Én nem tudom, hogy van-e olyan, hogy egy kapcsolatból az ember nem fáradtan kerül ki.
Amíg emel, amíg ad, addig tölt.
Amikor már nem, mindegy miért nem, hogy erőlködés vagy védekezés vagy düh vagy sírás, de kimerítő, fárasztó.
Olvastam Müller Péter sokadik írását, és többnyire keletkezik bennem valami ellenérzés.
Igen, a szar kapcsolatok amiben nem szerettek vagy nem jól szerettek, azok kimerítőek. Vannak amik el is torzítják az embert és még hosszasan nem tud önmaga lenni.
De baszki, már a kapcsolat elején sem volt az ember teljesen jól. Már kamaszkora óta nem volt teljesen jól.
Az egész élet folyamatosan kimerítő.
Engem pl totál leszívnak azok a dolgok amiket utálok csinálni. Ügyintézés.
Már a gondolatától is kimerültnek érzem magam.
Ha egyetlen percre leveszem a figyelmem arról ami jó, puff, kimerültnek érzem magam.
Ez nem a kapcsolat hibája.
Amúgy persze, a szar kapcsolat rohadtul kimerítő.
De kapcsolaton kívül is folyton akar valaki valamit az embertől, hát az rettenetesen fárasztó.
De azért írok erről a kimerülésről mert valami zavart a Müller Péter szövegben, és már nem először.
Keresem azt a finom egyensúlyt, ami megmutatja, hogy minden szar kapcsolatot két ember hoz össze.
Hogy e nélkül a (mélyen megélt) tudás nélkül semmilyen kapcsolatot nem ítélhetünk meg.
Fáradt, fáradt és kimerült az ember mert kívülről vár valami jót. De semmi sem elég, amíg belül nincsenek elrendezve a dolgok.
Erre mondja a pszichológia, hogy lyukas vödör. Hordhatod, hordhatod bele a jót, de szétfolyik.
Félelmek, gátlások, dühök, fájdalmak torzítják az embert és annyi szar beidegződés, hogy tényleg nem alkalmas egy ideig arra, hogy normális kapcsolatot alakítson ki.
De a feltételezés, úgy tűnik, mindig az, hogy eleve normális volt és van egy normális működés amihez majd gyógyultan visszatér.
Pedig a legtöbbünknek nincs normális működése. Egy illúziókkal megspékelt ezt akarok meg azt akarok működése van. Vagy egy erőltetett idealizált séma, amiben sosem volt önmaga.
Vannak persze tök normális emberek, meg sokan annak látszanak és leginkább remekül előadják az interneteken, hogy mennyire tökéletesek, ha párkapcsolatról van szó.
A másik ami foglalkoztatott az, hogy a fogadj el olyannak amilyen vagyok, hát arról is kiderült, hogy egy elakadás.
Pedig mennyit mondjuk, hogy olyan kapcsolatot szeretnénk, amiben elfogadnak olyannak amilyenek vagyunk.
És? És aztán később? Vagy mindig olyanok maradunk?
Nyilván nem.
Fogadj el és fogd be a szád! Ilyen vagyok. Kuss, én így szállok le!
Azért elfogadni azt, hogy mindketten változunk, az sokkal nagyobb kihívás.
Akartam jobb lenni.
Sokkal kevesebb hibámat ismertem, mint most.
De a bizalom része volt, hogy azt gondoltam, hogy a másik jót akar nekem. Mármint, érted, "szeretlek, de tudom, hogy jobban éreznéd magad a világban, ha ezt vagy azt változtatnád, finomítanád".
És én is. Nem fog jól esni a kritika és talán napok is kellenek mire feldolgozom, de akarok hinni benne, hogy nem rosszból mondod.
Aztán ez az érzés kurvagyorsan elveszett és csak kapkodtam utána.
Azon szoktam vigyorogni magamban, hogy az a szar ebben a blogban, hogy a valós önismeret a sok szarral kevésbé teszi az embert vonzóvá, mint egy fellengzős magamutogatás. Látszólag nem éri meg.
Smink nélkül ilyen ez. :)
