Limette Coffee

Jókor menekülsz! A patak csupa bánat.

Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.

Leszakítottam egy napraforgót az udvarban. Egyetlen egyet. A legszebbet, csak neked. A szirmai vizesek voltak. A hajnali harmat apró cseppein csillant a vértelen északi nap. Elmosolyodtam, és hirtelen átjárt valami furcsa, ösztönös, elemi melegség. Nem olyan, amit egy kabát adhat, nem olyan, amit egy kályha mellett ülve érez az ember… Legutóbb a sálam adott ilyen meleget. Már nagyon, nagyon régen.

Csattanva lezúdul a zápor a vízre.

Elporlik a csöpp. Nézek utánad.

Felszaladtam az emeletre, a régi-régi lépcső csak nyekkent a csizmáim súlya alatt. Mint egy gyerek; mint aki még soha nem látott üvöltő szelet, csontig maró telet. Újfajta érzés volt, bevallom még élveztem is. A mosolyom őszinte volt - mint mindig – és most valahogy tényleg boldogított is. Előre láttam magam előtt a fáradt arcodat, hogy majd nem érted mi történik, én pedig az arcodhoz nyomom a virágot. Igen, már azt is tudom mit fogok mondani…amit el kellett volna mondani.

Elporlik a csöpp. De a test csak utánad

nyújtózik, az izmok erős szövedéke

még őrzi a vad szorítást, a szerelmet!

Az enyém lettél az éjjel. Istenem, mámorban égő ajkaidat az enyémnek szorítottad és úgy suttogtál hozzám a nyelveden. Csak nekem szóltál, érzetem, hogy nekem szólsz. Én is csak téged akartalak, téged és veled együtt mindent, amit adhatsz. Akaratos szorítás voltál, izom és csont és lángtenger; minden idegem pattanásig feszült és akkor, akkor egyszerre mentünk el… Azt mondtad, hogy szeretsz. Először hunyt szemekkel csak rebegted, mint szűz leány, majd ordítottad és sikítottad. Nem válaszoltam semmit. Féltem, hogy mit reagálnál. Magunka húztam a takarót, magamhoz öleltelek. Reméltem, hogy tudod… hogy érzed.

Úgy gyötri a testet utánad a bánat,

úgy röppen a lélek utánad, elébed,

ó, semmi, de semmise már!             

Benyitottam a szobába. Üres volt, üres akár a bánatom. Lassan szűkült a csend, majd összepréselt. Elhajítottam a napraforgót. A legszebbet, csak neked. Aztán ordítottam, ordítottam, ahogy még eddigi életemben soha sem. Kimondatlan szavak súlya húzott egyre mélyebbre és mélyebbre, hiába kapálóztam, nem nyújtotta felém a kezét senki sem.

Aznap este leszakadt az ég, dörgött, villámlott; az eső elmosta a vodkát és a vért. A vodkát miattad, a vért érted. Mindhiába, hiszen te már elmentél.

                                               Ez a zápor

sem mossa le rólam a vágyat utánad.

Ady úr a kemény csendbe burkolózott éjféli Budapest egyik végtelenül kihalt utcácskáján botladozott. Jó ivócimborái rég elmaradoztak mögötte, most ismét egyedül volt, egyedül ő, a gondolataival. De milyen rémisztő gondolatok voltak azok, istenem!

Sikítottak, visítottak vagy éppen egyenletes ütemben döngették a költő halántékát.

A város, az ország és talán az egész világ kitaszította őt magából, és már az a savanyú aszú se kínált vigaszt, amit zsibbadó, szépen lassan – de biztosan - elhűlő ujjaival szorongatott.

Hiába, itt nem a Szajna bájos vize csobog csevegve alá, itt már nem hoz vígságot a részegség; ezek nagy magyar vizek.

Megállt egy pillanatra, hátát egy barátságos házfalnak vetette és várt. Minden zsongás hirtelen kétszer olyan erős lett, lábai megrogytak, egész testét mázsás súlynak érezte, ráadásul még szédülés is kerítette hatalmába. Olyan volt az egész, mint valami végtelenül bizarr tengeribetegség, melyhez hasonlót csak első és utolsó hajóútján tapasztalt, Léda társaságában. Egy bizonyos fokig felemelő, aztán viszolyogtató és végül förtelmes.

Minden porcikájában érezte, ez most itt a harmadik szakasz.

