Társas magány

velem van a baj. sebek, minták, neonok. ködös érzelmek, tisztázatlan gondolatok, megfoghatatlan kötődések. például, hogy ma véletlen felhívta a telefonom, és a levert víz súlya a hajhagymákon. például, hogy fel akarta venni, mit mondhattam volna?: "hogy egy szentimentális közhely akarok lenni a szájába?" ólom nehéz ez is. például, hogy azóta várom, hogy: ha már így alakult, felhívhatlak? például, hogy valószínűleg nemet mondanék rá. például, hogy ha szorongok és felsejlik a hiány, akkor hallgatom a hangüzeneteit, amiben valójában minden alkalommal, szépen csomagolva nemet mondd rám. de nem tudok arra figyelni, amit mondd... hanem ahogy mondja, azon az édes selymes hangon, ami tele van félelemmel és nyugtázatlan érzelmekkel.

lehet, hogy mégis

velem van a baj.

Aztán elvágják.

Nincs lassulás. Nincs kegyelem. Csak egy törés.

És zuhanok.

Nem lefelé inkább befelé. Egy helyre, ahol a fény már nem ér el, ahol minden tompa és rothadó. A mellkasom üreges, mégis nyom, mintha valami ott bent lassan összeomlana. A bőröm hideg, idegen. A gondolataim suttognak, de mind ugyanazt: nincs benned semmi, ami számítana.

Az előbbi ragyogás emléke itt marad. Mint egy seb, amit újra és újra feltép valami láthatatlan. Tudom, hogy volt egy verzióm, aki több volt ennél—aki számított, aki izzott.

Most csak árnyéka vagyok.

Szürke. Nehéz. Üres.

És a legkegyetlenebb az egészben, hogy tudom: újra fent leszek. Újra elhiszem majd, hogy van értelme. Hogy vagyok valaki.

Csak azért, hogy megint elvegyék.

Egyszer fent.

Egyszer lent.

Nem várok semmit. Nem hiszem, hogy bármi változna. Csak ülök, és próbálok nem belegondolni, hogy mennyire könnyű lenne egyszerűen… nem lenni.