tekervények

lépek az égbolt mentén

partjaim elmaradoznak

távoli pixel a házunk

rátekereg ma az alkony

minden csak tömörítve

férhet el a zsebemben

ujjak megremegése

pár szó összesodorva

hosszú híd pilonokkal

megint csak áztató madárdal

fotelben kucorgom anyával

talán egy szemhunyás

egy mese

szemek lecsukva 

a fej tele

kötődöm bolyhos plédeken

megnövök

sodródom érdesen

fotelben

elmúló varázson

papíron hiányol

egy szép dimenzió

sorolnék tereket

közben kihajtogat

vitorlának a szél

fűmagok mindenütt

s égett szalmaszárak

mondanék időket

délután befőzés

nap szúr eső mögül

It's my 10 year anniversary on Tumblr 🥳

karcomat ma megint itt hagyom holnap már nem emlékezem mint lágy kézmeleg a pinpadon múlok el sután, félszegen

és erek lüktetve, tömődve forrón csendre csatornáznak nem szorít semmi sem ökölbe kész-akarattal keskeny a vázlat

tudom, lehetne minden másképp levegőtenger, életjáték kavics a kézben, veletek játszom

apám ma lenne 90 éves én 57-ben lennék annyi csak 57 voltam legutóbb

90 éves majd 32 múlva leszek apám 32 volt amikor megszülettem

a lányom 30 lesz idén harmadannyi mint apám lenne amikor harmadannyit éltem mint most 86-ot írtak meg apám halotti anyakönyvét

10 év különbséget emelt az élet apám és anyám közé amikor megszülettem anyám 22 volt

amikor én 22-t vittem 89-ben megszülethetett volna az új hazám

98-ban elvesztettem anyámat 30 éves voltam harmadannyi mint annyi mint

nem is érdekes ezek csak számok

nagy üres kockák közt megint aludni kell eltenni magadat megszámolatlanul

altató dallamba tapadni szüntelen kutya horkolása a ritmusszekció

lehetnél éberebb de most aludni kell torlódó ágyhuzat lidércnyomásain

álmod egy száraz ág elropogtatható térkő-ösvényeken zsibbadni készülődsz

magzatpózaidból sosem nő virradat lobogó szívedet suttogni szoktatod

már csak annyi anyám maradt amennyi bennem él csendes szimulációban néha enni kér néha nap ragyog helyette s arcomra szégyen ég hogy tőle messzire kerülve feledtem mindenét már csak annyi apám maradt amennyi most a szín lehullott régen közéjük ősz sarjad hamvain néha ő a nap köröttem s eső mint földbe fon nem taposható bogárka röpke vákuum a balkonon

tanultam még az m betűt is

lerajzolni szépen

szabályos kupolákkal

mama mese

magyar

magasság és mélység

szememben szélkakasok

tornyok üveghegyek

vékony vonalakból máris kész az utca épp csak annyi látszik hogy ismerős legyen

jelzőlámpa sincsen autó is csak alig vékony kisváros lesz át is ölelhetném

kertben házak nőnek házak fölé égbolt nap nincs csak a felhők puha takarása

vékony esőcseppek indulnak el onnan hidratált magányuk csillog a tetőkön

mint az óvodában reggel-rajzaimban ceruza és papír szép találkozása