Gonosz asszony, bizonyosan ő tett vele varázslatot. Örökre megmérgezte az elméjét a gondolkodás ellen, a boldogság ellen és talán az élet ellen is…

Sok mindent megmagyarázna, és mindenféle férfiúi dölyföt – valamint elfogultságot - félretéve is Léda asszony boszorkányos teremtés volt.

Volt.

Most levélben könyörög, szemrehány, átkozódik. Hiába. Már nem fognak az átkok, az évek óta mérgeken edződő Ady Endre úron? Ugyan, hogyan is foghatna, haldoklik ő a saját ólomgondolatai présében.

Elrugaszkodott néhány pillanatnyi kapaszkodójától, és az üveg száját elhűlt ajkainak emelte, majd nagyokat kortyolt. Részben megszokásból, részben pedig azért, hogy az alkohol egy csöppet felmelegítse. Zuboly* ezt sosem engedné, de milyen kár… Zuboly halott.

Zuboly még meghalni is, olyan, de olyan tehetségesen tudott! Bizony vannak olyan idők, amikor tényleg nem tehet okosabbat az ember. És Ő? Ady Endre mit tudna még letenni az asztalra gyászjelentésén kívül? Talán a legjobb az lenne, ha itt és most vízbe vetné magát, hadd sodorja a Duna - ez a szép magyar folyam – messzi vizekre, távoli óceánokba.

Botorság, az újságok cikkeznének, és utólag mindent túlkombinálnának; vagy ami még rosszabb leegyszerűsítenének!

Ady Endre az ital hatásától megkísértve, kritikáin véglegesen elkeseredve a halálba menekült.

Hatásos szalagcím, garantált siker. Ó nem, ő nem fog gyáva módjára menekülni néhány tejfölös szájú suhanc, és nagy gondolkodású újgazdag pribék elöl. Ő, Ady Endre már sokkalta hamarabb volt, az új, nagy magyar apokalipszis lovasa. Fog ő még újat mutatni, megint lesz vér és arany!

A macskaköveken reggeli harmat, éjféli permet csillogott; a kevély hold vizsgálta magát nyájas elégedettséggel, és költőnk csendben tovább baktatott. Elért a Lánchídig, itt már lézengett egypár polgárt, de Ady nem figyelt rájuk. Hasogató elméjébe letális** gondolat szökött, amely nagy hirtelen olyan borzongtatóan mókásnak tűnt, hogy nem is tudott ellenállni neki. Mert miért is ne mászná meg ő a kőoroszlánt?

Szapora léptekkel odasietett a szigorúan figyelő, hideg szobrok egyikéhez, és ügyetlen mozdulatokkal feltornászta magát az előttük húzódó korlátra. Mászott volna ő tovább is, csakhogy a cipője megcsúszott a vizes kövön és ezzel a lendülettel már zuhant is vissza a járdára.***

Szellemek egész hada körözött hirtelen a feje körül, mint valami Shakespeare dráma csúcsjelenetében. Zuboly, a régi jó Léda és még megannyi drága, drága jó barát. Mindene fájt, és sajgott, és sajgott…

A halottak menetéből végül is valaki igazán élő emelkedett ki, de Ady úgy gondolta ő is csak képzelt lehet. Mert másképp, hogyan is láthatná pont őt itt viszont. Kegyelmesen szigorú mélybarna szemek, némi szomorúsággal. Nem, ezt még megálmodni se lehet ilyen csodásra, ilyen fantasztikusra és tökéletesre. Ady úr nagyot nyelt. Mikor pedig meghallotta a szomorú, kissé talán lesajnáló hangsúlyban kiejtett „Bandi”-t, már egészen biztos lehetett a dolgában.

Hatvany letérdelt mellé, és ülő helyzetbe segítette, miközben a géniusz nagyokat nyekkent.

- Mi történt veled Bandikám, szaladjak azonnal orvosért? Hát neked mi járt a fejedben, amikor egy ilyen őrült küldetésbe lovaltad magad?

- Kíváncsi voltam képes vagyok-e még rá. – vonta meg a vállát közömbösen Ady. Elvégre már nem munkatársak, nem is kollégák. Sosem voltak többek ennél. Sőt, Hatvany a legutóbb még árulónak is bélyegezte a költőt. Csak mert nem állt ki mellette, az Osvát ügy kapcsán. De hát hogyan is állhatott volna?

