Vannak napok, amikor csak Ășgy egyszerƱen feladnĂĄm. VĂĄlasztanĂ©k egy mĂĄsik utat, egy könnyebbet, egy napsĂŒtĂ©sest, meleget, jĂĄrhatĂłt. AztĂĄn belegondolok mennyi mindent kaptam eddig ettĆl az ĂșttĂłl. Mennyi kudarc, pofon, buktatĂł, mennyi könny Ă©s mennyi de mennyi erĆ. Ăs akkor rĂĄĂ©bredek, ez kell nekem, pont erre van szĂŒksĂ©gem, nekem, neked, mindannyiunknak. A mĂșltra a hĂĄtunk mögött, a sebekre a szĂvĂŒnkben, Ă©s az erĆre amit eddig kaptunk. Ăs nem baj, ha ezerszer is dĆl össze az Ă©let, mert ismĂ©t kĂ©pesek vagyunk ĂșjjĂĄĂ©pĂteni, ugyanĂșgy, mint eddig is tettĂŒk. IsmĂ©t lesz alapja, ismĂ©t lesz ereje, Ă©s ismĂ©t lesz hite, Ă©s lesz egyetlen tĂ©gla, amit titkon csempĂ©szel majd bele, amitĆl hiszed, most bizton ĂĄll majd. Ez a tĂ©gla vagy Te, az erĆd, a hited, a könnyed Ă©s remĂ©nyed, hogy hozzon bĂĄrmit az Ă©let, mĂ©g nincs veszve semmi, mĂ©g jĂłra vĂĄlthatĂł. (Todorovits Rea) #TheAcsakazĂ©rtis
















