Barburu tumblörrr

Az ismeretlenségből fakadó védettség hamis illúziójával osztom meg ezt a bejegyzést, amit először csak a privát FB oldalamra posztoltam. Azért kíváncsi vagyok, hogy ezen az eldugott blogon érdekel-e bárkit is a véleményem. Íme.

Ez most hosszú lesz.

Három kérdés kínoz engem mostanában a vírus-para kapcsán. Lehet, hogy némelyik utópisztikus vagy vicces egy kicsit – nyugodtan lehet rajta(m) nevetni, viszont közösen gondolkodni sem lenne utolsó dolog.

Kezdem a legkevésbé komolytól a legkomolyabb felé haladva. Szóval.

1. Mit tehetnek azok a szerencsétlen sorsú állampolgárok, akiket rossz szemmel vert meg a sors, vagyis a genetika (vagy csak túl sokat olvastak a paplan alatt elemlámpával gyerekkorukban), így most nap mint nap élvezhetik a blurry effektet teljesen ingyen, magyarul az orrukig sem látnak maszkban-szemüvegben? Most már nem elég a villamosra, buszra felbotorkálniuk, hanem az utcán is megélhetik az állandó bizonytalanságot, balesetveszélyt, parásabb környéken a kiszolgáltatottságot. Mit tehetnek, ha nincs pénzük kontaktlencsére, ami nem párásodna be, viszont nekik drága, mert a tíz éve vett egy darab szemüvegükre is úgy kellett összespórolniuk a pénzt? Mit tehetnek akkor, ha a szemük nem alkalmas a kontaktlencse-viselésre? Marad az állandó homály? Persze ez senkit sem fog érdekelni, viszont remekül meg lehet őket büntetni, ha csak félig húzzák fel a maszkjukat az amúgy kihalt utcán, mondjuk vasárnap reggel. (Személyes vonatkozás: ha maradéktalanul be akarom tartani a szabályozást, akkor Sütikét sos be kell iskoláznom egy vakvezető-kutya tanfolyamra, mert a séták különben igen nehézkesek lesznek. :D)

2. Mi legyen azokkal, akiknek nemhogy maszkra, de kenyérre és közüzemi számlákra sem futja? Miből vegyen annyi maszkot, hogy a használtakat kellő időben tudja lecserélni? (Eszembe jut az a feltehetően elmebeteg, de bicskanyitogatóan arrogáns nő, aki elkezdett emiatt veszekedni egy buszvezetővel, persze minek buszozik az ilyen, gyalogoljon. Na, most már azt sem teheti meg büntetlenül.) Kaphat erre valaki állami támogatást, ha igazolja, hogy munkanélküli, vagy csak nem jön ki a fizetéséből? Osztogatnak valahol ingyen maszkokat – annyit, hogy időben cserélve higiénikusak maradjanak? (A kellő védelmet inkább nem firtatom.)

3. Mi legyen azokkal, akiket az átlagnál jobban megvisel a járvány és/vagy a vele járó korlátozások? Akiknek nincsenek megfelelő pszichés erőtartalékai ahhoz, hogy megküzdjenek

saját vagy hozzátartozójuk betegségével, a karanténnal, bezártsággal,

már meglévő pszichés betegségükkel, ami sérülékenyebbé teszi őket a stresszre,

pszichés sérülékenységükkel, ami csak extrém helyzetekben jön elő, de akkor nagyon,

azzal, hogy rengeteg emberrel érintkeznek nap mint nap a munkájuk miatt, és nincs más választásuk,

azzal, hogy munkanélküliek lettek a vírus miatt és nem kapnak semmiféle támogatást,

a home office-ozó vagy munkanélküli életük párjával, aki bántalmazza őket,

csupán a félelemmel, hogy ők vagy a szeretteik bármikor megbetegedhetnek, hiába minden óvintézkedés?

És még sorolhatnám tovább.

Miért csak a korlátozásokról, a szigorításokról és a szankciókról hallani, amikor az egész ország pszichésen rottyon van már március óta? Miért nem hirdetik azt is öles betűkkel, hogy hova fordulhatsz segítségért, ha úgy érzed, eleged van, ha megfogyatkoztak az erőforrásaid, ha nem tudsz egyedül megküzdeni ezzel a tök bizonytalan helyzettel? Miért csak pszichológus csoportokban látom néha felbukkanni, hogy egy-egy magánrendelő/egyesület/önszerveződő csoport ingyenes mentálhigiénés segítséget kínál a rászorulóknak? Ha már frusztráljuk és büntetjük az embereket, nem kéne talán valódi, kézzelfogható segítséget nyújtani nekik a „bírdkimégegykicsit” helyett?!

M. úgy döntött, neki is haladnia kell a korral és az aktuális helyzet követelményeivel. Mindene megvolt ahhoz, hogy Robbie Williams-et követve tartson egy jó kis live-ot rajongói legnagyobb örömére. Felhívta a legközelebb élő sminkesét, akit minden tiltakozása ellenére rezidenciájára rángatott. Elképzelése világos volt: harmatosan fiatalos, üde bőr, csillogó szemek. A haja szerencsére rendben volt. Tegnap már lefutotta a szokásos köröket fodrászával: hajtőfestés plusz színfrissítés, puhító-fényesítő-ápoló kezelés, majd beszárítás. Énekelni akart, legalább fél órát, de ehhez a webkamera és a Facebook közönsége előtt is tökéletesen kell kinéznie. A szokásos smink és frizura teljesen másképp mutathat itt, így új technikákhoz kellett folyamodniuk.

Tehát énekelni akart, legalább fél órát – nem szeretett volna csalódást okozni a rajongóinak. Milyen szomorú is – gondolt bele, - hogy már csak a rajongóit érdekli, még ha nincsenek is kevesen. Vagy öt millióan az Államokban, körülbelül másfélszer ennyien Európában… világszerte úgy tizenhárom millióan lehetnek. De hol van az a régi elismertség és érdeklődés, mint a nyolcvanas és kilencvenes évek dicsfénye! Talán sohasem tér már vissza, hiába is próbálkozik.