Újra forduljon szembe a világgal, megint égessen fel maga mögött minden hidat? Hát el tudja egyáltalán Hatvany képzelni, hogy micsoda kín ez!

Hatvany nem tudta, de Ady sem, hogy pártfogójának mekkora csalódás és kín az ő tartózkodása. Azóta a nevezetes levél óta nem is beszéltek. Elég abszurd, hogy itt és most egymásba botlanak…

- Ugyan Bandi, szerintem se a világ, se te nem veszítesz sokat, ha egyszer sikeresen kinövöd beteges mászási vonzalmaidat. – és akkor Hatvany valami olyat tett, amit már nagyon régen nem. Őszintén elmosolyodott, és ez a jókedv Adyra is átragadt.

Felálltak és mind a ketten elnevették magukat. - Ebben talán igazad lehet - jelentette ki Ady miután abbahagyták a nevetést. - Hiszem, hogy Igazam van, na gyere. Keressük fel a te doktorodat. - Mondtam már, hogy semmiféle sérülést nem szenvedtem. Pár napig még sajoghat, de... - Nem is arra az orvosodra gondoltam, kedves barátom. - Hatvany biztatóan elmosolyodott, és belekarolt a meglepett költőbe, hogy az menekülni se tudjék.

...Ady úr közvetlenül másnap, még a pszichológussal való beszélgetés közben eldöntötte, hogy ha meghal, és lesz szerencséje kísértet módjára visszajárni az élők közé, akkor bizonyosan csakis Hatvany Lajost fogja az őrületbe kergetni....

______________

*Zuboly: Bányai Elemér, és itt olvasható róla némi kevés információ. A történet szempontjából legfőképpen a halála, és az őt Adyhoz kötő hű barátsága a fontos.

**Letális: halált okozó

*** Ady Endre szeretett dolgokra felmászni. Ifjú titán korában még valami kőszfinxeket is megmásztak Bölönivel. Oké, Bölöni csak hevesen tiltakozott… de akkor is!

Dr. John Watson a maga teljes komoly orvos mivoltában ücsörgött az asztalánál, és vígan lóbálta a lábát. A hétvégi adminisztrációs munkát gyűlölte a világon talán a legjobban. Talán. Jelenleg.

A szemei majd leragadtak a fáradságtól, de azért lelkiismeretesen kémlelte az ősrégi monitor vibráló képernyőjét, néha még pár billentyűt is lenyomott, aztán visszaolvasta az egészet. Mindhiába.

A betűk és a számok reménytelenül összefolytak a szemei előtt, és kénytelen volt konstatálni, hogy ez az egész lehetetlen. Lehetetlen, hogy hatvankét órája ébren van, és Sherlock is egy lehetetlen alak, hogy el tudta ezt érni. (Mert nyilvánvalóan ez is az ő hibája volt, és a vámpírgyilkosé, akiért annyira rajongott. Intenzív múlt időben.) Már pirkadt mikor hazaértek, és éppen hogy csak átöltözni volt ideje, mielőtt betaxizott volna ide, és nekifogott volna a valódi munkájának. Természetesen azt csak a délutáni órákban közölték vele, hogy adminisztrálni is fog… Délután négykor tudatosult benne, hogy a világ gyűlöli őt; mostanra pedig teljesen feladta a harcot. Erőtlenül a karjára hanyatlott, és nyöszörgött egy pár percet - csak úgy a világegyetemnek. Hirtelen olyan irracionális gondolatai támadtak, hogy milyen jó lehet ingyen kiscicának lenni egy dobozban, ahol mindenki felvesz és megölelget. Ebből is látszik, hogy itt már jócskán félálomban volt.

…

Csatt. - A valószínűtlenhelyeken való alvás elsőszámú ellensége szólott, és Watson jó katonához méltán rögtön fel is kapta rá a fejét. Legnagyobb megdöbbenésére az egyik ablak szilánkjait vélte felfedezni a földön, majd mindenre magyarázatképpen egy vörös fürdőköpenyben feszítő Sherlockot az ő - és a kórház - legsajátabb üvegszekrényén.

- Te meg mit keresel itt? - Igazából Johnnak rengeteg másik kérdés is az eszébe jutott, rengeteg relevánsabb kérdés, de nagy hirtelenjében csak ezt tudta a másik férfi fejéhez vágni, viszont az szemlátomást tudomást sem vett róla. Mint az esetek nagy részben, mikor valami izgalmas ügyről van szó… John rosszat sejtett.

