#stoytime

One day, lovely the flower is enjoying the warmth breeze of the morning air that flows through her leaves and petals, she was alone in the hill having no friends and no one to talk to and down below she saw other flowers enjoying the company of one another with the busy buzzing bee, she never ever had a friend, beside her is a huge rock that protects her when there is rain.

While busy watching the flowers below she did not notice that there was someone approaching her at first she was shocked and was shy because for the first time some one talk to her,

 "Hey there" it said, "uhhhmmmm, hello" lovely answered with hesitations, "are you alone? By the way I am Catie the catterpillar, I live down there", "yes, I am alone, this is the first time someone talked to me and it feels so great"

After that short conversation they became friends, they chit chat, laugh and play until dawn, but, lovely noticed that catie is being exhausted, thats why lovely asked her

"Hey catie, are you alright?"

"I don't think so, I'm tired and hungry, do you have anything?"

"Uhhhhmmm, you have grass underneath you? I only get my energy through the sun, It is called photosynthesis"

"Hmmmmm, I don't eat grass, but, if you will give me one of your petals, that would be great, I will comeback for you tommorrow and play again"

"But I only have five, I will no longer look lovevy"

"No you won't you are still gonna be lovely"

Because of her longing for friendship, lovely decided to give one of her petals to catie, then after catie ate the petals she went down to her home.

The next day, after their day of exhaustion same thing happened again, catie ask fir lovely's petal, and lovely happily gave ger petals to catie just too see her everyday, until one day lovely didn't notice that she only has one petal left, because of her love for catie and her willingness to see her again, you gave it with a smile on her face. Without hesitation catie took it and ate it, then after she's done, she left.

Having no petals left, lovely became weak but she doesn't show it because she doesn't want catie to feel responsible for what is happening to her. She waited for a very long time, but catie didn't appear that day, lovely was worried because maybe something bad happened to catie, she screams and shout for caties name but no one has heard her, no one noticed her, she still hopes and waited for days until she was weak and bended on the floor, whithering and is about to fall nad for a while she heard a familliar voice, she look up above and saw a lovely butterfly, she uses all her energy just to see who is it and from there she saw catie, so beautiful and majestic, she shouts for catie's name but she only looked at her then leave with her fellow butterfly.

Lovely cried so hard that she was unable to notice she was lying on the ground, her stem is turning brown so is her face starting to frown and she was just lying on the ground.

From there she remembers everything, how she gave up her all just to make catie happy, even there's nothing left for her, because of tge friendship she believed and wished for a very long time, now that she saw katie she as at peace, because she saw her friend became beatiful with her piece, the petals that she give.

Szerelem, szerelem... Azt hiszem, ha lehet magába a szerelembe szerelmesnek lenni, akkor erre egy élő példa vagyok én. Kiscsoportos koromban tisztám emlékszem, ahogy az egyik lány mondta nekem hogy ő szerelmes a Viktorba (az ovi legmenőbb kis hapsijába). Gondolkodás nélkül (és mert állandóan utánoztam ezt a kishölgyet) válaszoltam neki: Én is! Bármit is jelentsen ez. Úgyhogy ezután szerelmes lettem. És azóta is. Állandóan. Ugyanis ezzel elindult valamiféle körforgás: az egyik szerelemből egy másik szerelem húzott ki. Hát nem érdekes ez? Mintha fuldoklás közben egy leeresztett úszógumit hajítanának be hozzám a vízbe. Úgy döntöttem elmesélem a legérdekesebb szerelmeim sztorijait, tapasztalatait/élményeit remélve, hogy mások okosabbak lesznek mint én. Nevessetek velem együtt a régi sztorikon, és okuljatok, mert van miből! Négy történtetet fogok leírni, és mind a négy sztori száma lesz az adott ember neve. Szóval kezdjük.