A hangtrénerét nem hívta át. A hívását is csak addig fogadta, amíg Juan el nem kezdte kioktatni arról, hogy a stressz és a londoni levegő nem tesz jót a hangszálainak, különben is, hallja, hogy be van rekedve, és igazán tudhatná, hogy… Ekkor csapta le. Igazán tudhatná, hogy betegen pláne nem szabad erőltetni az éneklést. Tudta ő, csak leszarta. Nem hiába volt nála tegnap a fodrász, ma a kozmetikus meg a make-up artist. Ma koncertet fog adni. Még ha személyesen csak a kis Lourdes hallja is, aki itt ragadt vele az önkéntes karanténban; de hallja majd a sok-sok millió rajongó, akiknek be is lengetett a héten egy bizonytalan ígéretet.

Miután rácsapta az énektanárra a telefont, a foniátere kezdte el hívogatni. – Hagyjatok már! – kiáltott fel, szemeit drámaian a plafon felé forgatva, és kinyomta az ipsét.

Tíz perc volt még nyolcig. Eszközei sorra odakészítve, feltöltve, beélesítve. Bemelegített. Ezeknél a gyakorlatoknál a lányát mindig elfogta a röhögőgörcs, de ezúttal nem. Ezúttal aggódott, de nem szólt egy szót sem.

Nehezen jöttek skálázáskor a megfelelő hangok, rekedtesen akadoztak, vagy épp hamisan, erőtlenül szóltak. De nem mindig. Nincs semmi baj, még van hét perc.

Meghúzott egy üvegcsét, gargalizált a szájába vett pár korttyal, köpött, majd Buddha-ülésbe helyezkedett. Kezeit tenyérrel felfelé a térdeire ejtette és torokhangon kezdett énekelni, vagy inkább morogni – ez volt Lourdes benyomása. Három percnyi hörgés-morgás után elővett egy másik üvegcsét, amelyből egy fúvókán keresztül az orrlyukaiba spriccelt kétszer-kétszer. Három perc volt még a kezdésig. A fürdőszobában kiköpködte a felszabadult váladékot – Lourdes undorodva dugta be füleit az első krákogások után. Két perc alatt fel- és kiköhögött mindent, ami akadályozta a tökéletes hangképzésben. – Beteg a nagy franc! – gondolta, miközben végigszaladt pár gyakorlaton, és a skálázás is hibátlanul ment. További három, négy, öt… ki tudja, hány perc telt el ezalatt, már bőven el is múlt nyolc óra. Ha azt hitték a rajongói, hogy pontosan kezd, akkor nem ismerik őt eléggé, sőt akkor nem is igazi rajongók. Valóban ott gyülekeztek már a türelmetlenkedő kommentek az oldalán, de nem sietett sehová. Legutóbb két órát váratta őket San Fransisco-ban, várjanak hát most is. Negyedóra az semmi.

Megvizsgálta gyorsan, hogy van-e nyoma a hosszas harákolásnak, nem csúfítja-e el hamvasra maskírozott arcát egy csúnya köpet a szája sarkában. Nem volt semmi nyom. Vastag ajkait élénkvörösre rúzsozta a sminkes, tökéletes kontúrral. Madonna-vörös. Ha népszerűbb lenne, most a piacra is dobhatna egy rúzst, csupa Madonna-árnyalattal.

Még mindig nem ült le a kamera elé. Ismét a földre helyezkedett törökülésben. – Még megcsinálom a tisztás-meditációt, aztán tényleg elkezdem. Csak fél órát kések így is. El lesznek kapatva.

-  A tisztás tisztává tesz, dú-du-dú-dú, a hangom tiszta kristály lesz, dú-du-dú-dú; istennőtök vagyok én, dú-du-dú-dú, Én, a világ peremén! – így fejezte be, lélekben felkészülve a közvetítésre, egyenesen Londonból.

Aztán nyújtózott egyet, és odaült a géphez; elővette legszebb mosolyát, megfelelő szögbe billentette fejét és bekapcsolta a live-ot: – Sziasztok, srácok! Mit szeretnétek hallani? – Nem sok, de nem is túl kevés. – nyugtázta magában, hervadatlan mosollyal.

2020. 03. 31.

Szokatlanul kipihenten ébredek. Nem is értem, hiszen péntek van, a hét ötödik napja: ilyenkor vagyok a legkimerültebb. Gyanús ez a frissesség, sőt az is, hogy magamtól ébredek. Tuti elaludtam, bassza meg.

A telefonom órája igazol: fél tíz múlt öt perccel. De nem értem, hogy B. miért nem ébresztett fel legkésőbb nyolckor, amikor már illene elindulnom, s ezt ő is jól tudja.

Kikászálódom az ágyból, lekapcsolom a ventilátort és kimegyek a hallba. Értetlenül nézek B.-re, aki a szokásos módon üdvözöl, mintha nem fél tíz, hanem csak fél nyolc múlt volna.

-          Mi a baj? – kérdezi.

-          Te miért vagy itthon? – kérdezem. Nem érti.

-          Miért, hol kéne lennem? Talán zavarok? – nevetése hamar alábbhagy mosolytalan arcomat látva.

-          Mi a baj? – kérdi megint.

-          Elaludtam. – felelem. – Te meg… nem mentél dolgozni?

-          De hát szombat van, drága!

-          Hogy a jó istenbe lenne szombat, amikor tegnap volt csütörtök?! – ideges vagyok. Azt hiszem, szívat. Bár tréfának ez elég rossz lenne, hiszen az állásommal játszom, ha elkések. Miért csinálja ezt?

Már nem is kérdezek semmit, csak mereven nézek rá.

A kezembe adja a telefonját: kijelzője az idővel együtt a dátumot is mutatja. Kezdek hinni neki, de valószínűleg nem látszik rajtam, mert nyit a böngészőjén egy új ablakot az aznapi hírekkel. Szombat van, ez most már kétségtelen.

Mivel szeret biztosra menni, ennyivel nem elégszik meg, és kézen fogva kivezet az erkélyre. Fejével a szemközti placc felé mutat, ahol János vitéz, a behatárolhatatlan fajtájú kutya a gazdájával játszik. Ez hétvégi napokon is csodaszámba megy, de azért az Index címlapja mégiscsak megbízhatóbbnak tűnik.

-          Bazmeg, átaludtam egy napot! – mondom félig magamnak, félig neki, miközben leroskadok a kanapéra. Ez bizony meg is magyarázná furcsa kipihentségemet.

-          Dehogy aludtad át! Dolgozni mentél, ahogy máskor is.

-          Aztán?

-          Aztán nem tudom, drága. Nem mentem veled.

-          És este?

