Némarózsa versek

Telnek, múlnak a hónapok, lassan év lesz belőle. Te már sehol se vagy. Lábnyomaid is kezdenek eltűnni az emlékeimben.

Mintha nem is léteztél volna.

De a szívem még mindig nem felejtett el. A benne tomboló télben te vagy még neki a gyengén sugárzó napsugár, ami megcsillogtatja a fehér havat. Egy jobb tavasz reménye a zord, hideg időben.

És én a csillogó hóban megdermedve kérdezném gyengén, kimerülten tőled:

A némaság csendes. A némaság szótlan. A némaság gyötrő. A némaság fájdalmas.

Sokszor nem választás kérdése. Mások erőszakolják ránk a szótlanságot.

Nem beszélhetsz! Nem érezhetsz! Nem szerethetsz!

Én is néma lettem. Nekem is befogták a számat. Nekem is kiölték az érzéseimet. Nekem is kimosták a szívemet.

Olyan lettem, mint amilyennek akartak: érzéketlen és szívtelen.

De legfőképpen:

Húsz. Huszonegy.

Számolom a napokat, hogy mióta nem láttalak.

Pedig ezek a napoknak nem striguláknak kéne lennie ezen a listán, hanem megélnem őket.

Sok csodálatos ember vesz körül, akik a legjobbat akarják nekem. Rengeteg szép pillanatot élek meg velük nap, mint nap.

De a te szellemed mindenhol ott van. A borosüveg utolsó cseppjében, a cigaretta füstjében, a zsibongó tömegben, a mindent elsöprő viharokban, a borús esőben, és a mindent megmelengető nap fényében.

Távol vagy tőlem. Mégis mindenhol ott vagy.

És mikor legközelebb meglátlak,

megdermedve állok majd előtted,

és eszembe fog jutni,

hogy min megyek keresztül érted,

hogy lássalak megint titokban,

hogy aztán minden kezdődjön elölről,

és újra számolhatom a napokat,

Az emberek csak jönnek, mennek, de téged nem látlak a rohanó tömegben. Pedig nagyon kereslek.

Ha az ember hiányt érez, próbálja valamivel pótolni. Én is próbáltam: más karokba omlottam.

Idegenek csókjába bujdostam a mardosó fájdalom elől, amit miattad érzek. És persze csak folytatódott tovább az ördögi kör, mert csak még üresebb lettem ezek után.

Elvesztem az űrben. Abban a kurva nagy galaxisban, ahol te voltál az egész csillagrendszer.

Megint egyedül maradtam.