32 év…
Nem tudom mi velem a baj, de biztos van. Ennyire odáig lenni valakiért. Mindennap úgy kelek, hogy végre van miért. Csak láthatom Őt. De erőt ad. Viszont evvel együtt el is vesz. Mert én nem csak az irodában szeretnék vele időt tölteni. Szeretnék vele kelni és este nyugovóra térni. Ölelni, csókolni. Szeretnék vele emlékeket és élményeket gyűjteni. Úgy érzem kölcsönös a vonzalom. Apróságok amiket tesz, figyelmességek és meglepetések. Az érzés amikor csak megérint beszélgetés közben. De lehet hogy csak én értem félre ezeket a dolgokat. Ugyan. Mit is szeretne tőlem pont Ő. Őrlődöm azon, hogy vajon csak én táplálom ezeket az érzéseket? A barátaim kérdezik, hogy mi fogott meg benne? Őszintén, fogalmam sincs. Amikor megláttam először akkor éreztem hogy nekem Ő kell. Nincs rajta semmi olyan ami miatt azt mondják rá a barátaim, hogy sármos. De nekem mindenhogy tökéletes. Nem tudom meg magyarázni mit érzek. Szeretem a kék szemét, a mosolyát, a hangját, az ősz haját, azt hogy sosem tud nyugton lenni, a munkamániáját, a huncutságát és mindent vele kapcsolatban. Szeretném ha ez nem csak egy viszonzatlan érzés lenne. Szeretném megismerni az összes negatív és pozitív tulajdonságát és azokkal együtt szeretni. Rengeteg gondolat kavarog bennem. Az a fránya korkülönbség.
