Már nem hat meg, ha nem ismerik fel a mélységeimet. Régen sekélynek éreztem magam tőle. Most pedig nem a másikat érzem sekélynek tőle, hanem látom, mennyi minden vár még rá, mire eljut oda, hogy felismerje a világ és a saját mélységeit.

Meg tudom különböztetni az egóm és a lelkem reakcióit, még azelőtt, mielőtt kívül megjelenne, és nem automatikus, hogy az egóm mutatkozik meg előbb, hanem mindkettő vár, amíg belül választok.

Sikerült a belsőmben található időtlen és halhatatlan kincsekre alapozni a létem, nem pedig a kívül lévő, folyton születő-viruló-hanyatló kavalkádra.

Ebben az állapotban szeretni valakit teljesen más.

Azért még vannak automatizmusaim bőven, de már egy olyan kupac is van mögöttem, amire visszanézni nagyon remek érzés, mert a fejlődés letagadhatatlan jele.

Szerencsére az önvédelmi reakcióimat is megszelídítettem, amik megakadályozták, hogy kapcsolódjak ahhoz, ami jön. Már nem félek, ha sérülök, mert a lényegem valójában sérthetetlen. Ami fáj, az pedig igazából nem is én vagyok.

Úgy látszik, nem volt igaz az elmélet, hogy mivel 18 évesen a 35 évesek tetszenek, majd hozzánövök a tetszésemhez, és 32 évesen is a 35 évesek fognak tetszeni.

Vagy eleve baromság így mérni, ugye? Ez is csak amiatt van, mert a környezet szerint mennyire nem jó dolog ez.  Szerintem meg jó dolog találni valakit, akivel szeretitek egymást, látjátok egymást, érzitek egymást, ugyanazt szeretnétek egymástól, és végtére is, egyedül apám fog belehalni a hírbe, aki miatt apakomplexusom lett. Hát nem vicces?

volt-e valahol, amikor

hiányát sem leltem,

voltál e már

akkor valahol nekem?

készültél-e apró

műgonddal lassan,

osonva a pillanatban

felém mámorosan?

voltál-e csókomnak

illékony terve,

voltál-e vággyal

fájón megviselve,

s fájdalomnak volt e

édes utóíze?

érzed-e benne a világ

ellentmondásainak igazát?

látod-e a többet

minden kevesebben?

vágysz-e rám,

vágyok rád

egyre hevesebben

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

Csak egy percre,

állj meg velem, kedves.

Itt, hol mindenki lát, és mégis

rejtve vagyunk, itt csókolj meg,

s mondj egy imát, hogy bár Ó,

de belehalunk, a szerelem

mégis cipel minket egy

Örökkévalóságon át.

Mert hiszen nem hiszed te sem,

hogy ez a semmiből jött, és hogy

nem veszem észre, mennyire emészt.

Talán hurcoljuk már inkarnációk óta,

s gyenge személyiségünkön úgy szakad át,

ahogy óriás cunamit sem tarthat vissza gát.

Hogy előbb volt, mint te vagy én,

s mikrokozmoszunk tengerén most

mi vagyunk az a két, sóvárgó halandó lét,

kiken áttör eme isteni szeretetfény.

Nem látok, mert szemeimben szikrázik az élet,

gyere ide, ölelj át, csókolj meg, kérlek.

Sokan vannak, de mind tudják, amit mi csak

sejtünk, hogy ebben a tűzben ég minden

másodpercünk.

Én szeretlek? mióta megláttalak, úgy vert

bennem gyökeret a lassú felismerés,

hogy bárcsak gyakrabban - ó, micsoda

szerénység - látnálak.

Csak egy percre gyere ide, de az tartson

örökké. Csak egyszer szólj hozzám némán.

Érzem, ahogy ott maradok abban

a pillanatban örökre, mert minden halott,

csak a szemünk mélyének fényében táncoló

tükörképeink élnek.

Hogy nem test vagyok, hanem valami sokkal

mélyebb. Hogy nem most vagyunk, hanem

mindig is voltunk, hogy néha eltűnünk, de újra

találkozunk. Hogy ezt játsszuk, mióta létezik

az Idő, amiről semmit nem tudunk.

Pillantásod mélye egy új dimenziót nyitott

a térbe. A “valóság” kartondobozból vágott

díszlet, s az igazi valóság kapuja szemeidben

várja, hogy egy ugrással eltűnjek

végtelenjében. Micsoda csúfos álca?!

Amit embernek hívtam, nem is létezik,

s ami az ember valóban, fogalmam sem volt….

Mit jelent, mikor valaki kincs, s valós lénye

sosem holt.

Kevés vagyok ehhez a tengernyi Istenihez…

Én csak szeretni akarlak, s nem érdekel, mi

lesz. Csak szeretni, rád ugrani, mikor

meglátlak, az orrom hegyével szántani

a bőröd, csodálni, megélni, csókolni mindened,

s nevetni, csak nevetni veled mindenen,

“Mindenki, de főleg a nyughatatlan huszadik századi ember, arra törekszik, hogy teljesüljenek kívánságai. Ezt már idejében biztosítják a nevelési és oktatási módszerekkel, melyek teljesen arra irányulnak, hogy az ember a társadalomban érvényesíthesse önmagát.

Ez gyakran az embertársak közötti összetűzésekhez vezet.

A szinte idomítás jellegű neveltetés miatt az ember szükségszerűen az élet által nyújtott legjobb és legszebb dolgokat veszi célba vágyakozásával.

Hiába hajszolja azonban őket, mégsem talál kielégülést. Ezen az úton soha nem fogja megtalálni a végső beteljesülést.

A csatamezők, melyeket évszázadok óta a felkoncolt álmodozók tetemei borítanak, bőséges bizonyítékkal szolgálnak erre.

De ki hajlandó ezt elhinni? Vagy … talán teljesen rosszul alkalmazzuk a vágyakozást. Eredeténél fogva vajon nem a vágyakozás képezi-e azt az erőt is, melyet a teremtő ajándékozott teremtményének, hogy lehetővé tegye számára a visszautat?

A vágyakozás az embert a tapasztalat útjára tereli.”

https://youtu.be/OdPWblA3LZo