senki

sose volt másik szörnyeteg,

csak ÉN.

Nem csupán annyiból áll, hogy nem mosolyogsz vagy nem kelsz fel napokig. A depresszió sokféle lehet, lehet halk és lehet hangos. Voltam már mind a két tipusban de ez most valahogy más.

Nincs kedvem felkelni mégis a testem minden áldott nap munkába megy és haza hoz. Nincs kedvem semmihez mégis az egész ház ragyog. Nincs kedvem beszélgetni mégis órákat hallgatok másokat, és közben azt érzem, hogy sikítva tudnék kifutni a világból.

Aztán elvágják.

Nincs lassulás. Nincs kegyelem. Csak egy törés.

És zuhanok.

Nem lefelé inkább befelé. Egy helyre, ahol a fény már nem ér el, ahol minden tompa és rothadó. A mellkasom üreges, mégis nyom, mintha valami ott bent lassan összeomlana. A bőröm hideg, idegen. A gondolataim suttognak, de mind ugyanazt: nincs benned semmi, ami számítana.

Az előbbi ragyogás emléke itt marad. Mint egy seb, amit újra és újra feltép valami láthatatlan. Tudom, hogy volt egy verzióm, aki több volt ennél—aki számított, aki izzott.

Most csak árnyéka vagyok.

Szürke. Nehéz. Üres.

És a legkegyetlenebb az egészben, hogy tudom: újra fent leszek. Újra elhiszem majd, hogy van értelme. Hogy vagyok valaki.

Csak azért, hogy megint elvegyék.

Egyszer fent.

Egyszer lent.