Amikor az apád
csonttá és bőrré fogyva ül a kórházi széken, amihez kikötötték, mert ki kell kötni, különben elindul, de elesik és megüti magát, folyton a pelenkáját piszkálja és néha nekiáll vetkőzni, már csak a jobb szemére lát kicsit, talán még hall és megismer téged, és néha megszorítja a kezed.
Na olyankor mégis mi a faszt kell csinálni?!
ott lenni, amikor talán megismer, és fogni a kezét, amikor néha megszorítaná
ennyi:((
Édesanyámmal volt hasonló... Leküzdeni a tehetetlenség érzését és a lelkiismeretfurdalást, hogy nem tudsz változtatni a szitun.
A vége nehéz, azokra az időkre kell gondolni közben, amikor jól éreztétek magatokat együtt, és ki kell bírni valahogy.
Kultur orszagokban ilyenkor lehetne eutanaziat kerni, dehat mi fejlett europai es kereszteny orszag vagyunk…























