Felvidék Népe Front

Tiny Epic Dungeons

TED-talk! Na, szóval az elmúlt egy évben különféle okok miatt, ami a családosok és az eredeti partitól messzire szakadó emberek sajátja többet játszottam szólóban, mint társaságban. Az egyik bevált szólójáték az Unmatched Kalandok, a másik pedig a magasan legtöbbször előkerülő, egyben kis mintára alapozó véleményem szerint legjobb tömör dungeon crawler, avagy tömlöcmászó játék, a Tiny Epic Dungeons.

Ezt a címet abszolút tudatosan szereztem be régebben: kíváncsi voltam arra, hogy mi a legjobb ár-érték arányú, szólóban is játszható crawler. Ez egy specifikus műfaj: adott egy csapat kalandozó, ami lemegy a kazamatákba és amerikai módra békét teremt, miközben orosz módra elviszi, ami mozdítható. Tehát konkrétan legyilkolják az eléjük kerülő szörnyeket, akik egyébként harmonikus ökoszisztémát alkotva éldegélnek különféle sötét helyeken, szigorúan a négy fal között, hogy mást ne zavarjanak.

A TED a tiny epic-sorozat hagyományait követve rettentő kicsi dobozban jön - egy A5-ös könyv méreteit hozza, ha az kicsit vastagabb az átlagnál. Ehhez képest a csomagba belefér nyolc kidolgozott műanyag hős-minifigura (a feleilyen lapos kiegészítővel együtt tizenhat), egy rakat alternatív főellenfél, kis goblinok és minbossok (ezek már csak fából), egy rahedli varázstárgy és varázslat, négy kocka, meg a területlapkák. Ha japán lenne, azt mondanám, hogy a méret-hatékonyságra törekvő mérnöki teljesítmény bámulatos példája a doboz. A játékmenet tipikus: a kalandozó a saját körében megy, felfedez egy lapkát, aki az útjába kerül, azt leüti, az elé kerülő szobákban csinálhat valamit, gyűjtögeti a fegyvereket és varázslatokat (jellemzően a tucatellenségként kezelt, rendszeresen feltűnő goblinoktól, akiknél felvételi követelmény lehetett fejenként egy varázstárgy beszerzése). Végül pedig eljut a főellenség barlangjába, ahol megkezdődik a második fázis, a Nagy Csata egy különösen erős és ellenálló szörnnyel szemben - hogy ki is az ellenfél, az véletlenszerűen derül ki az utolsó fázisban. A játék amúgy kimondottan feszes és nehéz: könyörtelenül gyors a visszaszámláló, fölösleges nézelődésre és kevésbé hatékony akciókra nem hagy időt. Bele lehet halni, ha időben nem találjuk meg a főgonoszt, de abba is, ha nem tudjuk végigrakni a rendelkezésre álló lapkákból a labirintust, mert mindenhol falakba ütközünk. Ja, és abba is, ha elszaporodnak a goblinok. Kihívás az élet, nem könnyű a demokrácia elterjesztése a kazamatákban.

Ennyien játszhatják: Akár csak egy fő is, ha legalább két hőst irányít, maximum négy karakterre van méretezve a legfeljebb egy órás kaland (aminek jó eséllyel gyorsabban vége szakad).

Ezért ajánlom: Ár-érték arányban verhetetlen, nagyon igényes a kidolgozása, szólójátékra maximálisan bevált. Csapatban is szórakoztató. Tápolás, harcolás, szörnyek ölése - most komolyan, mi kell ennél több? Ja, pénz, család, harmónia, világbéke na ezeket nem tartalmazza. A kiegészítője duplázza az egyébként is gazdag tartalmat. Annyira kevés helyet foglal a polcon, hogy csak na.

Ezért nem ajánlom: Legfőképp két dolog miatt. Egyrészt a játék rettentően nehéz és könnyen el lehet veszíteni, akár balszerencséből is. Ha a goblinokra nem mozgó kincseszsákként tekintünk, akár még monotonnak és idegesítőnek is tűnhet. De ha valaki szereti a kihívásokat, akkor ez inkább pozitívum. A másik, sokkal komolyabb kritika, hogy a játék a helyspórolás miatt igencsak tömör szabálykönyvvel jelent meg, a lapokon használt ikonrendszer pedig annyira spórolós és bonyolult, hogy érdemes beszerezni a hivatalos, letölthető szabálymagyarázatot. És megnézni egy instrukciós videót. Az első (öt-tíz) játék során rengeteg kérdésnél fogjuk a fejünket vakarva lapozni a szabálykönyvet, vagy rájönni, hogy valamit rosszul játszottunk egy apró, eldugott szabály miatt. Szóval elhivatottságot igényel, na. De ez van, az élet nehéz, tele küzdelemmel.

