valamijotakartam

Nagyjából 13 lehettem. Azt hittük, az a nap is csak egy szokásos, stikában cigizős nap lesz mint a többi, amikor kimegyünk valamelyik megszokott helyünkre, nevetünk egymás hülyeségein, vagy csak együtt unatkozunk, mert köztudott, hogy együtt unatkozni sokkal jobb, mint külön-külön otthon.

Vége volt a sulinak, ahol aznap egy percet sem tanultunk. Nagyon a többi nap sem, ugyanis olyan osztályba jártam, ahol csak a legszívósabb tanárok próbáltak meg tananyaggal foglalkozni, és rendszerint nekik is beletört a bicskájuk. Nem voltunk erősek, nem voltunk összetartóak, nem fenyegetőztünk, de a tanárok rettegtek tőlünk. Talán pont ez a szervezetlenség volt az, ami miatt féltek. Irányíthatatlanok voltunk, akik azthitték, nincs mit veszíteni, aki oda született, ott is rohad meg. Az a nap is folytatódott ahogy az lenni szokott, most a kedvenc elhagyatott házunkat céloztuk meg ami a patak mentén van. Egész úton csak füstöt hagytuk magunk után, azt a korszakot éltük, amikor mindannyiunk undorodik a cigitől, utálja a dohányszagot, és két szál után szenved a fejfájástól, de szívtuk mert az menő, és mert a felnőttek tiltották. Persze ők is szívták. Hogy lehet hiteles az az ember, aki valamiről le akar beszélni, de közben ő is folyton csinálja? Ne igyál alkoholt, de a kulcstartója egy sörnyitó. Ne dohányozz, de egész nap az öngyújtójával játszik, szórja a szikrát. Ne káromkodj, de ha a szókincsét fognád, és bedobnád egy mosógépbe, akkor egy másfél órás 80 fokon se lenne elég ahhoz, hogy egy mondatot elmondjon egy nyomatékosító “bazdmeg” nélkül. Szóval megérkeztünk a ház elé. Nagy telek, a ház szerkezete tégla, mindenféle vakolat meg festés nélkül, valószínűleg anno félbehagyták, és úgy is maradt. Az ablakok be voltak rakva, igaz nem kellett sok, mi már az első alkalommal betörtük, és a maradék lelógó üvegdarabokat céloztuk távolról, hogy minden darab letörjön. De az a nap más volt. Aznap szép lassan közelítettük meg a házat, fáradtak voltunk, talán mert tesi volt az utolsó óránk. Igaz, mi végig ültünk. Ahogy közeledtünk, egy cipőre lettünk figyelmesek, ami azelőtt nem volt ott. Aztán a cipőből egy láb lett, majd egy felső test, aztán egy fej. Egy fej, egy vérző sebbel a homloka közepén. Nem tűnt hajléktalannak, annál igényesebb cucc volt rajta. Ami furcsa, hogy a hideg ellenére sem értem, miért volt védekező pozícióban megfagyva/meghullameredve. Szerintem az izmai hamarabb elengednek akár erőszakos, akár hipoterm halál esetén, mint hogy úgy megdermedjenek. A sokktól felváltva sírtam, és felváltva bámultam magam elé. Szerintem 5 perc alatt négyszer bőgtem el magam. Szerintem ez tuti rekord. Egy halott ember? Tényleg halott?  Az, hogy a kiérkező egy darab járőrkocsi legénysége szotyizva, és heves rúgdosással állapította meg a halált, az méginkább megrendítő volt. Napokig nem tudtam enni, hetekig az járt a fejemben, hogy gyerekek maradtak apa nélkül, egy feleség özvegyül meg. Évekig kerültem azt a házat. Mára már az egész le lett bontva, üresen áll a telek,  új a kerítés.

Gyújtó kattanása, Szikrák pattogása. A papír ég, s kialszik, A dohány már parázslik.

Szív, tüdőz, s kifúj. Ugyanaz a három Megannyi embernél. Ezernyi ember ezeregy indokkal.

Szülők, osztálytársak, Haver, netán munkatársak… S itt lennék én, Kinek a füst varázsa.

Nem érdekel a gyújtás, tüdőzés, A nikotin hiánya. Annál inkább a füst íze, S annak kifújása.

Mi benned volt fájdalom, Kifújod, elszáll a füsttel, Megfakult emlékképként foszlik el A reggeli ködben.

Reggel a legelső: Az éjszakai rémálom, Míg este az utolsó: Napközbeni bajaimra kívánom.

Kikapcsolt telefonok. Elharapott félmondatok. Nem is elharaptad, inkább lenyelted őket. És most ott vannak belül, a gyomrodban. A ki nem csírázott Félmondatok. Belőlük lesznek a pillangók a gyomrodban. Amik egy óvatlan pillanatban kirepülnek a szádon. Nem akarom, hogy fájjon.

December, te öregember! Jeges reggel tömegekkel.

Zúzmarás vég. Útfagyás. Jég.

Vastag ruhát szabtak, puhát.