- Nézd ezt meg. - A halovány szinte színtelen szemekben most őszinte lelkesedés csillogott mikor gazdájuk egy kecses ugrással a földre ereszkedett.

- Igen, Sherlock ez egy nagyon bájos hulla. Majd ha alkalmam nyílik rá, magam is bemutatkozom neki…

- John, ne próbálkozz szarkazmussal; még Mycroftnál is gyatrábban csinálod. Inkább szedelőzködj. Öt perc múlva indulunk, Corwen nincs a szomszédban. - John kiskutya szemei most a kétszeresükre nőttek, vett egy hatalmas levegőt és hirtelen nem is tudta mivel kezdje.

- Nem, nem, nem és nem. Sherlock nekem munkám van. Fizető állásom, ahova be kell járnom, és egyébként is, már egy hete nem alszom, történetesen pont miattad nem. Nem és nem és nem. Nem fogok csak azért Corwenbe utazni, mert te találtál valami ránézésre érdekesnek ígérkező esetett! Álmos vagyok. - John a monológja végén összeráncolta a homlokát, karba fűzte a kezeit és eleinte még össze is húzta magát, de aztán rájött, hogy így látványosan alacsonyabb Sherlocknál ezért inkább kiegyenesedett.

Csend. Sherlock a végsőkig érdektelennek mutatkozott, majd egy valószínűtlen pillanatban összébb húzta magán a bíbor köntöst, és angolosan távozott - ezúttal az ajtót használva.

John felsóhajtott. Ebben a pillanatban már érezte, hogy vagy így, vagy úgy, de kedves lakótársára fog rámenni a hétvégéje. Is.

Nem, erre nem akart gondolni, inkább visszaült az asztalához, és újra beindította a masinát, ami időközben szintén mély álomra hajtotta a fejét. Persze őt nem zavarta meg egy géniusz belépője…

A rendszer rettentő lassan állt fel, időközben John ütemesen dobolt az asztal lapján, és abba a hibába esett, hogy elkezdett gondolkodni. A szája keserűvé vált a teljesen indokolatlan lelkiismeret furdalástól. Elvégre Sherlock csak jót akart… átvágott fél Londonon - a kedvenc otthoni köntösében - csak azért, hogy tájékoztassa egy érdekes ügy kibukásáról…

A dobolás egyre ütemtelenebbé válik, míg végül az ajtó váratlan kicsapódására teljesen meg is áll.

- Te meg… - John, ha lehet ilyet mondani, most még nagyobb szemekkel bámul Sherlockra, aki diadalittasan tart a kezébe egy gőzölgő műanyagpoharat; mintha csak a világtörténelem egy új, minden eddiginél fantasztikusabb vívmánya lenne.

- A büfé már nincsen nyitva ezért automatásat hoztam, remélem megfelel.

- Kávé? – John szemeiben a tökéletes értetlenség sejlett, de azért bizonytalanul elvette a poharat.

Körülbelülkétszáz-milliárd a Napunkhoz hasonló fényes csillag található aTejút-rendszerben, ami csak egy az univerzum hálóját szövő százmilliárd galaxisközül. A világűr hatalmasságából kiindulva, kézenfekvő, hogy nem vagyunkegyedül. De vajon hol vannak a többiek, és kik ők pontosan? Aprócskamikroorganizmusok, melyek életciklusai olyan rövidek, hogy egy szempillantásalatt jönnek és mennek?

Ebben azesetben nem sokban különböznek kis sivatagi közösségünk lakosaitól. Istenhozott Night Vale-ben.

***

A mainapon sivatagi közösségünk egy új lakót üdvözölhet a köreiben. Igen, bizony.Nagy ritkaság, hogy Night Vale nem búcsúzkodik, hanem üdvözöl valakit. Az újéletforma ma reggel hullott alá egy hatalmas, kozmikus féregjáraton át, amelylassan egy hete kavargott és villámlott városunk felett, ezzel időszakosanmegzavarva városunk napfény ellátását és súlyosan megrongálva a sherifftitkosrendőrségének három helikoptertét. A Városi Tanács magára vállalta a kártérítés, egy részét… [elbizonytalanodva] vagy az egész összeget. Ross, a gyakornok, aki értette a gépzörejeket tegnapelőtt sajnálatos baleset áldozata lett, ezért egyelőre maradjunk annyiban, hogy a Városi Tanács majd beszáll az új helikopterekbe, egyelőre meg nem nevezett összeggel.

