Edina

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -

talán most senki sincs.

Radnóti Miklós

Vagy a benned lévő Forrással hangolódsz össze, vagy a körülötted lévő emberekkel.

A kettő együtt nem megy.

Ha az első variációt választod, stabil leszel és olyan emberekkel sodor össze az élet akik szintén összhangban vannak önmagukkal.

Ha a második opciót választod, akkor... káosz uralkodik el az életeden, mert minden ember mást akar tőled, ahány ember annyi rezgésszint.

Nem lesz szilárd támpontod, csak rohansz jobbra-balra, próbálsz a környezeted kedvére tenni, de mindvégig elfeledkezel önmagadról.

Dinnyés József dalai

Villamos vágtat,

mintha vad futna,

megadón fekszik

alá az utca.

Szerelmét adja

lány a legénynek:

adom magam vad

tülekedésnek.

Állandósul a

robaj a vérben:

férfikort kongat

huszonkét évem.

Huszonkét éve

adom a hőst itt,

játszom a sorssal

szembeköpősdit.

Élek, csavargok,

vagyok, mert lettem,

mint dér az ágon:

megkérdezetlen.

Indultam, mint más:

virágembernek.

Tövis lettem, mert

fagyok neveltek.

Szúrok, ha szúrnak,

rúgok, ha rúgnak,

nem hajlok se új,

se régi úrnak.

Csak a nád hajlik,

törik a férfi:

nem tört derékkal

próbáljak élni.

Így lehetek csak

erős a bajra.

Cigarettára:

gyújtok a dalra.

Földi bajt oldó

tűzpiros dalra,

pávatorokkal

szólok a napba.

Csillagot rugjon

huszonkét évem:

morzsavilággal

be sose érjem.

A mindenséget

magamba szedjem,

de sóra, szénre

essen szét bennem.

Megoldó szemmel

világom járjam.

Ha bimbót látok,

virággá lássam,

hogyha gazt látok

tűzlánggá nézzem:

járjon az ember

szegfűfehérben.

De torkig álljak

bár a virágban:

kis füvek mérgét

felkiabáljam.

Legyen fülem, ha

bánattó’ ümget,

újra font kantárt

csak úron tűrjek.

Fagyfegyelembe

vérmeleg kedvet,

csendszájba bátor

szót követeljek.

Bátor elméknek

bátor a lába:

akarom, álljunk

vad karikába.

Vad karikába,

megváltó táncra,

mindenki járja,

férfimód járja.

S egy akaratra

taszítva lábunk,

a forgatagban

összekiáltsunk:

Világot rontó

nyers erők kelnek,

nem elég félni

már egyért egynek.

Túl az ideg és bőr-

szabta határon:

aki most fáj, az

őssejtig fájjon.

Ki velünk táncol,

ki velünk járja:

Anyánk képén a

világ a ráma.

Mindenki mindér’!

Pötty, különfények

szűnjenek! - Táncba,

körtáncba, népek!

Tüdő táguljon,

csizmaszár rogyjon,

törjön aranygyep,

zendüljön torkom.

Férfikor, így jöjj,

így gyújtsak dalra,

pávatorokkal

így szóljak napba,

szakadjak meg, bár

torkomba bukjon

szó helyett sós vér:

ne hagyjam jussom.

Jussom a szóra,

igazra, szépre,

gyehennaoltó

hűs emberségre.

Szóljak halálig

harcverest, bátrat,

férfikor, így jöjj,