kedvesem,
úgy gondolom, igazán beragadtam ebbe a hullámvasútba ami az elengedésedet övezi. próbálom, harcolok, úszok az árral szemben.
de mindez olyan nehéz. mert én közben azt akarom minden porcikámmal, hogy dönts úgy, hogy jobbá válsz és elkezdesz a benned lévő potenciál maximalizálásába kezdeni.
utálom, hogy kényelmesebb szenvedni, vakon nézni a hétköznapokat csak várva hogy mikor múlnak végre el. és gyűlölöm, hogy nem érdekel téged semmi.
utálom, hogy nem voltam elég ahhoz, hogy felélesszem benned a vágyat az élmények iránt, hogy kinyíljon a szemed a rengeteg szépségre a világban. hogy akarj végre élni is, nem pedig csak létezni és fotoszintetizálni.
hangozzon akárhogy ez, de én mindig tudtam, hogy ezer választásom van, mert valami elcseszett módon állandóan felkeltem a férfiak érdeklődését. mégis újra meg újra téged választottalak, remélve hogy az a végtelen szeretetet amit én érzek irántad, elég lesz idővel mindkettőnknek.
sajnos nem így lett.
és én gyűlöllek emiatt. amiatt, hogy azért jöttem el mellőled mert már annyira megalázó volt ahogy bántál velem, hogy én sem bírtam tovább. sosem voltam még olyan elszánt és dühös mint amikor elhagytalak... mégis, azóta is minden nap ugyanúgy szeretelek, csak próbálom magamat jobban szeretni mint holmi haszontalan köcsögöket.
így azért kurva nehéz, lássuk be.