Tehát, miután a féregjárat a földre pottyantotta a szemmel láthatóan dühödt – és a szemtanúk szerint előnytelenül kócos! - új lakost, sisteregve semmisé vált.

Reméljük Desert Bluffsban azért még tiszteletét teszi.

***

[Az adás meg-megszakadozva recseg.]

Újabb hírek az előnytelenül kócos új lakosról:

…Nem szereti, ha előnytelenül kócosnak nevezik. És annak ellenére, hogy nem kámzsás alak, meglehetősen széleskörű pusztítást tudott véghezvinni a stúdióban és területén.

[Cecil hatalmasat nyel és alig hallhatóan elvékonyodó hangon folytatja, a háttérben éktelen lárma] Jelenleg a rádióvezetőséggel tárgyal.

Hát kedves hallgatóim, igazából unok minden adás alatt végső búcsút venni, de ki tudja mi lesz még itt? Talán nemsokára megtudjuk. Talán nem. Addig is néhány közérdekű felhívás.

***

[Cecil rém nyugodtan és előre rögzítetten trillázik]

Night Vale polgárai, barátaim! Bizonyára mindannyian láttátok már, azt a hatalmas vörös sziklát, ami a hétfői napon Judyék – tudjátok, a péklány, fonott copfokkal és erős csontozattal – lakására esett. Mindannyiunk legmélyebb sajnálatára az Apacs nyomkövetőnek és fejdíszének, akik mindketten egy emelettel lejjebb tartózkodtak; semmi bántódásuk nem esett. Mindazonáltal az ügy felgöngyölésére is vállalkoztak. Ebből is látszik milyen hasznavehetetlenek! Már egy hete nem bírnak semmit se kezdeni, se az időközben levet eresztett és felpuffadt (még inkább felpuffadt) Judyval, se a vörös sziklával, amire a leleményes cserkészek azóta nagy, vörös, foszforeszkáló, körömlakk-betűkkel rápingálták, hogy:

Déli fény nem világít.

Nos, a Városi Tanács elrendelte, hogy az építményt sziklástól, feliratostól nem szabad észrevenni. Akinek mégis feltűnne, az számíthat a Sheriff titkosrendőrségére.

***

Ismét élőben jelentkezem a teljesen magától, és teljesen restaurált stúdióból. [Elismerően füttyent majd csettint a nyelvével] Nem tudom pontosan mi történhetett az elmúlt öt percben, de nem is igazán szeretnék rágódni rajta. Elvégre haladni kell az idővel, vagy az idő halad nélkülünk, nem igaz? De igen kedves hallgatóim, és örömmel jelentbe, hogy én Cecil Baldwin városunk történetében először fogok interjút készíteni egy olyan emberrel, aki már beszélt a Rádióvezetőséggel. Igen, az új lakó itt ül velem szemben, karbafont kezekkel és én, én az előbb tényleg láttam, ahogy kilépett a folyosóvégi szürkés-vörös ajtón.

Üdvözlöm városunkba…

Nem vagyok ember. [Loki felháborodottan szusszant, és szinte hallani, ahogy magához ragadja a mikrofont.]

Áh értem, kedves…? [Cecil eltávolodóan csendes hangja.]

Loki, Ázok tűzistene. És ti mostantól a szolgáim, vagytok.

[statikus zörej, zúgás, kattogás, berregés, aztán fél perc csend]

Elnézést, Mr. Tűzisten. Nem akarom megzavarni…

Mi az már? [Értetlen, hisztérikus Loki.]

A Night Vale-i közrádió csak keddenként délután öttől, este tizenegyig sugározhat agymosó géphangokat, és ezt a felületet pedig már lefoglalta magának a Sheriff. Kivétel az állami ünnepnapok, és a fontosabb névnapok.

He?

