Radnóthy Szabolcs

.

Az a kunyhó még nincs

felépítve ahol kihúzhatnék

egyszer egy májust, a

zsindelytetőt öreg bükkök

karistolnák, a zivatarok

szaga megülne ruháimban,

kakukk és fülemüle altatna

el, nézném a növekedést, a

kitárulkozást, nem

gondolkodnék, nem vonnék le

következtetéseket, csak

néha hajnalonként

ismeretlen virágok illatára

ébrednék, és kitörne belőlem

az oktalan sírás, nem, ez a

kunyhó még nincs felépítve

távoli hang mögött

ülnek a farkasok

szemükben hóhideg

szájukról olvasok

áttetsző erdőben

számomra nincs esély

föld alul hold felül

s kettő közé befér

mind ami érdekes

mint kártyák vékonya

sápadó fényemet

terítem én oda

vagyok ki nem leszek

s leszek mi nem ragyog

áttetsző hóhideg

(…)Bizonyos, hogy a levegő és az eledel, a szerelem és a napfény, melyek nélkül nincsen élet, egyképpen égetnek, fogyasztanak, mérgeznek bennünket. Méreg az arzén és méreg a szenvedély, méreg a szépség és méreg a boldogság. Méreg a kávé és méreg a vágy, egy Kosztolányi-mondat is az, egy Ady-verssor is: mindez mégis kell, mindez mégis az életünk veleje.

A különbséget

sze­retném végre érte­ni. Hogy a sze­rel­met nyűg és una­lom mi­kor kez­di, mi­kor nem kez­di ki.

Hogy amit bármi is ki­kezd, az miért sze­re­lem. Amit pe­dig a kórság el­kerül, az miért nem történt ve­lem.

Sze­retném érte­ni: a sok ver­set, regényt, rapszódiát mi­lyen tu­dat­tal írták. Azok, akik sze­relmük rot­hadását egyáltalán nem bírták.

Sze­retném érte­ni a bódu­lat halálos kez­detét, miután el­ka­pott a szédülés, s egyet­len ide­ged sem érzi még,

ami­kor al­kotsz, képze­legsz, da­lolsz, tor­nyot növesz­tel, pe­dig csak néhány sejt­ben megválto­zott a vegy­jel,

pe­dig csak néhány nap­ra, hétre megválsz ma­gadtól, és el­fe­lej­ted azt, hogy emi­att egy idő után min­dig meg­ha­rag­szol