végig azt éreztette veled, hogy te vagy a túlérzékeny pedig csak szerettél

• amikor randit javasoltál, hirtelen “nem volt pénze”, de valahogy másokra mindig jutott

• csak eljátszotta, hogy nincs lehetősége, valójában nem te voltál a prioritás

• “hosszú sétákra” ment, miközben órákra eltűnt, nem válaszolt semmire, éreztetve hogy semmit nem jelentesz

• elérte azzal, hogy azt mondta szeret, hogy megkérdőjelezd a saját érzéseidet, miközben pontosan érezted, hogy valami nincs rendben

• volt, hogy három órán át azt sem tudtad, hol van, te aggódtál, ő meg csak hallgatott

• a telefon és az üzenetek is csak falak lettek, nem hidak

• eljátszotta, mintha szabadságra lenne szüksége, miközben te csak egy kis őszinteséget kértél

• a végén kiderült, hogy közben megismerkedett egy nővel percekkel előtte még mást mondott, aztán hirtelen csak ennyit: “ja, már előtted is ismertem”. mintha semmi sem számított volna, mintha te lettél volna a buta, paranoiás, amiért nem hittél neki, ez volt az a pillanat, amikor tényleg minden leesett.

• egyszerre akart birtokolni és szabad maradni

• mindig ő volt féltékeny a semmire

Közben meg ő csalt meg önmagával és mással is, mert te erődön felül próbálkoztál, beletettél mindent, amit tudtál, ő pedig már félig kint volt a kapcsolatból.

🥀 … 💔

Elengedlek 💔

Nem akartam elhinni, hogy változol,

Hogy a szavaid mögött más arc mosolyog.

Kérdeztem, de mindig ügyesen tereltél,

Én meg újra és újra elhittem, amit meséltél.

Az este, amikor kimondtad azt a mondatot,

Nem kiabáltam, csak bennem tört el valami ott.

“El is vittem”, ennyi volt az igazság,

És hirtelen minden addigi kép darabokra hullt.

Nem kérlek, hogy gyere vissza,

Nem várok bocsánatot.

Csak szeretném megérteni,

Hogyan lett a valóság ennyire hamis.

Te már máshol jársz, én meg itt maradtam,

De lassan megtanulok nélküled lélegezni.

Nem akarok több “mi lett volna, há”-t,

Elég volt a félmondatokból, a kételyből, a játszmákból.

Most először nem téged figyellek, hanem magamat,

És csendben elengedem azt,

ami nem volt igaz soha.

Nem kereslek többé, nem várok már,

A történetünk véget ért,

nincs visszaút, nincs már,

nincsennek szavak.

Csak egy emlék maradt,

amit lassan elengedek,

Mert én többet érdemlek annál,

Csak nézlek 💔

Nem tudom mikor történt,

de eltűnt a fény a szemedből.

Most már csak ridegen áll ott,

ahol régen otthon voltam én.

Próbálok nem érezni,

de minden emlék beszél.

A csended hangosabb,

mint bármelyik szó volt rég.

Csak nézlek, és nem értesz,

az idő megállt kettőnk között.

Nem szólunk, de minden mondva van,

a szívem már tudja, hogy régen vége van.

Azt hittem, megmenthetjük ezt a csodát,

de csak én hittem komolyan.

Te már félúton kifordultál,

én meg ott maradtam ohh némán.

Minden perc egy darabot visz,

amit nem kapok vissza már.

A neved bennem maradt,

de te rég messze jársz.

Ohh Csak nézek, és nem értesz,

az idő megállt kettőnk között.

Nem szólunk, de minden mondva van,

a szívem már tudja, hogy régen vége van.

Nem mondom ki, csak érzem,

ahogy lassan elsétálsz.

Nem kiabálok már utánad,

Mert a csend is eléggé fáj.

Csak nézek, és nem értesz,

az idő megállt kettőnk között.

Nem szólunk, de minden mondva van,