1. Egyes története az eddigi leghosszabb szerelmem története lesz. Nem, nem az ovis Viktorról van szó (sajnos az nem jött össze). Elrepültünk egészen 15éves koromig, június közepére, a Balatonra. Itt már nem voltam 8. osztályos, de még középiskolás sem, és már túl voltam jó pár kiszemelten. A szerelmeim többségben egyoldalúak voltak, vagy az adott emberek egyáltalán nem tudtak az én érzéseimről. Szóval itt vagyunk a Balcsin, már nem voltam sem kislány, de még nő sem(egyáltalán nem), de kezdett önbizalmam lenni, elkezdtem kinyílni és felismerni a bennem rejlő értékeket. Az iskola mindig szervezett balatoni egy hetes tábort, ahová bárki mehetett az iskolából. Ennek a szépsége az, hogy ilyenkor erre az egy hétre egészen az ötödik osztályostól a nyolcadikosig voltak az emberek összezárva egy helyre. Születtek ám az érdekes barátságok! Összebeszéltünk a lányokkal, hogy legyen egy utolsó közös kalandunk a középsuli előtt. Lent volt a szervező tanárnő fiának a baráti társasága, akikkel elkezdtem jóban lenni. Ők akkor érettségiztek, úgyhogy komoly dolognak tartottam, hogy ilyen nagy és érett emberek értékelik a társaságomat. Épp egy órás szabadidő volt, de én már untam úgyhogy leültem a partra. Ekkor láttam meg. Ott jött Ricsivel, az egyik sráccal a baráti társaságból. Fura is volt, a hét közepén beállít egy idegen arc. Máig emlékszem, hogy mi volt az első gondolatom: Húú, de jól néz ki! De biztos van barátnője...  Később megkérdeztem Ricsit ki ő mi ő. Ő is a társaságukhoz tartozik, sőt az előbb említett tanár keresztfia. Három évvel idősebb mint én. Le is zártam a dolgot ennyivel. De fura mód, ő érdeklődött irántam. És igen, volt barátnője. Elmondta, hogy nem jönnek ki jól és sokat veszekednek. Hmm, úgy tettem mintha sajnálnám és azt szeretném hogy mielőbb béküljenek ki, de belül magamnak akartam a srácot. Aranyos ismerkedés vette kezdetét. Emlékszem, akkor még nyomkodós telefonom volt, úgy írogattunk egymásnak. Ahogy hazaértünk, utána is érdeklődött irántam. Szakítottak a barátnőjével (rajtam kívülálló okok miatt) és én boldog voltam. Séták a városban, aztán kézfogás, majd az első csók. Ez az első csók nekem igazából is az első volt. Semmi extra amúgy, egy temető mellett történt, lehet ezt is egy jelnek vehettem volna már. Időközben a baráti társaság részese lettem, befogadtak, imádtam velük lógni. Hétvégén mindig mentünk valahova iszogatni és ami nagyon tetszett, hogy számíthattam rájuk. Végre éreztem azt, hogy tartozom valahova. Ott voltam a szalagavatóján, együtt ünnepeltünk, megismerkedtem a családjával. A 16. szülinapomig talán minden rendben volt, majd elkezdődtek a furcsaságok. Már egy évvel később járunk, ismét nyáron, júniusban. Azt terveztem, hogy ezen a napon elmegyünk vonattal egy másik városba ahol vásárolgatunk, koktálozunk, ünneplünk. A családi ünneplést direkt gyorsan lezavartam, csak minél előbb mehessek hozzá. Vártam. Nem jött. Hívom. Semmi. Végre hív. Baj van, az anyukája kórházba került, nagyon aggódik miatta. Majd' elájultam, rohantam hozzá, beültünk valami csehóba és vártuk a fejleményeket az anyukájáról. Ez sokkal fontosabb volt mint a hülye koktélozás. Szerencsére az anyukája pár nappal később jobban lett, ki is engedték. Boldog voltam hogy semmi komoly nem történt. Aha. Három hét múlva kiderült, hogy az anyukájának semmi baja, és nem is volt, csak azért találta ki ezt, hogy ne kelljen velem elutazni pénz hiányában. Már itt tudnom kellett volna, de kitartottam. Ment minden tovább. Pár héttel később el kellett volna velem jönnie Pestre vonattal. 16 voltam, vidéki kislány, anya nem engedett el egyedül. De mivel ő nem tudott eljönni, ezért rábízott 1re. Ismét a régi sztori. Vártam. Nem jött. Hívom. Semmi. Már az állomáson voltam de itt sem hívott vissza. Vártam a vonat előtt, akkorsem volt ott. Amikor elindult velem a vonat, még akkor is néztem az állomás bejáratát, hátha befut. De semmi. El sem tudom képzelni, hogy anyukám mit élhetett át akkor. De még ezután is együtt maradtunk. Karácsony tájékán elkapott egy fura érzés ami nem múlt el március közepéig. Boldog vagyok? Szeretem? Mi van velem egyszerűen? Láttam a barátnőim kapcsolatait, ahol a szerelmük volt kb. a legjobb barátjuk is . Nálunk ez hiányzott és ez zavart.  Nem voltam boldog, de nem mertem lépni. Ő kimondta és szakított valami mondvacsinált indokkal. Kiborultam. Kikészültem, azt éreztem hogy nem tudok lélegezni. Pont vásárlós-kuponozós napok voltak, amire emlékszem nagyon készültem: az összes kedvezménykártyát kivágtam és részletes listát írtam arról mit és hol szeretnék beszerezni. Egyik barátnőm kirángatva engem az önsajnálatból elvitt vásárolni, de ez sem segített. Később ő is megbánhatta a döntését, pár héttel később újból felvettük a kapcsolatot egymással, beszélgettünk. Mivel még mindig egy társaságba voltunk ezért egy héten egyszer biztos hogy találkoztunk. Olyankor jólesett, hogy megölelt és velem volt. Egyszer emlékszem, hogy arra mentem vissza a szórakozóhely emeletére hogy valami rongy kinézetű nő rajta fetrengett. Kikeltem magamból, majdnem nekem is jött az említett "hölgy", de az adott pillanatban ez sem érdekelt volna. Mérges voltam, csúnyán beszéltem és nagyon sok csúnya dolgot mondtam mindenkinek. Egyes számú nem állt ki mellettem, összevesztünk és a hely melletti fa pavilont majdnem rámborította. Én ezek után is mondtam neki, hogy jöjjön el, beszéljünk át mindent, de sajnos az akkor 4 hónapos kutyám kikelt magából és nem engedte be a házba, úgyhogy a kertben beszéltünk. Elég vicces jelenet volt, amikor a kis felmosórongy szerű jövevény, hatalmasra tátott szájjal (amiben jól látszott az egy darab kis fog) valami ugatásfélét próbált kicsikarni magából. Már nem tudom hogy mit tárgyaltunk, de azt igen, hogy utána ő soha többé nem lett normális. Május elsején találtunk egy hatalmas ágat a kertünkbe téve rajta az ő alsónadrágjával és sörösdobozával. És akkor még nem is beszéltem a random utcán otthagyásokról és a köpködésekről. Bizony. Közben 17 lettem és ismét, már a középiskolás barátnőim mondták, hogy menjünk le a Balatonra. Látták rajtam, hogy kész vagyok idegileg és úgy gondolták, hogy jót tenne nekem a levegőváltozás. Eltöltöttünk ismét egy hetet a Balatonon és szinte éreztem, ahogy gyógyulok. Gyógyulok ebből a beteges és visszahúzó kapcsolatból. Kipróbáltam mindent, amit ezelőtt soha nem tettem volna: karaokeztam egy bárban és üvöltöttem a zenét, kalandparkban is voltam, ahol végig mentem a pályán. Ezzel óriásit bizonyítottam magamnak. Azon az egy héten kijöttem a komfortzónámból és azóta is erre törekszem: olyan dolgokat kipróbálni, amik elsőre megijesztenek, de ez egy másik történet. Ezalatt az egy hét alatt megismerkedtem valakivel. Felkeltette az érdeklődésem, kedves volt velem ami nagyon imponált. Ez nem volt szerelem, és nem is ér meg egy külön sztorit, 2-3 hónapig tartott, de hálás vagyok neki, hogy elfeledtette velem Egyest és megmutatta, nélküle is van élet. Aki persze teljesen kiborult a hírtől, hogy nekem van valakim, és mindenáron vissza akart kapni. De én akkor már más vizekre eveztem. Ha lehet így mondani, elkezdtem mégjobban "kinyílni". Kinyílt a belsőm: elkezdtem értékelni a dolgokat magam körül, sokkal nyitottabbnak lenni. Kívül pedig felismertem a nőiességemet, elkezdtem a saját stílusom útján elindulni. Ő ezt nem tudta elviselni. Nem tudott velem lépést tartani, és mivel még mindig egy társaságba jártunk, minden héten szembesülnie kellett azzal, ahogy változok, ami pofonig fajult..Ez volt az utolsó amit megengedhetett magának velem szemben.

