#hatvady

Ady úr a kemény csendbe burkolózott éjféli Budapest egyik végtelenül kihalt utcácskáján botladozott. Jó ivócimborái rég elmaradoztak mögötte, most ismét egyedül volt, egyedül ő, a gondolataival. De milyen rémisztő gondolatok voltak azok, istenem!

Sikítottak, visítottak vagy éppen egyenletes ütemben döngették a költő halántékát.

A város, az ország és talán az egész világ kitaszította őt magából, és már az a savanyú aszú se kínált vigaszt, amit zsibbadó, szépen lassan – de biztosan - elhűlő ujjaival szorongatott.

Hiába, itt nem a Szajna bájos vize csobog csevegve alá, itt már nem hoz vígságot a részegség; ezek nagy magyar vizek.

Megállt egy pillanatra, hátát egy barátságos házfalnak vetette és várt. Minden zsongás hirtelen kétszer olyan erős lett, lábai megrogytak, egész testét mázsás súlynak érezte, ráadásul még szédülés is kerítette hatalmába. Olyan volt az egész, mint valami végtelenül bizarr tengeribetegség, melyhez hasonlót csak első és utolsó hajóútján tapasztalt, Léda társaságában. Egy bizonyos fokig felemelő, aztán viszolyogtató és végül förtelmes.

Minden porcikájában érezte, ez most itt a harmadik szakasz.

Gonosz asszony, bizonyosan ő tett vele varázslatot. Örökre megmérgezte az elméjét a gondolkodás ellen, a boldogság ellen és talán az élet ellen is…

Sok mindent megmagyarázna, és mindenféle férfiúi dölyföt – valamint elfogultságot - félretéve is Léda asszony boszorkányos teremtés volt.

Volt.

Most levélben könyörög, szemrehány, átkozódik. Hiába. Már nem fognak az átkok, az évek óta mérgeken edződő Ady Endre úron? Ugyan, hogyan is foghatna, haldoklik ő a saját ólomgondolatai présében.

Elrugaszkodott néhány pillanatnyi kapaszkodójától, és az üveg száját elhűlt ajkainak emelte, majd nagyokat kortyolt. Részben megszokásból, részben pedig azért, hogy az alkohol egy csöppet felmelegítse. Zuboly* ezt sosem engedné, de milyen kár… Zuboly halott.

Zuboly még meghalni is, olyan, de olyan tehetségesen tudott! Bizony vannak olyan idők, amikor tényleg nem tehet okosabbat az ember. És Ő? Ady Endre mit tudna még letenni az asztalra gyászjelentésén kívül? Talán a legjobb az lenne, ha itt és most vízbe vetné magát, hadd sodorja a Duna - ez a szép magyar folyam – messzi vizekre, távoli óceánokba.

Botorság, az újságok cikkeznének, és utólag mindent túlkombinálnának; vagy ami még rosszabb leegyszerűsítenének!

Ady Endre az ital hatásától megkísértve, kritikáin véglegesen elkeseredve a halálba menekült.

Hatásos szalagcím, garantált siker. Ó nem, ő nem fog gyáva módjára menekülni néhány tejfölös szájú suhanc, és nagy gondolkodású újgazdag pribék elöl. Ő, Ady Endre már sokkalta hamarabb volt, az új, nagy magyar apokalipszis lovasa. Fog ő még újat mutatni, megint lesz vér és arany!

A macskaköveken reggeli harmat, éjféli permet csillogott; a kevély hold vizsgálta magát nyájas elégedettséggel, és költőnk csendben tovább baktatott. Elért a Lánchídig, itt már lézengett egypár polgárt, de Ady nem figyelt rájuk. Hasogató elméjébe letális** gondolat szökött, amely nagy hirtelen olyan borzongtatóan mókásnak tűnt, hogy nem is tudott ellenállni neki. Mert miért is ne mászná meg ő a kőoroszlánt?

Szapora léptekkel odasietett a szigorúan figyelő, hideg szobrok egyikéhez, és ügyetlen mozdulatokkal feltornászta magát az előttük húzódó korlátra. Mászott volna ő tovább is, csakhogy a cipője megcsúszott a vizes kövön és ezzel a lendülettel már zuhant is vissza a járdára.***

Szellemek egész hada körözött hirtelen a feje körül, mint valami Shakespeare dráma csúcsjelenetében. Zuboly, a régi jó Léda és még megannyi drága, drága jó barát. Mindene fájt, és sajgott, és sajgott…

A halottak menetéből végül is valaki igazán élő emelkedett ki, de Ady úgy gondolta ő is csak képzelt lehet. Mert másképp, hogyan is láthatná pont őt itt viszont. Kegyelmesen szigorú mélybarna szemek, némi szomorúsággal. Nem, ezt még megálmodni se lehet ilyen csodásra, ilyen fantasztikusra és tökéletesre. Ady úr nagyot nyelt. Mikor pedig meghallotta a szomorú, kissé talán lesajnáló hangsúlyban kiejtett „Bandi”-t, már egészen biztos lehetett a dolgában.

Hatvany letérdelt mellé, és ülő helyzetbe segítette, miközben a géniusz nagyokat nyekkent.

- Mi történt veled Bandikám, szaladjak azonnal orvosért? Hát neked mi járt a fejedben, amikor egy ilyen őrült küldetésbe lovaltad magad?

- Kíváncsi voltam képes vagyok-e még rá. – vonta meg a vállát közömbösen Ady. Elvégre már nem munkatársak, nem is kollégák. Sosem voltak többek ennél. Sőt, Hatvany a legutóbb még árulónak is bélyegezte a költőt. Csak mert nem állt ki mellette, az Osvát ügy kapcsán. De hát hogyan is állhatott volna?

Újra forduljon szembe a világgal, megint égessen fel maga mögött minden hidat? Hát el tudja egyáltalán Hatvany képzelni, hogy micsoda kín ez!

Hatvany nem tudta, de Ady sem, hogy pártfogójának mekkora csalódás és kín az ő tartózkodása. Azóta a nevezetes levél óta nem is beszéltek. Elég abszurd, hogy itt és most egymásba botlanak…

- Ugyan Bandi, szerintem se a világ, se te nem veszítesz sokat, ha egyszer sikeresen kinövöd beteges mászási vonzalmaidat. – és akkor Hatvany valami olyat tett, amit már nagyon régen nem. Őszintén elmosolyodott, és ez a jókedv Adyra is átragadt.

Felálltak és mind a ketten elnevették magukat. - Ebben talán igazad lehet - jelentette ki Ady miután abbahagyták a nevetést. - Hiszem, hogy Igazam van, na gyere. Keressük fel a te doktorodat. - Mondtam már, hogy semmiféle sérülést nem szenvedtem. Pár napig még sajoghat, de... - Nem is arra az orvosodra gondoltam, kedves barátom. - Hatvany biztatóan elmosolyodott, és belekarolt a meglepett költőbe, hogy az menekülni se tudjék.

...Ady úr közvetlenül másnap, még a pszichológussal való beszélgetés közben eldöntötte, hogy ha meghal, és lesz szerencséje kísértet módjára visszajárni az élők közé, akkor bizonyosan csakis Hatvany Lajost fogja az őrületbe kergetni....

______________

*Zuboly: Bányai Elemér, és itt olvasható róla némi kevés információ. A történet szempontjából legfőképpen a halála, és az őt Adyhoz kötő hű barátsága a fontos.

**Letális: halált okozó

*** Ady Endre szeretett dolgokra felmászni. Ifjú titán korában még valami kőszfinxeket is megmásztak Bölönivel. Oké, Bölöni csak hevesen tiltakozott… de akkor is!