Lent ma éjjel széllökések. Fent az égen fény-törések.

Didergő fák, bizsergő tánc.

Behódolnak meghajolva.

S itt maradnak, mint az ember ősz-kopaszon, e szidd fagynak.

tán csak a törődés fals varázsa hinni: valakinek jó, ha vagy tán csak azért van szükséged másra hogy szerethetőnek tudd önmagad

tán rátalálni sosem akartál az se bántott volna, ha nem leled most, hogy könnyedén tiéd lehetne, tán fontosabb az, hogy elveszítheted

így többé magadat nem kell okold mert ezt a játszmát senki sem nyeri

Mr. Borderline

Állítólag arról könnyű, ami felbasz. Azzal legalább kiadom magamból. Kicsit elengedhetem; mint a HÉV-megállót Pannóniatelepen, ahol igazából soha nem akartam leszállni. Kicsit rendet rakok a fejemben, ami olyan, mint az erdő éjjel: sötét és néha még én sem merek bemenni egyedül. Na, lássuk csak: Például, hogy négy nyelv ismerete nem elég ahhoz, hogy beszélni tudjak az érzéseimről. Igen, az sz betűs szóról. Eltaláltad, a szorongásról. Valószínűleg még nem találkoztál ezzel a Velem. Hadd mutatkozzam be. Persze csak ha nem veszed tolakodásnak. Inkább mégsem zavarlak meg. Olyan gyönyörű vagy és boldognak látszol. (Így nélkülem.) Hogy én is? Hát, tudod 6 év általános iskolai kirekesztés és 2 év gimnáziumi színjátszó után nem esik nehezemre előadni semmit. Ezek szerint ezt a szöveget sem. Király. Már csak abban kell reménykednem, hogy nem kap el közben egy #MiértNemBaszottFalhozADoktorBácsiMielőttFelsírtam filter. Tudod, az a kifelé vattacukor, befelé szögesdrót. Bazmeg, hogy a saját gondolataimban pont ugyanannyira nem tudok tájékozódni, mint az utcán. Szóval tényleg érdekel, hogy mi jár a fejemben?

3 2 1

Kedves Naplóm: A politikai szarviharon

És a végnapjait élő társadalmon kívül

Most az individuum a probléma

Az egyén

Mert a kevesebb néha több

És én ebben a tekintetben tényleg

Nem vagyok mohó Sőt Ellenkezőleg

 Az egy én is éktelen sok,

Nemhogy még társbérlők költözzenek a koponyámba

Elegem van abból, hogy Mr. Borderline soha sem mosogat el

Maga után és folyton lehugyozza a WC-ülőkét

Kedves Naplóm: félek

Félek tőled, tőle, tőlük,

De leginkább magamtól

Magamtól félek és féltelek téged, őt, titeket

Mert a magára hagyott képzeletem

Az igazi no-go zóna

Kedves Naplóm: úgy érzem, hogy a zene

Mostanában vetekszik a szilárd táplálékkal

Az életben maradásomhoz szükséges dolgok listáján

Ezúton is szeretném megköszönni minden zenésznek,

Hogy átsegített a legnehezebb pillanataimon

Sokszor nem is a külvilág miatt kell betennem a fülest

Hanem mert a gondolataim túl hangosan üvöltenek

Kedves Naplóm: engem fojtogatnak

Engem fojtogatnak a saját elvárásaim

Olyan érzés, mintha bezártak volna

Bezártam volna magamat egy kígyókkal

Teli verembe, aminek minden fala görbe tükör

Kedves Naplóm: kérlek, szólj rám

Kérlek, üvölts velem, hogy megértsem

A saját hajamnál fogva nem tudom kihúzni

Magamat a mocsárból

A segítő kezekbe nem

Merek kapaszkodni, mert félek

Félek, hogy őket is magammal rántom

A tudatom kizárta magát otthonról, nem tudja

Megállítani a lakástüzet, a tűzoltókat meg

Már csak akkor hívja, mikor az egész ház

Porig égett

Elnézést kérek mindenkitől, akinek hazudtam arról,

Hogy vagyok

Reméltem, hogyha elégszer ismétlem, valóság lesz (x2)

Mint a: Tényleg megírtam a matekleckét

Petőfi Sándor (via mynamereka)

Elértél végül gyűrött kézfejedig

Fáradt, kék vénák, kihalt futópálya

Megvártad, ma is múltad következik -

Babits Mihály: Furcsa elmenni délre (via bybetti)

Nem, ez nem valaminek a második része, csak most épp ennyi az idő. A hipermarketek ilyenkor a legszebbek. Ezt a pár órát, az első közös estéteket is ott akartam túlélni, a letört zöldségleveleket söprögető árufeltöltők között és a kikapcsolt tévék előtt, amik egyre nagyobb felbontásban, egyre élesebben koromsötétek. De már megint nem figyeltem, és úgy ébredtem itthon, mint egy altatásban végzett műtét után, a tudattal, hogy megtörtént, és nem kellett érezni belőle semmit.