Mai fejjel azt gondolom, hogy a mi kapcsolatunk fél évre volt elrendelve. Ehhez képest 2 évig húzódott. Fiatal voltam, befolyásolható és azt hittem tudom milyen szerelmesnek lenni. Sokat hibáztam éveken keresztül azzal, hogy mások véleménye szerint cselekedtem és ez határozta meg az életem, de ezután megígértem magamnak, hogy nem követem el ugyanezt a hibát.

I just want to look at him, I dont want for us to have a situationship or any type of contact.

(will change story schedule to once a week if possible, usually during the weekend)

so I was chilling on the couch then I heard a delivery truck pull up

1 minute later...

*THUMP*

me: damn it [redacted]!

(I was just hoping and wishing that whatever was in the package survived Bc that sure was a loud sound)

I call to my love,

who travels with the wind.

Who never stays in 1 place,

for more than 7 days.

I feel my love,

for him I have given myself,

more than I have given,

to my family,

to my friends,

to the isle I am born and raised.

4 days felt like 4 years,

I still yearn for the warmth,

he has given to me.

And the love I gave, 

he has taken with him,

to the skies, the seas, and to the lands,

has travelled forth.

To quell the yearning,

I visit the places he and I went,

and from there,

I will remember,

and will always remember.

I will love him,

and will always love him.

we are no longer 2 separate people,

instead,

we are one.

**NOTE: My friend came over and had a good cry on my shoulder. She said she has received word from the man she love. He is now traveling to a land that is full of chaos, and fears for his safety. But his dedication and passion to his work is greater than the fear surrounding him. However, he now has a purpose, to be the man she deserves to be with. He wants to come back to her when the time is right. 

The future is still unknown for the both of them, but the love burns ever so brightly, and I hope it would act as a beacon of light to find their way back home to each other.

This poem is for her. (And even for him.)