Ăzenet a zsebben
- Anya? Te mondanål beszédet a gyermeked temetésén?
- Ilyen nem fog törtĂ©nni, szĂłval beszĂ©det sem kell mondanom. - RĂĄntotta meg a vĂĄllĂĄt, azutĂĄn visszafordult a tƱzhelyen kotyvasztott kamillateĂĄnak csĂșfolt folyadĂ©khoz.
-De ha mégis bekövetkezne? Mondanål? - Sóhajtott, azutån a terasz felé indult és jelezte, hogy tartsak vele.
- Adj egy cigit. - MeglepĆdöttsĂ©gemet rejtegetve tagadtam, hogy dohĂĄnyzom.
- Nem mondom el apĂĄdnak, ne aggĂłdj.
- MiĂłta tudod?
- Egyszerre csak egy kĂ©rdĂ©s. - MĂĄr meg is feledkeztem az alap tĂ©mĂĄmrĂłl a hirtelen jött aggodalom miatt. Berohantam a szobĂĄmba Ă©s a tĂĄskĂĄm legkisebb zsebĂ©bĆl kĂ©t szĂĄlat horgĂĄsztam ki.
AnyĂĄm rutinosan gyĂșjtotta meg Ă©s tĂŒdĆzte le.
- Igen, mondanék.
- Ăs mit?
- A legelejĂ©n kezdenĂ©m, a gyerekkorĂĄval; Abban az idĆben az volt a legnagyobb gondja, hogy szerinte csĂșnya az a vilĂĄgos zöld pufi kabĂĄt, amit rĂĄadtam. Azt mondta, mindenkinek menĆ, fekete kabĂĄtja van. Nem engedtem hogy egy olyan vĂ©kony valamiben jĂĄrjon, de nem jött rĂĄ, hogy meg akarom Ăłvni a megfĂĄzĂĄstĂłl. AztĂĄn az ĂĄltalĂĄnos iskolĂĄban mĂĄr a leckĂ©k mennyisĂ©gĂ©vel volt gondja, volt hogy este tĂz Ăłrakor is azt a bugyuta szorzĂłtĂĄblĂĄt ismĂ©telgettĂŒk, Ă©s folyton sĂrt, mert fĂĄradt volt. Ăn is az voltam, de meg akartam tenni mindent azĂ©rt, hogy remekeljen az iskolĂĄban. Sokszor kĂ©rt segĂtsĂ©get az idegen nyelv tanulĂĄsĂĄval kapcsolatban, de Ă©n nem voltam annyira jĂł ebben. Nem Ă©rtette, hogy a mi idĆnkben nem volt annyi lehetĆsĂ©g erre, mint most, Ăgy nyelvtanfolyamra jelentkeztem, de mire tudtam volna segĂteni, addigra mĂĄr nem kellett. BĂŒszke voltam arra, hogy a segĂtsĂ©gem nĂ©lkĂŒl lett nyelvvizsgĂĄja. Amikor felkerĂŒlt gimnĂĄziumba, a dolgok teljesen megvĂĄltoztak. Nem beszĂ©lt velem, nem mondta el, ki az a srĂĄc, akibe fĂŒlig belezĂșgott, nem mutatta meg a kedvenc Ășj zenĂ©jĂ©t. Nem töltötte velĂŒnk az ĂŒnnepeket, a szĂŒlinapjĂĄn inkĂĄbb elment bulizni, pedig mĂĄr hajnalban elkezdtem kĂ©szĂteni a kedvenc reggeliĂ©t. MĂ©g csak nem is köszönt. FĂĄjt, hogy ennyire eltĂĄvolodtunk, sĂrva aludtam el a szĂ©p egyĂŒtt töltött idĆkre gondolva, Ă©s remĂ©nyekkel teli szĂvvel keltem, hogy ma talĂĄn kijön hozzĂĄm a teraszra kĂĄvĂ©zni, de Ć csak fogta a szĂĄmĂtĂłgĂ©pĂ©t Ă©s elvonult a szobĂĄjĂĄba⊠Ăs hogy miĂ©rt pont ezeket mondanĂĄm? EgyszerƱ. Mert ezek ellenĂ©re is egy szavĂĄra ugrottam volna Ă©s bĂĄrmit elmondhatott volna. Mert feltĂ©tel nĂ©lkĂŒl szeretem, Ă©s mĂ©g akkor is, amikor mĂĄr nem mondhatom ezt el neki. - Remegve mĂ©ly levegĆt vett, felĂĄllt, elĆvett egy rongyosra gyƱrt, összehajtogatott papĂrlapot amit a kezembe nyomott.
- Ez micsoda? - Szemei könnyekkel teltek meg, elnyomta a cigit Ă©s visszament a lakĂĄsba. A fecnit szĂ©thajtottam Ă©s mĂĄr az elsĆ sor olvasĂĄsa utĂĄn elsĂrtam magam.
âA gyerekkorĂĄval kezdenĂ©m. Abban az idĆbenâŠâ
Fel volt kĂ©szĂŒlve. Tudta mit akarok tenni.
MĂĄsnap egyĂŒtt kĂĄvĂ©ztunk a teraszon.





