Esetleg feladhatna egy hirdetést és kérvényezhetné… [lelkes nyugalommal magyarázva]

Rendben, rendben. [fájdalmas sóhajtás, a mikrofon koppan az asztalon]

[Cecil hadarva, szinte alig bírva az izgalmával] Kedves hallgatók! Sajnos az interjút, nem tudjuk befejezni, mert az alany egyszerűen hollóvá változott és kirepült az ablakon. Persze ez nem is olyan nagy baj, mert időközben kaptam egy cetlit a Rádióvezetőségtől (a kávésbögrémre ragasztották, azt hiszem csirizzel), hogy az új lakost nem szabad a rádió közelébe engedni. Viszont beszélhetünk róla. De ha lehet mérsékelten gondoljunk rá, miközben beszélünk róla.

***

A Rádióvezetőség küldött még két csirizes cetlit:

Az első: [ünnepélyesen] Kedves városlakók! A hétvégén ismét megnyit a Nagy Night Vale-i buborék vásár. Számtalan hazai és nemzetközi árus kínálja különlegesebbnél különlegesebb buborékjait eladásra, illetve cserére. Akinek a tavaly vásárolt léggömböcskék ne adj’ isten meghibásodtak, azok a nyugtát felmutatva térítés mentes javításban részesülhetnek. Hát nem remek? Mint sok minden, mást ezt is városkánk bölcs és nagylelkű anyjának, Pamela Winchell-nek köszönhetjük!

A tavalyi tragédiák elkerülése végett azonban, tilos kéken és rózsaszínen tükröződő szappanbuborékokat fújni. Akiket rajtakapnak, a helyszínen agyonlövik.

Ne feledjétek, mindez a mi érdekünk.

A második: [gyászosan] Ross, a sokadik gyakornok halála rádöbbentette a város vezetőségét arra, hogy eddig mennyire nem gazdaságosan temetkeztünk. Holnaptól, a városlakókat a foglalkozásuknak megfelelő tömegsírba ássák el egy egyelőre meg nem nevezett helyen, és mindenféle kegyelet leróvás szigorúan tilos. Az új temetkezési rendelet alól természetesen kivételt képezne az olyan látványosság számba menő halottak, akik már szinte emblematikus jelképévé váltak városunknak: Dotch, az akasztott fiú a River és Wood utca sarkán lévő villanyoszlopon, a szülői munkaközösség, és persze Judy, akinek a legújabb híreink szerint már szaga is van.

***

[Bosszúsan]

Carlos, városunk tökéletes tudósa a mai napot telefonálással töltötte. Hogy honnan tudom?

Onnan, hogy engem hívott.

Most pedig, hogy visszahívtam volna, nem vette fel. Tudjátok, hogy miért nem? Mert valaki mással telefonál. [Teljesen összezuhantan] Pedig most lesz a szülinapja is! Mármint Carlos szülinapja, és nekem fogalmam sincs mit vegyek neki. Először egy meglepetés bulira gondoltam – mert ki nem szereti a meglepetéseket, de most komolyan? – de Dana lebeszélt róla, mert neki meggyőződése, hogy Carlos utálná. Kedves hallgatóim, elkeseredett vagyok és semmi ötletem. Ráadásul Carlos mással telefonál.

Hát akkor itt az ideje egy időjárás blokknak, és közbe, ha lehet írjátok meg nekem SMS-ben, hogy ti mit adnátok Carlos, a tudósnap születésnapjára.

***

Drága hallgatóim!

Elképesztően sikeres volt ez a kis rögtönzött ötletbörze! Három SMS jött Larrytől, a város széléről; két faxSteve Carlsbergtől (ezeket természetesen el se olvastam, mit is tudna egy zsíros képű kifőzdés, egy olyan tökéletes valakiről mint Carlos a tudós… Kezdj valamit az életeddel, Steve!); aztán jött egy üzenet a kutyasétáltatóban járkáló kámzsás alaktól, de Ross, a gyakornok híján ezt sajnos nem tudtam elolvasni.

[Berregés a háttérből]

…És most kaptam egy üzenetet Carlostól is, amiben tudatja velem, hogy bőven elég születésnapi ajándék neki az, ha közösen bedobunk egy pizzát Big Ricconál és közbe egyikünk se hal meg; mindazonáltal a kérdéses napig még kereken öt hónap van hátra, szóval nem érti, miért pánikolok. Hát nem tökéletes ez a Carlos?

[Ismét berregés]

Kedves hallgatók! Elképesztően forgalmas napunk van! Jött még egy üzenet Carlostól, valamit Josie, az öreg hölgy üzeni, hogy de igen, Carlos tényleg tökéletes.