-          Este nem jöttél el velünk, hiába hívtalak. Inkább pihenni akarsz, azt mondtad.

Ez is érthetővé teszi kitűnő fizikai és mentális állapotomat. Nem érzek magamon semmi furcsát e szokatlan frissességen kívül; a dolgaim – táskám, ruháim, ékszereim, órám, telefonom – rendben vannak, a testemen nincs semmiféle sérülés. Semmi rendkívülit nem fedezek fel azon kívül, hogy a tegnapi napról nyomtalanul eltűntek az emlékeim.

Úgy sejtem, hogy a pénteki rövid munkanapom után elmentem a rendelőbe, onnan meg haza – vagy mi van, ha én is a barátaimmal találkoztam? Sőt: voltam dolgozni egyáltalán? Gondolkodom, hogy melyik kollégámat és hogyan kérdezzem meg erről anélkül, hogy megkérdőjeleznék épelméjűségemet. Nincs semmi ötletem. Elindulni elindultam, ezt B. igazolhatja. De vajon odaértem-e? És ha igen, utána mit csinálhattam? Fogalmam sincs, de egyre jobban félek.

Kattog a pszichológus agyam. Az első verzió úgy szól, hogy történt valami borzasztó dolog, amire jobb is, ha még nem emlékszem. A második verzió sem sokkal hihetőbb: demenciám úgy harminc évvel a vártnál korábban érkezett. Több verzió nincs, de ha megkérdeznék pár kollégát, biztos lenne.

Na jó, akkor jobban megnézem a telefonomat. A híváslistán semmi új nem szerepel – ritkán telefonálok. Új fotó sem készült. Nem frissítettem az állapotomat a Facebookon. Most már csak a chat marad azzal a pár emberrel, akikhez még van türelmem.

Lapozok, görgetek. Felismerem a megszokott szófordulatokat, de mégis minden újnak hat. Elolvasom azt a három-négy beszélgetést, de nem csap meg a felismerés. Mivel chatelek én buszon, metrón, villamoson is, nem derül ki, hogy hol járhattam, mit csinálhattam. Találkozásra pedig semmi nem utal.

Nincs mit tenni, megvárom a hétfőt. Egyre határozottabbá nő bennem a sejtés, hogy odabent, vagy a rendelőben történhetett valami. Várom azért, hogy hívjon vagy írjon valaki, hogy megkérdezze, hogy hogy vagyok, vagy hogy mégis mit csináltam. És szeretném minél hosszabbra nyújtani ezt a szombatot, minél tovább ébren maradni, mert nem akarok holnap hétfő reggelre ébredni.

Délre harangoznak. Jó sok időt elpazaroltam a nyomozással. Átgondolom, mi mindent kéne ma csinálnom. Mosni például. Szétválogatom a szennyest, aztán lemosom a körömlakkot és a körömkefével is nekiesek az ujjaimnak. Nem tudom, hol szedhettem össze ennyi koszt. Ahogy öblítem a kezem, a vizet rózsaszínnek látom. Mint amikor a bugyimat lögybölöm a hideg víz alatt. Megtántorodom és behunyom a szemem; várok egy kicsit, folytatom. Körmeim alól nehezen oldódik fel a tegnapi nap maradéka.

2019. június-július; 2020. március

Egy jó barátom ajánlására vettem meg annak idején Palotai Boris regényét, bár magára az ajánlásra már nem emlékszem pontosan.

A borítóról megtudtam, hogy a regény Édesanyám kamaszkorában jelent meg – sőt, ha jobban belegondolok, a főszereplő egyidős is lehetett vele. A szöveg, a szófordulatok le sem tagadhatnák a hatvanas éveket; emiatt volt, hogy olvasás közben egy kicsit kínosan éreztem magam, pedig amúgy sokszor vitt magával a történet.

Ahogy olvastam a regényt, úgy lettem – jó szokás szerint – egyre kíváncsibb az írójára. A könyvet félrerakva kiderítettem róla, hogy: erdélyi származású (újabb közös vonás, de ezúttal az anyai nagymamámmal); Bacsó Péter rendező édesanyja; eleinte versei jelentek meg, utána jöttek az ifjúsági regények; több művét megfilmesítették; és ha jól sejtem, úgy írt, hogy az az aktuális politikai berendezkedésnek megfeleljen.

Miért is fontos ez? Fontos lehet, ha a Zöld diót nem felnőtteknek szánta, hanem nevelésregénynek (valamiért ez ugrik be az ifjúsági helyett, de a Word nem javít ki, tehát létező szó, feltételezem). S ott még meg is értem a nevelési célzatot, amikor a főszereplő SPOILER! egy sajnálatból megejtett együttlét után pár héttel az AB Bizottság előtt köt ki, miután megtudja, hogy a forró fürdő és a kinin (?) nem célravezető módszerek. Viszont azt a részt akár kedvcsinálónak is fel lehet fogni, amikor egyre többet kezd együtt „lógni” a válófélben lévő orvosával, kerülgetik egymást, egymásba szeretnek, majd minden belső tiltás ellen összejönnek – mindezt lassan felépítve, az olvasóval átéltetve írja meg Palotai. Ha kamaszként olvasnám, a negyven év korkülönbségtől és a „vén krapekoktól” való irtózást felülírná bennem a bizsergő kíváncsiság, és talán eljátszanék a gondolattal, hogy mennyivel izgalmasabb lehet a kortársaimnál egy idősebb férfi. Ennek a kíváncsiságnak a lerombolásához úgy vélem, kevés az a pár oldal a végén, ami a bírósági tárgyalásról és a főszereplő gyors kiábrándulásáról szól. SPOILER VÉGE.

Régen azt mondta egy író-tanárom, hogy ha felháborít, kiakaszt, vagy bármilyen negatív érzést vált ki belőled egy irodalmi mű, attól még jó, sőt. Mert az érzelmeidre hat, foglalkoztat, dolgozik benned. Arról is vitatkozott az osztály – talán pont ezzel kapcsolatban -, hogy egy jó regény vagy novella legyen-e erkölcsös, tanítson-e jót, emeljen-e fel stb. Ha rombol, ha undorít, ha felzaklat, akkor már rossz? Talán nem. Ha jól írták meg, akkor sajnos nem. Egyszóval ez volt az egyik bajon a Zöld dióval: kinek, és mit akar tanítani, vagy csak megmutatni? Kedves kamasz, SPOILER ne legyél túl szabadelvű, mert megesel, és az abortusz bizottság előtt végzed, és még a kedvenc exed is felképel? Kedves Szülők, tessenek vigyázni a pubertáló gyermekeikre, mert miközben maguk válnak, meg az új családjukkal élnek boldogan vagy még az igazit keresik, elkallódik az a szeretetéhes bakfis és csupa csacsiságot csinál? SPOILER VÉGE. Vagy csak a kamaszlélek viharosságát és finomságait próbálta érzékeltetni az írónő?

