#labirintus

Dübörgő zene, megvető pillantások,

Gúnyos mosoly, mi szélesen lángol.

Semmi sem oltja szomjú vágyát,

Lelked megbétózva tűri, árván.

Szoros bilincs kézen-lábon,

S te konokul, tétovázva várod.

Apró pitvarod szilánkosra törjön,

Mit akarnak elnyerik, nekik végső öröm.

Buzgón számoltad grófok, királyok jelenlétét,

De megalázott tested fájdalmát ők sem enyhítették.

Az emlékek végleg itt maradtak véled,

Akárcsak a forrón izzó parázs, beléd égtek.

Kecsegtető, lédús gyümölcs mit kínáltak néked,

S te mit sem sejtve mondtad: kérem!

Ó, te szegény! Bárcsak tudtad volna!

Egy életre meglettél béklyózva.

Gyötrelmed soha senki meg nem érti igazán,

Szivárgó hajó vagy az éj háborgó viharán.

Merengő tekinteted elvész a borvörös homályban,

Látszólag itt vagy, de eszméd abban a kis szobában.

Hol a relikviák földbe tipornak,

Mondd, hogy lehettem ily ostoba?

Naiv, hiszékeny kislány panasza,

Ki hitt a félrevezető, alantas, manipulatív szavaknak.

Minden porcikám csakis arra vágyik,

Hogy a felejtés kanócának viasza mikor mállik.

Elkallódtam, akár egy útvesztő eme körút,

Elhullott állatnak érzem magam, s ez itt a dögkút.

Ez volnék én, innestől belátom,

Egy részem tán oda mindig is vágyni fog.

Ketyegőm egy kis mécsese permanensen kihúnyt,

legutóbb is volt valami, amit nem kérdeztem meg. Ahogy megfogalmazódik bennem a kérdés, és nem teszem fel, már abban a pillanatban is átfut az agyamon, miért nem? Nem tudom. Talán hogy egy felszínes hazugságot nem akarok hallani, mert utána már nem lehet újra megkérdezni. Ezek a belépők egyszeri látogatásra jogosítanak fel. Valami ilyesmi. Pedig ott van a fejemben a millió kérdés. Mi történt a bátyáddal? Hogy ismerted meg a feleséged? Szerelmes voltál? és ő? és hogy volt? És hogy tervezted az életed? Miért annyira fontos ő? És ha lenne gyereked, hogy nevelnéd? Miben máshogy? És az a másik nő? Az hogy volt pontosan? És amelyiket felhívtad magadhoz? És a barátaid hova lettek? Miért nem írsz? Mit gondolsz, mi lesz velünk? De igazán, valójában mi a válasz ezekre? Szoktál-e rágódni? És sírni? Miért nem tudsz igazán örülni? Mi gátol benne, hogy betépve áttáncold velem az éjszakát? Így is nehéz, akkor nem mindegy utána mi lesz? Az ember csak vájja, vájja bele magát a másik életébe és emlékeibe és én nem is tudom pontosan mire is jó ez vagy mitől van. Közel kerül valaki, és akkor mindent meg akarok nézni, bekukkantani az összes agytekervényébe, megnézni az összes kiállítást és színházi előadás és meghallgatni minden múltbeli standupot is és érzéseket, értekezéseket és elmenni arra is amerre félelmetesen sötét van mert még senki sem járt. Hogy boldogabb vagy nyugodtabb lennék-e, ha mindenre kapnék választ? Fogalmam sincs. Én azt nem tudom. Én csak a kiváncsiságot érzem. Ki vagy te?