Carlos azt kéri olvassam fel hangosan az üzenetét, mert közérdekű, és mert már az előzőt is felolvastam, ami egyébként nem volt az: Városlakók! Kerüljétek el Lokit és a nem létező vörös sziklára felállított hatalmas gépezetét. A helyzet fokozottan veszélyes, és ha nem vigyázunk, újra kilátásba kerülhet, egész térségünk lebombázása. A Washingtoni kirendeltség már úton van.

[Ábrándosan] Hát igen, ilyen remek ember ez a Carlos! Szóval mindenki tartsa észben, ne közelítsetek se Lokihoz, se a szerkezetéhez. A legjobb, ha szokás szerint egy vizes lepedőben bedőltök a foglalkozásotoknak megfelelő tömegsírba, amiknek a pontos helye még mindig nem tisztázott.

***

[Zúgás, aztán Loki érces hangja]

Night Vale népe! Vegyétek tudomásul, és legyet piszkos mód büszkék rá, hogy ti vagytok új, hatalmas birodalmam első elfoglalt mérföldköve, és majdani központja. A birtokomban lévő kozmikus erejű szerkezettel hamarosan az egész világ a lábaim előtt fog heverni. Már nem kell sokáig várni. [Röhögés, az adás megszakad.]

***

*Körülbelül másfél órával később.*

Hát így van ez kedves hallgatóim, ismét az asztal alól jelentkezem, és ma már másodszorra verték teljesen szét a rádióállomásunkat. Az sem vigasztal, hogy a város is hasonló állapotban van és hogy Carlos [elérzékenyülten hüppög] az én tökéletes Carlosom, egy óriási, csupasz, zöld gorilla formájában tör-zúz öt másik különös fazonnal vállt-vállnak vetve. (A divatosan nyírt szőke épp a főtéren fenekeli Lokit, városunk új lakóját, akiről szabad beszélnem, de csak mérsékelten szabad rágondolnom.) Hát ez az én formám. Mivel biztos vagyok benne, hogy már senki sem hallgat, főleg azért, mert a mikrofon vezetéke rég elszakadt; elmondom nektek, hogy én tényleg nem erre számítottam.

Ki tudja mióta itt élek köztetek Night Vale-ben, és már annyi, de annyi mindent láttam, aztán jött Carlos és azt reméltem lesz egy biztos pont az életemben. Tudjátok, nem fog az egész úgy lebegni a férfimosdóban, mint Kosnyek. Hogy majd hazamegyek, lehúzom a cipőmet és a hűtőből többmilliós-félkész kísérlet közül előhalászok egy közepes minőségű túrótortát aztán Carlos, tökéletes, tökéletes Carlos ölébe süppedek a cseresznyepiros kanapénkon.[egyre megtörtebben szipog] Hát ennyit erről kedves hallgatók, az új lakó egy kócos földönkívüli, az én tökéletes Carlosom pedig egy zöld gorilla. 

***

A nap mondása: A S.H.I.E.L.D. és a Sheriff természetesen kitörli mindenki memóriáját. Carlosmakulátlanul tökéletes. A rádióadás megsemmisül.

Ó tudod én nem bánok semmit. Ennek így kellett lennie.

Nehogy azt hidd, hogy most csalódott vagyok.

Kicsit irigykedem csupán – gyermeki dölyffel -, hogy te teljesítheted be a sorsunkat helyettem, testvér.

Milyen megalázó! – mondtam volna régen, de most csak jeges szemeid kutatom. Az én igazi birodalmam, örök tengerem, vérhabos hullámaim. Az örökös fuldoklás.

Álfokhoz imádkoztam érte egykoron, majd Valkűrökkel kötött alku árán szereztem meg. Ó milyen csodás ajándék, s most épp általad fizetem meg az árát.

Látod, milyen nemes csillagzat alatt fonják életünk fonalát a Nornák?

Tudom, ez neked is jelent valamit, hiszen magam választhattam az utamat a Valhalláig. Svédország kegyes úr, nagyúr…

De nem kételkedem. Te is ezt választottad volna. Megérdemlem, száz meg ezeregy bűnöm ellenére is; te éppen úgy tudod, ahogyan én.

Az ajkaimon vér csorog.

A sajátom, ezúttal. Utoljára.

Ajkaidra csókolnám, örökre,milliószor.