Talán egy kicsit túlzottan. Ahogy olvastam a regényt, és elképzeltem Katit a saját idejében, időnként párhuzamot vonva a mai tizenévesekkel, arra gondoltam, hogy ez akkor is túl sok. Oké, hogy lázad a kamasz, meg hogy keresi önmagát, és SPOILER megfelelő példaképek híján, valamint szeretetteli figyelemtől depriváltan, egyedül küzd meg a gyerekből felnőttbe átmenettel… de akkor is. A műélvező mellé nem egyszer betolakodott a pszichológus énem, és megbökdöste a vállam, hogy: „Te, ez nem borderline?”. És arra jutottam, hogy igen, annak készül. A túl heves indulatok, a gyakori pofozkodások, a verbális agresszió, a kötődési problémák, a kapcsolati játszmák, a gátlástalan viselkedés, a felelőtlen szexualitás – ami mondjuk adódhat az elhanyagoló nevelésből és a felvilágosítás hiányából is, mentségére szóljon – mind-mind arra utalnak, hogy ez bizony már több, mint egy zűrös kamaszlélek. Mert tudjuk, hogy ami felnőttkorban patológiának számít, az gyerek- és kamaszkorban „még belefér”; de a főszereplő szerintem már átbillent a normalitás határán. Kérdés, hogy az írónő 1. mennyire volt képben a kamaszkor lélektanával 2. mennyire tudott meríteni a saját tizenéveiből vagy a gyerekiéből, ismerős gyerekekéből? Mindenesetre szerintem túl lett tolva a kamasz-érzékenység és a kamaszlélek viharai; ráadásul – bármennyire is ez lehetett a cél – nekem nem volt szimpatikus Kati. Lehet, hogy ebből az ellenszenvből jött igazából a patológia gyanúja; de egy folyton izgő-mozgó, vibráló, heves és kiszámíthatatlan lány képe körvonalazódott a történetből, akit ha személyesen ismernék, halálra idegesítene, szeretnivalót pedig keveset látok benne – legfeljebb sajnálnám, de azt is messziről. SPOILER VÉGE.

Mindenesetre 4,5 csillagot kap tőlem a regény, mert hatott rám, felbosszantott, elgondolkodtatott – annyira, hogy ezt a kritikát is meg kellett írnom róla. :)

Peti bácsi és Géza bá ma este is a panelház előtti padokon ültek, ahogy azt szinte minden este tették. Peti bácsi ezúttal nem a pornóoldalakat pörgette, ahogy a múlt héten, amikor barátja párszor kimaradt a közös programból. Nem, most inkább híreket olvasott, amiket a Google hírfolyama dobott elé. Véletlenül talált erre a funkcióra, pedig amúgy elég jól értett a „kütyükhöz”. Géza bá ugyanígy tett, bár ujjai kissé sután keresgéltek a hírek között.

-  Te – kérdezte szomszédját – Hogy lehet eltüntetni ezt a sok hülyeséget? – mutatott egy cikkre a legújabb frizuratrendekről, majd egy másikra a hamvas málna hajszínről. Folyton ezek a „női hírek” kerültek elé, amióta többször egymás után próbálta megkeresni a kopaszodás bombabiztos ellenszerét.

Peti bácsi gyakorlott mozdulatokkal választotta ki az „Ebből kevesebbet akarok látni” funkciót, de a következő pillanatban ledermedt. „Újabb szopófantom a X. kerületben” – rikított a Blikk oldalán, és egy elmosódott kamerafelvételen az elkövető ismerős körvonalait látta kirajzolódni. Egy munkássapka, egy kopottas, sötétkék kabát, az összetéveszthetetlen hátgörnyedés. Géza bácsi. Géza bácsi?!

Végignézett Géza bán. A termetén. A kabátján. A sapkáján. Aztán a száját nézte meg alaposabban. – Na ne! – mondta magában, de hangosan semmit. Az őszes, tömött bajusz alól kikandikáló húsos ajkakat vizsgálva sablonos pornójelenetek tolultak lelki szemei elé, amiket hiába próbált elhessegetni. A rózsaszín szájfénytől csillogó női ajkak helyett Géza bá vaskos száját látta a korhatáros jelenetekben, a férfiorgazmusokban behunyt szemmel fürdőző szőkeségek helyett Géza bá arcát látta, bár nem akarta.

-  Na ne! – gondolta ismét, meg sem hallva, ahogy cimborája beszél hozzá.

-  Na mi van? Megállt a szoftver? – kérdezte Géza bá erőltetett viccelődéssel, de ezúttal nem javította ki, pedig idegesítették az informatikai poénjai. – Miért viccel olyannal, amihez nem is ért? – háborgott mindig, de most nagyobb gondja is akadt ennél. Nem tudta, mitévő legyen. Végül úgy döntött, hogy kilép a hírfolyamból, de előbb beállította, hogy Géza bá nem akar több hasonló cikket látni, és bízott benne, hogy ebből a szopófantomból már nem lesz olyan nagy hírverés. Aztán úgy határozott, hogy nem megy el a rendőrségre tanúskodni. Végül pedig úgy, hogy jövő tavasztól valamilyen jó ürüggyel lemondja a közös horgászatokat, mert isten ne adja, hogy egyszer véletlenül bealudjon Géza bá mellett.

-  Igen, igen, egy kicsit elbambultam. – válaszolt nagy nehezen. – Talán jobb lesz, ha megyek is. Jó éjt, Gézukám.

-  Ilyen korán? Te tudod… Jó éjt, Petikém!

-  Szevasz. Jó legyél. És töröld ki azt a Gugli fost. Még mindig a fodrászolási híreket küldi, hiába nyomkodtam.

-  Azannyát! Nem is fogom olvasni!

-  Ne is tegyed! Na, tényleg jó éjt!

