szabó márton istván

Hozzád jöttem vissza és azt hiszem miattad. Ha beletúrsz a hajamba még érzed benne a tengert. Még nyugtalan: katonai helikopterek kísérnek rajta egy idegen hadihajót.

Megváltoztak ezek az augusztusi esték. Határozottan többet esik. Régen valahogy nem láttam ezeket a vörös felhőket. Mi is változunk, színesebbek leszünk vagy kevésbé ázottak. Én mostanában kifejezetten száraznak érzem magam, kitöredezett, letisztult, szomjasnak. Te meg azt mondtad, mióta mi nem vagyunk, te többször vagy nedves. Örülök neked. Végre van valamid, ami kézzelfogható, hús, vér és emberi. Irigyellek és sajnállak nagyon, mert azt mondtad, én szoktattalak rá. Hogy mindennap használd a testedet. Most ebből élsz. Én egy jógaórától is elfáradok. Közben rád gondolok, a hasadra, hogy most vajon milyen. Az indiai könyvekre, az összes pózra, amit miattad tanultam meg. A könyvek vörösek voltak és mintásak. Mint ezek a kiszáradó augusztusi felhők.

A hosszú aranyhajadra gondoltam, miközben vártalak a kastély folyosóján. Aztán együtt tévedtünk el a hegyoldalba vájt falu határában, forró nyári este volt, eltelt egy óra, mire megtaláltuk a házat, ahol már régen mulattak az írók, az írófeleségek. Aztán az éjjeli séta az arborétumban, azt mondtad, nehezen bízol meg másban. Megkérdezted, hogy levágasd-e a hajad, én pedig azt mondtam, hogy ha zavar, akkor le kell vágni, és még sokat ültünk a több száz éves fák alatt. Bíztál bennem, erre csak hónapokkal azután, hogy már nem ismertük egymást, csak azután jöttem rá. Miután örökre levágattad a hajad.

Tudjuk, hogy ez csak a mindennapi elmúlás. Hogy nincs rajta mit figyelni. Hiszen egy bontásra ítélt testben egy lélek sem lakik már szívesen.

Ez nem szeretet, ez valami kötődés. Hogy az ember, ahelyett hogy vissza se nézve mentené a még menthetőt, belülről nézi végig a pusztulást.

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt, mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni, a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dozse Palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső.

Ha pár hónap múlva annyiszor máshol, a válladon talán majd észre sem veszed.

A nyaralásról szeretnék mesélni. A szőlőről, a mediterrán növényzetről, a völgyről, amit Aranykagylónak hívnak. A bordó bazaltkövekről szeretnék mesélni, a türkizzöld vízről, arról, ahogy a nap eltűnik a fodros lombú hegyek mögött. Az Egry Múzeumot akarom elmesélni, a Szamaras embert, és azt, hogy te, pontosabban a feneked jutott róla eszembe. Aztán a szobádat, azt a másfél lépés széles poliédert, a sárga falakat, a vörös függönyt, és végül a fakó reprodukciót, az ágyad fölött, a Szamaras emberről. Ahogyan ott ülök a múzeumban, az eredeti alatt, és azon mosolygok, hogy eredetiben nem is tetszik.

Nem tudtam aludni egyik éjszaka, úgynevezett felnőttfilmeket néztem a neten, és olyat láttam, ami azóta sem hagy nyugodni. Egy rövid videó, talán öt perc sem lehet, tárgyilagos, durva és állati, nem hasonlít azokra a szeretkezés-imitációkra, amiket az ilyen lányos fiúk szoktak nézni, mint én, de végignéztem, mert a lány, aki benne volt, mégiscsak nagyon hasonlított rád. Egy kádban csinálták a sráccal, agresszív volt és nagyon közhelyes, és a végén a lány hirtelen letérdelt, és megpróbálta lenyomni a torkán az egészet, hogy közben szinte a könnye is kicsordult. És akkor történt, amit mesélni szeretnék, hogy a fi ú lehajolt, és a két kezébe fogta a lány arcát, és hosszan nézett a szemébe, aztán finoman megcsókolta a homlokán. Az jutott eszembe, hogy talán mi is ilyenek vagyunk. Elhivatott, megjátszott vérprofik, és hogy hiába bántjuk egymást, ez közöttünk valami kapcsolat.

Nem jó ez így. Több gyógyszert szedek, mert többet iszom. (A Mamának írták fel a végső stádiumban. Akkor sajnáltam, hogy már nem ismerhetted meg, lehet, most jobb ez így.) Ha felvennéd a telefont, akkor se tudnám, mit is kéne mondani, talán csak azt, amit a legkevesebbet mondtam. Most sem tudom, miért nem futottál akkor utánam, miért hagytad, hogy ott hagyjalak a körtéren. Valami férfi as büszkeség, vagy lemondás, nem tudom, de itt vagy bennem, benned meg én vagyok, nem hagysz aludni, nem hagysz lélegezni, és ha nem húzol ki magadból, hamarosan beléd fulladok.