Virágföldi útikalauz

Trieszt valódi Bloom-ja: pannon művirágok helyett

A „közép-európai dohos otthonosság” illatával az orromban bolyongok, miközben a pannon táj lassan eltűnik a horizonton. 2004 óta, amikor Székely Ákossal magunk mögött hagytuk Szombathelyt, a művirágok egyre inkább elszaporodtak az „otthoni” tájakon. A művirág ebben az összefüggésben nem pusztán dekoráció: a mesterkéltség, az utánzás, az epigonizmus, az intézményesült kiüresedés és a kisajátított hagyományok méltó metaforája. Az igazi bloomság nem köthető egyetlen helyhez. Ahogy korábbi blogbejegyzéseimben is írtam, a bloomságtudat egyfajta jövés-menés, kóválygós offenzíva, tűnődés útközben. Az avantgárd otthontalanság számomra nem veszteség, hanem a művészi szabadság alapfeltétele. Szombathely – amely egykor „izgalmas szemantikai sufniként” szolgált – számomra újra és újra elveszik a marketing, az érzéketlenség, a kisvárosias politikai bizniszelés és a protokolláris porhintés útvesztőiben. A pannon művirágok hervadatlan, ám élettelen jelenlétével szemben Trieszt valódi Bloom-ja a tenger sós levegőjével és a végtelenség ígéretével vár. Ahol a nagy víz találkozik a szárazfölddel („Quando il mare incontra la terra”), ismét ott nyílik meg az igazi tér a Joyce-i szellemiség számára. Trieszt nem pusztán földrajzi hely, hanem egy szellemi tartomány, Virágföld legfontosabb kikötője, tán aktuálisan maga Ithaka. A trieszti Joyce-szobor kicsinyített bronzmásolata, amelyet pár éve ingaként használtam, időnként talán belassul, de sosem áll meg teljesen. Mozgásban tart, ahogy a hálózat is: bevon valamibe, összeköt dolgokat, és megszabadít a röghöz kötöttségtől. A Faro di Trieste fénye áttöri a provincialitás ködét, utat mutatva az otthontalan bolyongóknak. A Bloomsday mindenkori bejövetel nem csupán egy naptári esemény. A bejövetel – miképp a szombat bejövetele – megidézi az Ulysses szövetének közép-európai és zsidó szálait. Egy rituális pillanat, amelyben az idő és a tér új dimenziót kap. Idén ismét a Bloomsday bejövetelét Trieszt baráti, befogadó közegében töltöm: ez egyszerre fizikai és digitális gesztus, amely a virtuális hálózatok és a Mail Art kontextusában éppoly érvényes, mint Joyce és Svevo városában a tényleges kóválygás, tűnődés. Az idei június 16-dika számomra a szellemi hálózatokban, a trieszti Antico Caffè San Marco asztalánál és a világban szétküldött Mail Art küldeményekben realizálódik. Virágföld mitikus tartománya pillanatnyilag mindig ott van, ahol a bloomságtudat megteremti: lehet Nagymaroson, Buenos Airesben, Triesztben vagy épp a digitális naptárak szinkronizált emlékeztetőiben. Trieszt vár, ott a valódi Bloom sétál tovább, a művirágokat pedig hagyjuk meg azoknak, akik ennyivel beérik.

(VISUAL POETRY)

Mail Art Call

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK:

LINK1

Néhány hónapja postára adtam egy kis alkotást Brazíliába – reflektálva egyrészt a béke tematikájára, másrészt emléket állítva a hajdani szombathelyi Virágoknak és liberálisoknak. Nemrég megérkezett a hivatalos részvételi oklevél a Festival Artes Pela Paz (Művészetek a Békéért Fesztivál) keretében meghirdetett nemzetközi Arte Postal (Mail Art / Küldeményművészet) felhívás nyomán – igazolva, hogy a lapocska bekerült a kiállítás anyagába. Tényleg örülök, hogy így alakult.

A fesztivál képzőművészeti tárlata 2026. április 25. és június 27. között látogatható a brazíliai Campinas városában.

Mi az a Mail Art, és miért pont Campinas?

A küldeményművészet (Mail Art vagy Arte Postal) egy olyan nemzetközi művészeti mozgalom, amely a hagyományos postai hálózatot használja közvetítő közegként. Az 1960-as években kibontakozó irányzat lényege a kötetlen művészi eszmecsere, a kulturális és politikai határok átlépése, valamint a művészet demokratizálása: itt nincsenek szigorú zsűrik, belépési díjak vagy kereskedelmi szempontok.

A mostani felhívásra a világ minden tájáról érkeztek 10×15 centiméteres méretű, szabad technikával készült alkotások, amelyek a gondoskodás, a kollektív emlékezet, a remény és az újjáépítés témakörét járták körbe. Az alkotásokat a neves brazil történész, író és kultúrpolitikus, Célio Turino (a fesztivál általános kurátora és az Instituto Casa Comum alapítója) címére, a Campinasi Kortárs Művészeti Múzeumba (MACC) kellett postázni.

A kiállításnak otthont adó helyszín önmagában is fontos építészeti és kulturális jelentőséggel bír. A Centro de Convivência Cultural de Campinas „Carlos Gomes” (közismert nevén a Centro de Convivência) Campinas szívében, a Cambuí negyedben található. A Fábio Penteado által tervezett, brutális stílusú, monumentális betonépület-együttest eredetileg 1976-ban adták át. A komplexum egy lenyűgöző, 5000 fős szabadtéri amfiteátrumból (Teatro de Arena „Teresa Aguiar”) és egy 500 fős beltéri színházteremből (Sala de Espetáculos „Luís Otávio Burnier”) áll, amelyeket kiállítóterek egészítenek ki.

A helyszín hosszú évekig tartó, teljes körű és rendkívül költséges rekonstrukció után nemrég nyitotta meg újra kapuit a nagyközönség előtt, így a Festival Artes Pela Paz az újjászületett kulturális központ egyik első, kiemelkedő jelentőségű rendezvénysorozata.

A fesztivál háttere és szervezői

A két hónapon át tartó Festival Artes Pela Paz Campinas egész városát megtölti élettel: ingyenes koncertek, színházi előadások, nemzetközi szemináriumok, költészeti estek és különböző művészeti workshopok váltják egymást. A rendezvény az Instituto Casa Comum és a Multitude civil szervezetek kezdeményezésére, a brazil Kulturális Minisztérium (Ministério da Cultura), valamint Campinas önkormányzatának különböző szervezeteinek támogatásával valósult meg.

Az esemény hivatkozásai: LINK

Cairo Montenotte - Budapest