Haszontalan vagyok. Mint az erkélyszomszédok ki nem dobott csikkjei. Mint a papírzsebkendő, amibe lyukat fújtak. Mint a hangszálgyulladásos kórustag.

Egyedi is vagyok. Talán. Csak annyira, mint a kínai étterem a szemközti oldalon. Mint a villamosmegállóban szétrúgott zöld szemetes. Mint az a foltos kóbor cica.

Megunhatatlan vagyok. Mint egy ezredik csók, ha jófajta. Mint egy tokaji aszú. Mint a tavaszi fuvallat.

Érthetetlen vagyok. Mint egy matematikai feladatgyűjtemény. Mint a kínai írásjelek. Mint amit a kínai pénztáros mond ott szemben, amikor fizetek.

Nélkülözhetetlen vagyok. Mint a homok meg a só télvíz idején. Mint a telefonon a csengőhang. Mint a vasárnap esti mélabú.

Bosszantó vagyok. Mint az a halk búgás a tévéből. Mint a mezei poloskák a fővárosban. Mint egy beszáradt körömlakk.

Szeszélyes vagyok. Igen, mint az április. Mint a női hormonok hullámzása. Mint az eladó, aki apámmal kedves, velem nem.

Közhelyes vagyok. Mint egy ombre-hajú tinilány. Mint a piacoló nyugdíjasok. Mint egy kiszívott nyak sálba tekerve.

Persze amikor meleg lesz, nyári meleg, akkor amiatt nyafogok. Legszívesebben a bőrömet is levetném, de nem tudom. De ha jobban megpróbálom felidézni azt a rossz érzést, amit a nyár közepi kánikulák, a 35-40 fokok váltanak ki belőlem, egyszeriben nem megy. Semmi nem jut eszembe azon kívül, hogy „rossz érzés”, meg hogy erőtlennek, öregnek érzem magam tőle. Paradoxonnak tűnik, legalábbis önellentmondásnak, hogy télen várom a nyarat, de aztán nyáron azt gondolom, hogy ez azért mégis csak túlzás…

A téltől annyira rettegek… Nem, nem is a téltől, hanem a fázástól. Sosem volt fagyhalál-közeli élményem, mégis úgy érzem a téli utcákon haladva, hogy még tizenöt-húsz-harminc perc és megfagynék. Fáj a hideg. Nem tudok úgy felöltözni, hogy ne fázzak. Még ha be is öltöztetem mindenem, az arcom, az orrom mégsem tudom. Fáj a tüdőmbe áramló jéghideg levegő is. Meggyőződésem, hogy a téli időt a természet azért találta ki, hogy megtizedelje a tömegeket, hogy megszabaduljon a ballaszttól, a gyengének talált feleslegtől. És amikor télen sokat gyalogolva fázom, talán fel is merül bennem a kérdés tudat alatt: van-e jogom túlélni? Az erősek, a rátermettek, vagy a gyengék közé tartozom? Amikor tél van és kilépek a túlfűtött panelból az utcára, minden egyes alkalommal megküzdök a természettel – már amennyire Budapest utcáit annak nevezhetem. Küzdök a túlélésért. De vajon miért?

Ahogy fentebb írtam, sosem fenyegetett a fagyhalál, sőt még a lehelete sem. Viszont eszembe jutnak azok a régi viták hosszú éveken keresztül a lakás és a szobám hőmérsékletéről; látom magam előtt apámat, ahogy a mai napig is csak egy laza mellény van rajta a bő póló és a tréningnadrág fölött. És nem ért engem meg anyámat (aki nem is annyira fázós, mint én), hogy miért nem elégszünk meg a huszonkét fokkal, amikor az bőven jó. És nem hiszi el nekem, hogy az én kis szobám pár fokkal hidegebb, mint a nappali-hálószobájuk, pedig beláthatná, hogy csak egy falát határolja fűtött helyiség, hogy egy vacak lichthofra néz, hogy az ablaka rosszul záródik és húz be rajta a hideg… Nem látja be egészen addig, amíg a költözésem után át nem alakítja dolgozószobának és megtapasztalja maga is.

Emlékszem térdig fagyos lábaimra: dupla zoknit húztam, hosszút, hogy ne legyen még fél centi bőrfelület sem, amit nem takar sem a zokni, sem a nadrág– tanulás közben így is jégcsappá fagytak mozdulatlan lábaim.  Ha nem jegyzeteltem folyamatosan, a kezem is pillanatok alatt kihűlt.  Volt, hogy sálat vettem a pulcsi fölé, mert fázott a nyakam és a mellkasom. A szüleim szerint csak kényes voltam, illetve rossz volt a vérkeringésem, mert nem sportoltam. Feltekerték azért a fűtést nagy nehezen egy-két fokkal, de huszonötnél többről már szó sem lehetett.

Megszóltak, ha a legmelegebb kabátom vettem fel, amikor kezdett hidegebb lenni. – Mi lesz később, ha majd a komolyabb mínuszok jönnek? Most megszokod, elkényezteted magad, aztán később, az igazi hidegben meg még rosszabb lesz. Edződj hozzá, ne kényeskedj! – oktattak. De én csak egész egyszerűen nem akartam fázni. Nem később, hanem akkor nem.

Hasonló nézeteltéréseink voltak a langyos-meleg-forró kontinuumot illetően az ételek, illetve tea és kakaó kapcsán, de ebbe most nem mennék bele.

Aztán ott van még a borús és az esős idő. Nekem mind a kettő ugyanaz, legalábbis a hatásmechanizmusát tekintve. Ki sem nézek az ablakon, akár órák óta nem voltam kint, mégis érzem, ahogy közelednek a felhők. Akár kialudtam magam, akár nem, szinte legyőzhetetlen álmosság kerít hatalmába. Nagyokat pislogok, mélyeket ásítok; legszívesebben bevackolnék egy pohár teával a kanapémra filmet nézni, vagy egy könyvvel a kezemben, hogy pár perc múlva elaludjak. Ólmos álmosság sújt le rám és nem kegyelmez. Még sosem jártam utána, de szinte biztos vagyok benne, hogy lehet valamilyen kapcsolat a melatonin-rendszerrel, vagy bármi más hormonnal. Kialszanak a fények, elbújik a nap, és legszívesebben én is aludnék. Érdekes módon ez nincs meg napnyugtakor, sem este, sőt éjszakai bagoly vagyok. Rejtély, komolyan.

