Valómnál jobbnak, nemesebbnek

játszom előtted magamat.

Attól vagyok jobb, mert szeretlek

s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz

közöttünk. Ám mint válhatok

olyanná, amilyennek képzelsz?

Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok

veled s lesem zárt ajkadat.

Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,

és éjjel egy-egy részt kivágok

És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát,

egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,

minden napszakban,

minden pillanatban!

Ajándék ez,

csodálatos ajándék.

A földig hajolok,

Nem tudom elhordani a hegyeket…

Kicselezni, mit az élet közénk taszít.

Előre látni mi láthatatlan lesz,

És megnyugtatni sem, hogy lesz, amink nincs.

De azért kicsit mégis adhatom a jövőt:

Mert elveszem, mit kezedben cipelnél,

Felkaplak, ha esni kezdene az eső,

Megcsókollak minden reggel, hogy felébredjél,

hogy ne aludj örökkön.

Hogy zrikállak, mielőtt felidegesítenél,

és elviszem a balhét, mielőtt rád kellene haragudni,

és ha haragszol rám, újra-mosolyodért

mindig, mindig bocsánatod kérni.

Nem tudom elhordani a hegyeket…

Kicselezni, mit az élet közénk taszít.

Előre látni mi láthatatlan lesz,

És megnyugtatni sem, hogy lesz, amink nincs.

Szeretni tudlak. Beláthatatlanul.

Az egyetlen jövő, mit én ígérhetek.

De ezt szívesen teszem fogadalmul,

Kezemben hevertél

Valamerre mentünk, már mindegy hova,

a tél ostoba volt, nem vettünk kabátot.

A sárban lépkedtünk, és a fákon a moha

még őrzött az alkonyból pár zöldes lángot.

Emlékszem, egy házfalnak dőltünk,

szerelem a dohos vakolaton.

A Hold tántorgott fölöttünk,

fakó fénye csörömpölt az ablakokon.

Arcod menekült tőlem, akár földtől az ég,

nekem úgy tűnt, szeretnénk még élni.

A számba súgtad a félhomály neszét,

s tüdőm nem akart levegőt cserélni.

Indulni kellett, téged vonat várt,

engem néhány pogány isten.

Véres bőrön dobolt két rókaláb,

a sínek is fekete zajt vertek dühödten.

Mégis, hogy tiszták maradjunk,

mosolyom ráterítettem a sárra.

A kezemben hevertél, te voltál az imám,

Levél a hitveshez

a fogkeféd elcsomagoltam

kidobni nem vitt rá a lélek

maradok hát gyógyíthatatlan

szentimentális amíg élek

a tusfürdődet félretettem

törülköztem a törülköződdel

a konyakmeggyet is megettem

nem maradt végül semmi bűnjel

de hova rejthetném a testem

titkolni, hogy te átkaroltad

a lelkem hogy fertőtlenítsem

amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek

Most nem tudom, mi tenne jót velem,

nem tudom, mi könnyíthetne terhemen,

talán egy szó, ha jönne nesztelen,

megsimogatna hűvös-fesztelen,

talán egy kéz, simítva homlokom,

talán egy lélek, az enyémmel rokon,

talán egy újabb gond a gondokon,

talán a megnyugvás az arcokon,

talán egy fehér papírlap némasága,

talán egy könyv betűinek varázsa,

talán egy újabb hajsza hasztalan,

talán egy séta, némán, társtalan,

talán egy erdő, zöldbe öltözött,

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!

a fák alatt sok csilla, barna ékszer:

vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,

a perzselőt! a hűs esők előtt.

Felhőn vet ágyat már az alkonyat

s a fáradt fákra fátylas fény esőz.