Dühös vagyok arra, hogy ennyire gyenge vagyok, dühös arra, hogy mindig csak cipelem magam előre, mintha egy terhes, vonszolós súly lennék saját magamnak.

mintha bármikor kiderülhetne, hogy az ‘új’ jobban tetszik neki

Tudom, hogy most nagyon nehéz. Mintha két világ húzna kétfelé bennem:

az egyik kapaszkodik abba, amit ismerek, amit szeretek, amit évek óta élek. A másik pedig suttog valamit belülről; hogy valami nem kerek, valami szorít, valami nem hagy nyugodni.

Szeretem őt. Ez nem kérdés.

Ő az első, az, aki mellett felnőttem, aki mellett megtapasztaltam, milyen az, amikor valaki fontos lesz nekem.

Igazán.

És épp ezért fáj ennyire.

Mert nem azt érzem, hogy elmúlt a szeretet. Hanem azt, hogy már nem tudom, elég-e csak szeretni.

Félek, hogy ha maradok, valamit elveszítek magamból. De attól is félek, hogy ha elmegyek, akkor őt vesztem el és vele együtt az otthonomat.

Sokszor próbáltam kizárni ezeket az érzéseket. Olyankor egy kis időre jobb lett de aztán megint rám tört az a furcsa, nehéz érzés:

hogy nem tudok levegőt venni.

Hogy mintha már nem ugyanabba az irányba néznénk. Hogy más jövőt látunk, még ha nem is akarjuk kimondani.

És talán azért gondolok arra, hogy el kellene engednem, mert annyira szeretem, hogy nem akarom visszatartani.

Nem akarom, hogy egyszer azt érezze, miattam nem lehet az, aki szeretne lenni.

De én sem akarok eltűnni ebben a kapcsolatban. Nem akarok úgy maradni, hogy közben egyre halkabb leszek magamnak.

Nem tudom, mi lesz a döntés.

De ma csak annyit kérek magamtól:

merjek érezni. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha zavaros. Akkor is, ha nincs még válasz.

Szeretettel,

Amikor ez a sötétség, amit elrejtek a lelkemben - és annyira jól elrejtem hogy magam sem hiszem hogy létezik még - felkiabál hozzám és megkérdezi:

Elfeledtél?

Reméltem, bizony. A felismerés olyankor lágyan megsimogatja az arcom, rám mosolyog és megígéri, hogy nem fog sokáig tartani de mintha szükségessé válna, mindig emlékeztet hogy magamnak sosem leszek elég.

Megfogom a kezét amely engem nyugtat, ő pedig visszavezet abba a házba.

Abba a szobába.

Abba ami ablakokból áll de egyiket sem lehet kinyitni.

Nekem ott kell ülnöm a közepén, figyelni ahogy mások boldogok és ahogy élik az életüket.

Döntéseket hoznak, szerelembe esnek, teremtenek és elvesznek.

Elengedi a kezem. Még utoljára rám pillant.

Nélküled

Félek attól, hogy ki lennék

Csak feküdtem egész nap és dúdoltam.

Nem volt szükségem semmire.

Egyet tudtam: ha a fák közé megyek, soha többet nem jöhetek ide vissza.

Olyan jól éreztem magam.

De az a szép dallam

Ami minden szürkületkor elért hozzám, elcsábított.

Egy éjjel felkeltem onnan

A fák közé mentem

De az ének már nem volt kellemes

Indák fogtak le és valaki azt suttogta hogy soha többé nem mehetek vissza

A rétre

A virágok közé

A fűbe

Csak néztem ahogy elhervadnak, többé nem tartja életben őket a dúdolásom

A fű elsárgult, soha többé nem érinthetem

Nem maradt semmi, csak az árnyékom

Ahol feküdtem

Nem bírom

Kérlek elég, nagyon nehéz megtartani

Már vagyok.

Vagyok.

Bármit csinálok, az emberek megkérdőjelezik azt, és úgy érzem, minden ilyen alkalommal ki is vesznek belőlem egy darabot.

Belőlem. Az önbecsülésemből.

Megállok, mert a hányinger már nem csak kerget.

Utolér, úgy ahogy a régi érzések. Mélyről tör fel és végigmarja a testem.