#60as

Egy jó barátom ajánlására vettem meg annak idején Palotai Boris regényét, bár magára az ajánlásra már nem emlékszem pontosan.

A borítóról megtudtam, hogy a regény Édesanyám kamaszkorában jelent meg – sőt, ha jobban belegondolok, a főszereplő egyidős is lehetett vele. A szöveg, a szófordulatok le sem tagadhatnák a hatvanas éveket; emiatt volt, hogy olvasás közben egy kicsit kínosan éreztem magam, pedig amúgy sokszor vitt magával a történet.

Ahogy olvastam a regényt, úgy lettem – jó szokás szerint – egyre kíváncsibb az írójára. A könyvet félrerakva kiderítettem róla, hogy: erdélyi származású (újabb közös vonás, de ezúttal az anyai nagymamámmal); Bacsó Péter rendező édesanyja; eleinte versei jelentek meg, utána jöttek az ifjúsági regények; több művét megfilmesítették; és ha jól sejtem, úgy írt, hogy az az aktuális politikai berendezkedésnek megfeleljen.

Miért is fontos ez? Fontos lehet, ha a Zöld diót nem felnőtteknek szánta, hanem nevelésregénynek (valamiért ez ugrik be az ifjúsági helyett, de a Word nem javít ki, tehát létező szó, feltételezem). S ott még meg is értem a nevelési célzatot, amikor a főszereplő SPOILER! egy sajnálatból megejtett együttlét után pár héttel az AB Bizottság előtt köt ki, miután megtudja, hogy a forró fürdő és a kinin (?) nem célravezető módszerek. Viszont azt a részt akár kedvcsinálónak is fel lehet fogni, amikor egyre többet kezd együtt „lógni” a válófélben lévő orvosával, kerülgetik egymást, egymásba szeretnek, majd minden belső tiltás ellen összejönnek – mindezt lassan felépítve, az olvasóval átéltetve írja meg Palotai. Ha kamaszként olvasnám, a negyven év korkülönbségtől és a „vén krapekoktól” való irtózást felülírná bennem a bizsergő kíváncsiság, és talán eljátszanék a gondolattal, hogy mennyivel izgalmasabb lehet a kortársaimnál egy idősebb férfi. Ennek a kíváncsiságnak a lerombolásához úgy vélem, kevés az a pár oldal a végén, ami a bírósági tárgyalásról és a főszereplő gyors kiábrándulásáról szól. SPOILER VÉGE.

Régen azt mondta egy író-tanárom, hogy ha felháborít, kiakaszt, vagy bármilyen negatív érzést vált ki belőled egy irodalmi mű, attól még jó, sőt. Mert az érzelmeidre hat, foglalkoztat, dolgozik benned. Arról is vitatkozott az osztály – talán pont ezzel kapcsolatban -, hogy egy jó regény vagy novella legyen-e erkölcsös, tanítson-e jót, emeljen-e fel stb. Ha rombol, ha undorít, ha felzaklat, akkor már rossz? Talán nem. Ha jól írták meg, akkor sajnos nem. Egyszóval ez volt az egyik bajon a Zöld dióval: kinek, és mit akar tanítani, vagy csak megmutatni? Kedves kamasz, SPOILER ne legyél túl szabadelvű, mert megesel, és az abortusz bizottság előtt végzed, és még a kedvenc exed is felképel? Kedves Szülők, tessenek vigyázni a pubertáló gyermekeikre, mert miközben maguk válnak, meg az új családjukkal élnek boldogan vagy még az igazit keresik, elkallódik az a szeretetéhes bakfis és csupa csacsiságot csinál? SPOILER VÉGE. Vagy csak a kamaszlélek viharosságát és finomságait próbálta érzékeltetni az írónő?

Talán egy kicsit túlzottan. Ahogy olvastam a regényt, és elképzeltem Katit a saját idejében, időnként párhuzamot vonva a mai tizenévesekkel, arra gondoltam, hogy ez akkor is túl sok. Oké, hogy lázad a kamasz, meg hogy keresi önmagát, és SPOILER megfelelő példaképek híján, valamint szeretetteli figyelemtől depriváltan, egyedül küzd meg a gyerekből felnőttbe átmenettel… de akkor is. A műélvező mellé nem egyszer betolakodott a pszichológus énem, és megbökdöste a vállam, hogy: „Te, ez nem borderline?”. És arra jutottam, hogy igen, annak készül. A túl heves indulatok, a gyakori pofozkodások, a verbális agresszió, a kötődési problémák, a kapcsolati játszmák, a gátlástalan viselkedés, a felelőtlen szexualitás – ami mondjuk adódhat az elhanyagoló nevelésből és a felvilágosítás hiányából is, mentségére szóljon – mind-mind arra utalnak, hogy ez bizony már több, mint egy zűrös kamaszlélek. Mert tudjuk, hogy ami felnőttkorban patológiának számít, az gyerek- és kamaszkorban „még belefér”; de a főszereplő szerintem már átbillent a normalitás határán. Kérdés, hogy az írónő 1. mennyire volt képben a kamaszkor lélektanával 2. mennyire tudott meríteni a saját tizenéveiből vagy a gyerekiéből, ismerős gyerekekéből? Mindenesetre szerintem túl lett tolva a kamasz-érzékenység és a kamaszlélek viharai; ráadásul – bármennyire is ez lehetett a cél – nekem nem volt szimpatikus Kati. Lehet, hogy ebből az ellenszenvből jött igazából a patológia gyanúja; de egy folyton izgő-mozgó, vibráló, heves és kiszámíthatatlan lány képe körvonalazódott a történetből, akit ha személyesen ismernék, halálra idegesítene, szeretnivalót pedig keveset látok benne – legfeljebb sajnálnám, de azt is messziről. SPOILER VÉGE.

Mindenesetre 4,5 csillagot kap tőlem a regény, mert hatott rám, felbosszantott, elgondolkodtatott – annyira, hogy ezt a kritikát is meg kellett írnom róla. :)