Nem tudom, hogy kezdődött. Talán azzal, hogy az ébresztő-applikációmat állítgattam gyanútlanul, amikor elém került a Wish hirdetés valamilyen csábító tartalommal. Már tavaly is vásároltam onnan, de aztán leálltam.

Idén viszont beindult valami. A Wish-ben csalódtam, mivel az „ingyenes” termékeiknél, ahol „csak” postaköltséget kell fizetni, hiába reklamál az ember, nem kapja vissza a szállítás díját, csak a termék árát – de az meg ugye nulla volt. A termékek színvonala meg egészen hullámzó.

Tavaly a második köröm az Ebay-en volt, amikor rendeltem vagy hat-hét karórát Kínából, ezúttal már ingyenes szállítással, viszont darabját csak pár száz forintért. Nyilván nem világmárka egyik sem, a szíjuk lehetne strapabíróbb, de járnak, működnek, szépek, lehet őket váltogatni a ruhákhoz. Éljen.

Aztán idén vérszemet kaptam. Egy-két Wish-es rendelés után átálltam az Aliexpress-re – először csak a napi nyereményjátékokra, aztán az akciós termékekre. És itt jön a lényeg: nem tudom, mi történik velem ilyenkor, de valahogy elvesztem a valóságérzékelésemet. Eltűnik a fejemből az a kis hang, legalábbis elhalkul, ami rákérdez ilyenkor: „Tényleg szükséged van erre?” Gond nélkül hozok racionális döntést, ha egy boltban vásárolok, sőt talán túlzásba is viszem: ha egy kicsit is bizonytalan vagyok abban, hogy jól áll-e egy ruha, vagy szükségem van-e egy újabb írószerre, akkor az esetek nagy részében inkább nem veszem meg. Az online vásárlói térben rögvest megváltozik a helyzet: a feltuningolt, jól beállított fotók és az alacsony(abb) árak csábításának nem tudok ellenállni, főleg az elalvás előtti percekben, a telefonomat nyomogatva. A bankkártyám adatait már az első vásárláskor elmentette az app, így nem kell azzal sem bajlódnom. Maximum három mozdulat, mire végérvényes lesz a meggondolatlan mozdulat, amivel a kosárba pakoltam egy teljesen felesleges terméket. Azt hiszem, eddigi legrosszabb döntésem az a hosszú, csíkos nyári ruha volt, ami a kecses modellen elegánsnak és könnyednek hatott, de én úgy nézek ki benne, mint egy arab sejk, és mivel a méretét is elnéztem, így még egy ember beférne mellém. Mindegy, jó lesz majd hálóingnek a hideg téli estékre.

A barátom csak röhög rajtam, a postás meg már gyűlöl szerintem. Heti két-három alkalommal dob be egy-egy kisebb csomagot, nagyobbak esetén pedig az értesítőt. Az írásán a sietség nyomai látszanak, de én persze hozzágondolom, hogy dühös is.

Kézenfekvő megoldásnak tűnhet gyorsan törölni az appot és elfelejteni, hogy valaha is létezett. De még nem szabad. Ott lehet figyelni, hogy merre tart az áru, kommunikálni az eladókkal, reklamálni, ha nem érkezett meg, bejelölni, ha megérkezett. És itt folytatódik az ördögi kör: amíg a 4-6 hetes szállítást várom, addig számos újabb csábító termék kerül a piacra, és kezdődik az egész elölről. Sosem lesz vége.

Azon is eltűnődtem, hogy tényleg ennyire lassú a szállítás, vagy ez az egy-másfél, néha két hónap vajon szintén egy összetett pszichológiai játszma része? Nem tudom, jobb lenne-e, ha pár nap alatt megjönne minden, vagy éppen a várakozás tesz hozzá, vagy pedig ellensúlyozza a rendelés instant örömét. Van abban valami izgalmas, ahogy az ember napról-napra, hétről hétre követi az útját a meggondolatlanul rendelt cuccoknak (előkeresték a raktárból, repülőre/hajóra tették, megérkezett Magyarországra, megérkezett a helyi postahivatalba, hurrá); amikor Dear! megszólítással sablon-levelet kap az eladótól, amikor a postaládába pislantva látja, hogy ismét van benne valami, vagy amikor a postán figyeli, hogy mindjárt az ő sorszáma következik, és ó, nézd csak, mekkora csomag jött, vajon mi van benne??

Az első Instás fotóm, ha minden igaz, akkor készült, amikor beköltöztem B-hez. Vagy csak kb. akkor. Ijesztő, ahogy összemosódnak az elmúlt évek történései: komolyan el kell gondolkodnom, és számolgatnom kell, hogy mi mikor történt... Költözések, párkapcsolatok, munkahelyek stb. Néha megijedek, hogy egyre kevesebb részletre fogok emlékezni és egyre több mindent keverek majd össze, ahogy telik az idő.

Sok-sok éve írtam blogot, méghozzá énblogot, elég sokáig. Aztán jött ez-az az életemben, meg a Facebook, és abbahagytam. Legalábbis ez utóbbihoz tudom kötni. És sajnálom. Lenne téma, de csak egy-két odavetett FB-postban végzi, és van, hogy nem is gondolom tovább. De közben hiányzik, hogy írjak. Az egyre mélyebben lappangó kreatív énemnek, vagy inkább a hiúságomnak, ez itt a nagy kérdés. De talán most kezdek ezzel valamit.

Leszbikus és biszexuális nők vallomásai

Rögtön azzal kezdeném, hogy a cím félrevezető, és miután az első értetlenkedést követően újra és újra nekifutottam az elolvasásának, egyre idegesebb lett a ritkán felszólaló feminista énem. Aztán egy fél percre megnyugodott, amikor észrevette, hogy egy 1989-es kiadásról van szó: ahhoz képest egészen felvilágosult dolog, hogy akkoriban megjelenhetett egy olyan könyv, aminek a borítóján két pucér női felsőtest simul egymáshoz, és alcímében megjelennek a „leszbikus” és „biszexuális” szavak.