Korábban: Bevezető, Game of Thrones, Catan telepesei, Pippo, Munchkin, War of the Ring, Arkham Horror, Carcassonne, Ticket to Ride, Starcraft, Doom, Castle Ravenloft, Shanghaien, Lunch Money, Smallworld, Love Letter, Pandemic, Dungeon Lords, Dungeon Command, King of Tokyo, Bizzarie, Cyclades, Alhambra,Colt Express, Rune Age, Dominare, Coup, Avalon, Sheriff of Nottingham,

Karak

Minden családi összejövetelen meghallgatom, hogy focista apámnak rosszul esett, mikor a kisgyerekként a pályán ösztönből ráültem a labdára. Már csak ebből kiindulva is feltételeztem, apaszerepben biztosan el tudom kerülni azt, hogy nyomást gyakoroljak a fiamra mondjuk a társasjátékok kapcsán. Aztán csak megvettem neki... ööö... magamnak a Karakot (pont másfél évvel korábban, mint kellett volna), mert cuki, a lehető legegyszerűbb dungeon crawler, jó lesz az, némi bemelegítés után játszhatjuk majd az egésznapos játékokat. A terv bizonyos értelemben nem jött össze. Csak mostanában kezdtünk úgy játszani, hogy őszintén tetszik is neki a Karak és pont úgy fejlődik, mint egy átlagos hatéves fiú. Végül is ez a happy end. A Karak valóban az a játék, ami a legalapvetőbb, legegyszerűbb szintre rántja le a dungeon crawler-élményt. Ez ugye az a műfaj, amiben a hősök lemennek a kazamatába, felkutatják a labirintusokat, megölik, aki az útjukba akad és hazaviszik a kincset. Minden játékos kiválaszt egy karaktert két rettentő egyszerű különleges képességgel, majd a saját körében lép és lapkát húz, ha felderítetlen területre téved. Minden lapkán megjelenik valami új, jellemzően egy szörny vagy kincs. A szörnyet hősies küzdelemben le kell verni (azaz két hatoldalú kockával meg kell dobni a célszámát), a kincseit magunkhoz venni, a fegyverként funkcionáló kincsek növelik a dobásaink értékét. A csatornában ott rejtőzik valahol egy sárkány, ha valaki legyőzi, véget ér a játék és a legtöbb kincset összeharácsoló játékos nyer. Végleg meghalni nem lehet, ha valakinek elfogy az életerőpontja, egy gyógyító kútnál némi időveszteség árán feltöltheti magát. Interaktív elem, hogy a múmiaszörnyek átkát azok legyőzése esetén a játékosok egymásra dobálhatják át, semlegesítve a másik képességeit.

Nos, az a helyzet, hogy le is írtam a teljes játékot. Rettentő egyszerű és gyerekbarát, aki tud pöttyöket számolni a kockákon, már játszhatja is, vicces szörnyeket ölni móka, a harcok pedig véletlenszerűek, de legalább gyorsak. Nem az a játék, amit bárki is előszedne egy társasjátékos estén, de pont az a játék, amivel leül játszani a kisfiával/fantasyrajongó kislányával. Pontosan belőve a 6-8-10 éves korcsoportra. Néha nem kell ennél több.

Ennyien játszhatják: Legalább ketten, az alapjátékot legfeljebb öten. Versengve vagy kooperációban is működik, optimális játékosszám szerintem nincs (bár minél több a játékos, annál nagyobb a körök közti holtidő).

Ezért ajánlom: Az első lépés egy nagyon csúszós lejtőn, aminek a végén ott a larp, az rpg, rosszabb esetben az irl rpg. Alantas módon megteremti a lehetőségét, hogy fantasy-meséket mondjunk az utódoknak. Nem birizgálja a gyerek a mobilt. Könnyű sikerélményt ad. Nagyon egyszerű megtanulni. Sokfelé kapni és vannak kiegészítői, meg egy kicsit bonyolultabb második része.

Ezért nem ajánlom: Az összes harc egy kockadobás, a véletlen szerepét a fokozatosan felvehető bónuszok némileg mérséklik.. de csak némileg. Ha versengő játékosok játsszák, akkor a kicsiknek lehet kudarcélménye - ha nem ők szerzik meg a legtöbb kincset, nem ők ölik meg a sárkányt, rossz bögrében kapják a vizet, a kishugi elviszi a kockát, rángatják a széket, lemorzsázzák a drága játékteret... elkalandoztam. Azért nem ajánlom, mert ha nem vagy specifikusan egy kisgyerekes apuka, nem ezt a játékot keresed.

- a nevemmel vállalt véleményem kint szokott lenni a médiákokban

Oké, eddig bírtam, hogy ne írjak ide is. Nagyon rövid kérdés-válasz szekció arról, hogy milyen irányultságú Robert Fico merénylője meg minden.

Q: Baloldali Fico merénylője? A: Nem a klasszikus értelemben véve, leginkább zavaros irányultságú. Q: Liberális Fico merénylője? A: Nem a klasszikus értelemben véve, leginkább zavaros irányultságú.

