Trieszt valódi Bloom-ja: pannon művirágok helyett
A „közép-európai dohos otthonosság” illatával az orromban bolyongok, miközben a pannon táj lassan eltűnik a horizonton. 2004 óta, amikor Székely Ákossal magunk mögött hagytuk Szombathelyt, a művirágok egyre inkább elszaporodtak az „otthoni” tájakon. A művirág ebben az összefüggésben nem pusztán dekoráció: a mesterkéltség, az utánzás, az epigonizmus, az intézményesült kiüresedés és a kisajátított hagyományok méltó metaforája. Az igazi bloomság nem köthető egyetlen helyhez. Ahogy korábbi blogbejegyzéseimben is írtam, a bloomságtudat egyfajta jövés-menés, kóválygós offenzíva, tűnődés útközben. Az avantgárd otthontalanság számomra nem veszteség, hanem a művészi szabadság alapfeltétele. Szombathely – amely egykor „izgalmas szemantikai sufniként” szolgált – számomra újra és újra elveszik a marketing, az érzéketlenség, a kisvárosias politikai bizniszelés és a protokolláris porhintés útvesztőiben. A pannon művirágok hervadatlan, ám élettelen jelenlétével szemben Trieszt valódi Bloom-ja a tenger sós levegőjével és a végtelenség ígéretével vár. Ahol a nagy víz találkozik a szárazfölddel („Quando il mare incontra la terra”), ismét ott nyílik meg az igazi tér a Joyce-i szellemiség számára. Trieszt nem pusztán földrajzi hely, hanem egy szellemi tartomány, Virágföld legfontosabb kikötője, tán aktuálisan maga Ithaka. A trieszti Joyce-szobor kicsinyített bronzmásolata, amelyet pár éve ingaként használtam, időnként talán belassul, de sosem áll meg teljesen. Mozgásban tart, ahogy a hálózat is: bevon valamibe, összeköt dolgokat, és megszabadít a röghöz kötöttségtől. A Faro di Trieste fénye áttöri a provincialitás ködét, utat mutatva az otthontalan bolyongóknak. A Bloomsday mindenkori bejövetel nem csupán egy naptári esemény. A bejövetel – miképp a szombat bejövetele – megidézi az Ulysses szövetének közép-európai és zsidó szálait. Egy rituális pillanat, amelyben az idő és a tér új dimenziót kap. Idén ismét a Bloomsday bejövetelét Trieszt baráti, befogadó közegében töltöm: ez egyszerre fizikai és digitális gesztus, amely a virtuális hálózatok és a Mail Art kontextusában éppoly érvényes, mint Joyce és Svevo városában a tényleges kóválygás, tűnődés. Az idei június 16-dika számomra a szellemi hálózatokban, a trieszti Antico Caffè San Marco asztalánál és a világban szétküldött Mail Art küldeményekben realizálódik. Virágföld mitikus tartománya pillanatnyilag mindig ott van, ahol a bloomságtudat megteremti: lehet Nagymaroson, Buenos Airesben, Triesztben vagy épp a digitális naptárak szinkronizált emlékeztetőiben. Trieszt vár, ott a valódi Bloom sétál tovább, a művirágokat pedig hagyjuk meg azoknak, akik ennyivel beérik.