Nyilván figyelemfelkeltési céllal született a cím, amely – ha szigorúan veszem -  azért félrevezető, mert konkrét férfi(ak) elárulásáról, átveréséről, megcsalásáról csak egy-két sztoriban esik szó. Az már viszont a férfidomaninanciájú és –nézőpontú buta társadalmak hibája, és az ennek behódoló szerzőnőé is, hogy azt feltételezi, a nők közötti szerelem, vonzódás vagy szex a férfiak elárulása lenne. És ezzel egy kalap alá veszi a leszbikusokat, a biszexuálisokat, akár velük született a hajlam, akár csalódás, csömör, kalandvágy vagy kíváncsiság alakította ki vonzódásukat. (Nem pedig devianciájukat, ahogy a kedves szerzőnő nem egyszer említi!) Biztos nagyon fáj a férfi hiúságnak, ha a sikertelen hódításnál kiderül, hogy vetélytársa nem egy másik férfi, hanem egy nő, különösen, ha a kiszemeltje egy veleszületetten leszbikus nő. Így még az aprócska remény, az a pár százalék is elúszik, hogy talán majd egyszer esélye lehet nála. Nem beszélve arról, amikor két nő csókja, erotikus tánca vagy játszadozása nem a férfiaknak szóló showműsor vagy egyfajta előjáték egy édeshármas előtt, hanem bizony zárt ajtók mögött történik, netán egészen megbotránkoztató módon szerelemből.

Szóval ez az 1989-ben megjelent könyv egy egzotikus csemege, állítólagos riportkönyv egy izgalmas tabutémáról az akkori kíváncsi tömegeknek. Állítólagos, mert némely történet valóságtartalmáról nem vagyok meggyőződve, sőt azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy az egész az írónő fantáziájának műve. Vegyük például azt a negyvenes nőt, aki nárcisztikus szerelembe esett a saját fiatalkori testével, és apakomplexusa miatt folyton idősebb férfiak mellett köt ki. Aztán hogy, hogy nem, a strandon megismerkedik fiatalkori kiadásával, akivel viszonyba kezd. Vagy amikor két nő, aki ugyanazt a férfit gyászolja, részegen felidézik, hogy milyen volt a megboldogult Istvánnal szeretkezni, aztán szerepjátékba kezdenek, majd összegabalyodnak. Nem túl hihető, de sebaj.

Rendben, tegyük fel, hogy ez tényleg egy riportkönyv, és nem fikció; hogy a kíváncsi újságírónő látszólagos nyitottságával és laza stílusával minden riportalanyát szóra bírta, egy kivételével még magnóra is vette. Legyen. Egy-egy történet kivételével azért viszonylag meggyőzőek a beszámolók, csak azokat a devianciáról, normalitásról és saját kis elborzadásairól szóló kiszólásait tartotta volna magában. Ha leszbikus lennék, valószínűleg már az elején dühösen eldobtam volna a könyvet, vagy ha mégis folytattam volna az olvasást, sűrűn anyáztam volna. Így csak bosszankodva ráncoltam a homlokom egy-egy ilyen megjegyzésnél, vagy amikor Gyöngyvér azon háborgott, hogy nem gyújthatott rá riportalanya luxus berendezésű nappalijában, pedig ő mindig dohányzik, amikor dolgozik. Eszébe sem ötlött, hogy ad 1, ő van vendégségben, ad 2, szívességet tesz neki a riportalanya, ad 3, a másiknak minden joga megvan ahhoz, hogy tiltakozzon a cigibűz ellen. Viszont volt egy-két rész, ahol hangosan felröhögtem a túlburjánzott hasonlatokon és megfogalmazásokon. Azt hiszem, ebben a könyv hátoldalán idézett történet remekelt a sok vonaglással, vergődéssel, bodzaillatú öllel és zománcos fogakkal, de a következő vitte a prímet:

„Patak gyöngycseppjei csiklandozták a talpamat, pedig csak az ő nyelvecskéje kúszott végig rajta; zizegő fűszálak játékát éreztem a combhajlatomon, pedig csak az ő apró fehér fogainak gyöngéd harapdálása volt ez; kislánykorom kedves kutyájának piros, sikamlós nyelve birizgálta a fülkagylómat, nem Cézár nyelve volt persze, hanem Ágnes izmos, hegyes nyelvecskéje.”

Neeeeee, a kutyát neeeee!!! – gondoltam magamban. A Cézáros mondatot megelőzőek is már giccsesek és túlírtak voltak, de aztán az oda nem illő „kislány” szó felbukkanása, majd a kutyáé már egészen gyomorforgatóvá tették a leírást. Egyszerre futott át az agyamon, hogy a történet szereplője milyen perverz játékokat űzhetett kislánykorában a kedvenc állataival, valamint az, hogy írói tehetsége tetőzésének élhette meg a giccses bekezdéseket a kedves riporternő, miközben azon kuncogott magában, hogy ezt majd jól bekajálják az olvasók. Ezért a biztonság kedvéért még meg is kérdezte riportalanyát, hogy ezt tényleg „ilyen szépségesen, költőien” élte-e át. Persze, hogy így élte át, és nyilván így is beszél valaki, amikor beszámol a szexuális élményéről. Aaaargh.

Egy vizespalack az asztalon. Az oldala behorpadva. Nem a legjobb minőségű ez a műanyag. Vékony és rózsaszín. A szája megszagosodik tíz nap után, ahogy a szám újra és újra hozzáér. Ötvenszer vagy százszor, nem tudom. Újra és újra a vizet csókolom.

Egy sárga bögre. A zöld-, majd a fekete-tea szabályos vonalat hagyott a belsején. Nyomvonal – írnám, de tudom, hogy teljesen mást jelent. Egy apró sérülés a peremén, olyan, mintha egy kosz lenne.

Illatgyertya-mécses, vagy mi. A külső oldalán giccses karácsonyi minta. Se Karácsonykor, se később, a vizsgaidőszakban nem gyújtottam meg. A gyertya még a feléig ér. Kicsit poros, sokáig nem használtam. A belső oldalán van némi korom. Ha beleszagolok, a poron kívül a szintén kissé giccses illatba ütközik az orrom. Attól még szeretem, mert színváltós is.

Hangfalak, körömlakk, huszonéves kék tinta, nincs mit belemártogatnom, amúgy is minek. Most elképzeltem, hogy én lennék Virginai Woolf: szigorúan, kihúzott háttal állnék az íróasztalom előtt, mártogatnám a tollam a tintába, és dühösen írnám a szigorú mondataimat. Vagy kimérten. Nyugodtan. Számítóan. Hűvösen. Zaklatottan. De bárhogy is, egyenes, fegyelmezett háttal. Apám nagyon büszke lehetne rám és a hátamra.