Q: Akkor biztos jobboldali Fico merénylője? A: Nem a klasszikus értelemben véve, leginkább zavaros irányultságú.

Hegemony

Kivételesen két sztorival kezdek.

Az első játékunkban én voltam a kapitalistákkal, miközben a két társam (a munkásosztály és a középosztály) nagy egyetértésben az első körben leszállították az adókat, ingyenessé tették az egészségügyet és az oktatást, majd elhelyezkedtek az állami szektorban, figyelmen kívül hagyva a cégeim. Az állam egy kör alatt csődbe ment és jött az IMF.

A következő körben megunva, hogy a magánegyetemem közepesen drága szolgáltatásait senki se használja ki, eladtam az épületet, a munkásokat (egy utcára került takarítót és egy tanárt) pedig alkalmaztam egy frissen nyitott gyorsétteremben.

A Hegemony egy asszimetrikus játék, amiben három játékos a három osztályt irányítja, és ha esetleg akad egy negyedik is, akkor az illető az állammal van. Mindenki a saját szabályai alapján gyűjtöget pontokat - a kapitalisták cégeket és vagyont halmoznak fel, a munkások jobban akarnak élni a szolgáltatásokból, a középosztály egy kicsit mindkettő, az állam pedig minél inkább ki szeretné egyensúlyozni az előbbi három játékos szerepét. Úgyhogy a körönként ötszöri akciót (összesen öt kör van) mindenki nagyon másképp használja ki - gyárnyitásra, termelésre, szolgáltatások vásárlására, a közvélemény befolyásolására, miközben az egyes termékek árszintjeit a szavazásal átállítható állami politikák befolyásolják.

Namármost aki szerint ez annyira izgalmas, mint a festék száradását figyelni, utálni fogja a Hegemonyt. Egy bizonyos réteg - amibe szerintem beletartoznak az összetett játékokat szerető bölcsészek és közgazdászok, ki tudja, mennyien vannak - viszont rajongani fog érte. Ha húsz éve jön ki, akkor Tóta W. Árpád se a Tropicóból meg a Civilizációból jön rá az élet nagy dolgaira, hanem a Hegemonyra hivatkozik.

Elsőre talán azt lehetne hinni, hogy ez a játék megtanítja az állam működését. Ez nem feltétlenül igaz, mert minden bonyolultsága (erről később) ellenére durván leegyszerűsíti a gazdasági és társdalmi folyamatokat. Viszont amire tökéletesen alkalmas, hogy elhitesse és átéreztesse velünk, mennyire törékeny és sokváltozós egy olyan mesterséges ökoszisztéma, amiben mind a három (négy) szereplőt merőben ellentétes motívumok mozgatják. És hogy a rendszer megbontása, két játékos állandó, illogikus szövetsége katasztrofális következményekkel jár. Ugyanakkor a saját elemi érdekedben meg akarod bontani a status quót, hogy több pontot gyűjts. A Dolgok Megértése szempontjából sokkal jobb, mint bármilyen hétvégi toleranciatréning.

Amit még fontos kihangsúlyoznom, hogy ez a játék elsőre tényleg bonyolult és sok apró, elsőre alapos elmélyülést igénylő mechanizmusa van. A társaságból másfél órát készültünk rá szabályvideók nézegetésével és egy óráig biztosan tartott az első kör - mikor minden lépés következményeit hosszasan böngésztük a szabálykönyvben. Biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére sem alkalmaztunk minden szabályt helyesen. Viszont a játékmenet egy ponton, mikor már láttuk, hogy mit miért érdemes csinálni és az milyen előnyökkel és hátrányokkal is jár, érezhetően felgyorsult. Teljesen megértem viszont azokat, akik könnyebb és lazább társasokkal akarják elütni az idejüket.

Ennyien játszhatják: Akár ketten is, szerintem három játékostól élvezhető, néggyel pedig még jobban - de hosszabb is.

Ezért ajánlom: Közgazdasági gyorstalpaló. Dinamikusan változó szövetségek - a játék kimondottan bátorít arra, hogy legyél alkalmazkodó - és viszonylag sok interakció. Sokszor kiáltotok fel közben úgy, hogy "de hisz ez történik a való életben is!", miközben azért nem pont ez és nem pont úgy történik a való életben. Játszani élmény, nem csak megnyerni.

Ezért nem ajánlom: Sok apró bizgentyű kell az előkészületekhez. Egyszerűen muszáj előzetesen tanulmányozni a szabályokat és nem tudod hozzá leültetni a barátod csak úgy, hogy játsszon veled. Fiataloknak (edit: mondjuk alap- és középiskolásoknak) rettentően absztrakt. Ha a társaságból senki sem játszott még vele, hosszú, frusztráló és fájdalmas tanulójáték is kikerekedhet belőle. A hosszából és az összetettségéből adódóan céges csapatépítőkre, politológiacampusokba is alkalmatlan.