One day i'll love my life - no i'm not

Nem meghalni akarsz

Az igazság az, hogy a fél gyerekkoromban arra gondoltam, hogy milyen jó lesz majd “nagynak” lenni. Alig vártam, hogy felnőjek, mert azt hittem, az a világ legjobb dolga.

Láttam, hogy a középiskolások együtt mennek ide-oda hétvégente. Láttam, hogy nevetnek, jól érzik magukat és beszélgetnek “felnőttes” dolgokról.

Láttam, hogy a lányok szerelmesek. Hogy egy fiúval milyen boldognak néztek ki, fogták egymás kezét, és sütött róluk, hogy szeretik egymást.

Láttam, hogy a nagyok milyen önállóak. Mennyire szabadok, felszabadultak és csak élik az életüket. Buliznak, moziba mennek, strandolnak nyáron együtt.

Láttam, hogy a nagyok együtt isznak, és olyankor vicces és kínos helyzetekbe kerülnek, amiken később nosztalgiázva nevetnek.

Láttam az idióta amerikai tinifilmeket, és azt hittem, minden ilyen lesz, ha én is nagy leszek.

De ez mind hazugság volt….

Nem láttam, hogy vannak középiskolások, akik szoronganak a tömegben, depressziósak, és félnek a többiektől, mert annyiszor voltak kinevetve, és megbántva, és épp ezért hétvégén nem mennek ide-oda.

Nem láttam, hogy a fiúk össze is törhetik egy lány szívét, illetve, hogy a viszonzatlan szerelem mekkora szar. Nem tudtam, hogy létezhet olyan lány, akinek 19 éves korában még mindig nem volt senkije, (sziasztok) és mikor mindenki aranyos párkapcsolati sztorikat mesél, vagy épp elmeséli, hogy most mi van velük, akkor van olyan, aki hozzá se tud szólni a témához, mert soha nem volt szerelmes igazán.

Nem láttam, hogy a nagyoknak milyen nehéz dolguk van, mikor mindent önállóan kell már intézniük.

Nem láttam, hogy a nagyok mikor együtt isznak sírnának is, mert olyan fájdalmakkal küzdenek nap mint nap.

Nem tudtam, hogy létezik olyan szomorúság, és depresszió a nagyok életében, ami nem oldódik meg olyan könnyen, ahogy egy 90 perces tinifilmben…