Aztán az a ronda piros asztali tolltartó. Most, ahogy nézem, a legszívesebben kidobnám, és ez csak most jut az eszembe, pedig tulajdonképpen régóta utálom. A piros műanyag az egyik legrondább dolog a világon. Inkább parfümös dobozban fogom tartani az összes tollat és ollót, ami most van benne. Ecset. Minek? És még egy csomó fölösleges dolog. Egyre nyomottabb és idegesebb vagyok. Nyomaszt a szobám.

Régebben azt hittem – valószínűleg olvastam valahol - , hogy a piros az aktivitás, az energia színe, ezért úgy gondoltam, hogyha pirosat veszek fel, akkor én is energikus leszek. Sose jött be. Ha fáradt, enervált vagy rosszkedvű voltam, a piros pulóverem se segített rajtam.

Aztán a kis hangfalak. A táplálkozási kiegészítők. A soha meg nem hallgatott cd-k. A zörgős rádió, amin időnként a Bartókot hallgatom, csakis a komolyzene miatt.

Én magam. Görnyedve, keresztbe tett lábbal, a füzetet a combjaimon tartva írom e sorokat. Bal kézzel fogom a füzetet, a jobbal írok. Hajam zuhanyzós kontyba fogva, arcom feszül a zuhanyzás utáni szárazságtól, pedig már bekentem. Bőrömből erősen párolog a krémes tusfürdő illata, szeretem. Egy kicsit a luxusra emlékeztet, drága önkényeztetésre. Még néha-néha a tusfürdő-gyűjtőre is, akit már el akarok felejteni. Még ritkábban a nem tökéletes testű hétköznapi nőkre, akikkel reklámoztatja magát.

„Barbi, kész a kaja!” –kiabál bele gondolataimba Anyám. „Nem vagyok éhes!” – kiabálom vissza és finoman becsapom az ajtót. Hallom, ahogy evőeszközük újra és újra a tányérhoz koccan.

Elmaradt ám a sport, amióta elköltöztem - egy kicsit nehezen látom, hogyan is tudnám beilleszteni az önfenntartó és hajnalban ébredezős hétköznapjaimba. Éppen ezért kezdtem el bizakodóan hümmögni, amikor megláttam ezt a kihívást. Február végén futottam bele, így a vizes hónapot már kihagytam, de természetemmel idegen módon optimistán néztem a március elébe. Napi 50 guggolás nem tűnik soknak, és azt a 2 percet csak megtalálja az ember a napjában, bármilyen sűrű is az. Így hát nekiláttam.

Sajnos már az elején elblicceltem egy napot, meg pár napja még egyet, de amúgy kitartok. Egy hete a reggeli rutinomból átmentettem az alig fél perces fekvőtámaszokat, vagyis inkább plank-eket, amelyek véleményem szerint sokkal jobban edzik a hasizmokat, mint bármiféle felülés vagy hasprés.

Talán inkább csak a hónap végén kellene az ún. eredményekről írni, de már most megírom a tapasztalataimat. :)

Mivel eléggé kijöttem a gyakorlatból, az első két nap némi izomláztól szenvedtem, ami elmúlt, de továbbra is éreztem, hogy feszülnek a combizmaim. (Meg a hasam.) Az ismétlésszámot 60-ra emelve és a guggolásokat kicsit átvariálva ismét beköszöntött az izomláz, de élvezem. Másnak ez semmi, de én büszke vagyok magamra. Végül is naponta két izomcsoportot megmozgatok és majdnem úgy érzem magam, mint egy kiadósabb edzés után. Futni is elmentem, ahogy beköszöntött a tavasziasabb idő, s ennek is lesz még folytatása.

Tanácstalanul kóboroltam a szépirodalmi szekcióban betűről betűre, becsületesen az A-val kezdve, pár betűnként szerző, cím és/vagy borító alapján leszedve, majd visszarakva egy-egy kötetet, amikor ebbe a könyvbe botlottam. A pszichológia-köröm már megvolt, most az irodalom jött, inkább próza, mint vers, inkább kortárs, mint klasszikus, bár ez utóbbit nem zártam ki. Hangolódva, vagy éppen finnyázva válogattam a polcok között, de ezúttal nem sürgetett ötpercenként a figyelmeztetés, hogy mindjárt zárnak.

Macskák és férfiak. Érdekes párosítás, megakad rajtad a szemem. Sejtem, hogy az írónő majd férfiakat sorol, történeteket, ahogy az apás antológiában is férfi-történetek vannak, csak másképp. De mi közük a macskákhoz? Tán van bennük valami közös? Vagy az írónő viszonyulásában őhozzájuk? Rögtön eszembe jut a saját viszonyulásom e fura lényekhez: csodálat, düh és sértett távolságtartás keveréke, és nosztalgikus emlékezés arra az egy-két példányra, aki barátságosan vette közeledésemet, esetleg még dorombolt is. Undok dögök. Nem, a férfiakkal azért jobban vagyok. És többfélének is látom őket. :)

Ami aztán végképp az igen felé húzott, azt a fülszövegen olvastam:

„...Minden csupa meglepetés: az időskori szerelem heves és felkavaró, mintha csak egy csitri élné át, a korábbi kapcsolatok izgalmasak, szomorúak, szürreálisak vagy kacagtatók – mikor milyenek.”

Szóval időskori szerelem! Nem erre vagyunk kíváncsiak titkokban? Hogy meddig tart a szenvedély, jut-e belőle a nyugdíjazáson túlra, és ha igen, milyen formában? Változik-e, szelídül-e, vagy... Vagy ugyanúgy ott van a vágyakozás, a lángolás, a csitriség... Amiben az is benne lehet, hogy ugyanazokat a hibákat követjük el óvatlanul, nem tanulva belőlük, ugyanazok az automatizmusok jönnek, habár már tudjuk, hova vezetnek, de ezúttal hátha másképp lesz... Hát nem.

Egyszerre volt megnyugtató és szívet szorongató olvasni e késői és alig beteljesülő szerelem emlékiratait; közben fel-felvidítottak vagy elgondolkodtattak a fiatalkori szerelmek, vagy inkább kalandok történetei. Igen, inkább kalandok, legfeljebb rövid fellángolások, amelyek nem fájnak, hanem zavarba ejtenek, felkavarnak, elkényeztetnek, szeretetbe bugyolálnak.