#tarsas

Igen, van tarsasjatek klub Minden honap utolso pentekjen, 7-kor Azaz pl. most penteken is Ebben a honapban a Board Game Caféban Üllői út 46 (Corvin negyed) Bejárat a Kisfaludy utcából

Van hozza tumblr community, csatlakozzatok:

World Order

Van egy álmom arról, hogy játszva megtanítom a politológiát a világnak és sütkérezek a dicsőségben. De én lustán ülök otthon, miközben mások, mint Vangelis Bagiartakis a World Orderhez (és a korábban itt már hivatkozott Hegemonyhoz és Dice Cityhez) hasonló játékokat terveznek, adnak ki, azok meg perverz módon népszerűek és divatosak lesznek. Óriási köszönet nekik, mert szükség van rájuk.

A World Order a Hegemony szellemi ikertestvére - de míg az utóbbi játék az államgazdaság komplex működését próbálja lemodellezni lebutított, játékosított formában, addig a WO a világ konfliktusaival kapcsolatban teszi ugyanezt nagyon ambíciózus módon egy keményvonalas eurójátékra lecsupaszítva a világhatalmi birkózást. A próbameccset megnyertem az Európai Unióval, szóval közel sem tökéletes szimuláció, de a szándék értékelendő. Abban is hasonlít a korábbi próbálkozáshoz, hogy alapjában véve egy száraz pontsaláta-játék (sok külön győzelmi feltételből összecsipegetett pontból jön össze az eredményed). Körülményes megtanulni és elmagyarázni az apró mechanikákat, de ha az ember megérti, pontosan miként működik a nagyjából nyolc akciótípus, hirtelen sokkal gyorsabbá és feszesebbé válik az egész játék.

A körítés pedig teljesen varázslatossá teszi, legalábbis a számomra, de én egy nagyon speciális célcsoport vagyok. A szövetségesként megszerezhető államok, a kihelyezhető hadseregek (ami egy külön minijáték a játékban) nagyon jó ötletnek számítanak. Az asszimetrikus elemek finoman, de határozottan egyfajta egyedi játékstílusra késztetik az országokat. Kína tényleg motiválva van arra, hogy szanaszét befektessen a világban, Oroszország egy erőprojekció-mániás nyersanyaghatalom, az USA dominanciára játszik, az EU meg maga se tudja mit akar a kapcsolatépítésen túl, de nincs érdekében haderőt fejleszteni, ha azt Washington is teszi. Ez a sok apró szabályozás a fals realitás érzését kelti, amit én nagyon tudok díjazni - még akkor is, ha a szimuláció nem valós, csak valósnak tűnik. Ennyi pont elég.

Ennyien játszhatják: Akár ketten-hárman is a szabályok buherálásával, de szerintem a maximális négy játékossal a legélvezhetőbb és legkomplexebb. Az ember megszervezi, egy hónap alatt található is egy dátum, ami mindenkinek jó, profit.

Ezért ajánlom: Érdekes euró, érdekes témával, hangulatos, minőségi játékelemek. Elég könnyű a doboz ahhoz, hogy fel lehessen kapni, ha jn a betörő és elég nehéz a maradandó sérülésokozáshoz.

És egy szubjektív, de fontos megjegyzés: ha a mostanság divatos Putyin-Trump-Európai Unió-Kína azért csinál valamit, mert zsigerből gonosz érzelmi-szociális médiaértelmezés helyett csak egy kicsit többen belegondolnak "de a saját szempontjából racionálisan cselekedett, mert így kap hat ponttal többet" motivációba, egy nyitottabb hellyé válik a világ. Mármint tényleg. Lájk, megosztás, szubszkrájb,zászló, szívecske.

Ezért nem ajánlom: Hosszadalmas magyarázni és tele van pakolva mechanikákkal. Időbe telik, amíg az ember átlátja a játékot - és az feltételezi, hogy az illető tapasztalt társasos, szereti az eurót és-vagy szereti a politikai tematikát. A hangsúlyosan kevésbé kezdőbarát játékok közé tartozik, nem ezzel érdemes kezdeni a társasismerkedést. Ha lebontjuk róla a tematikát, akkor ez nem több, mint egy "egyszerű" pontgyűjtögetős játék. Nem is túlságosan interaktív.

(1986-os, de csinaltak remaket is belőle nemrég), akkor legyen oylan kedves és fotózza már be nekem a 2-es Bányaszati Engedély nevét.

Ha megy fejből, azt is elhiszem!

Itt van két masik minta:

Ez az egy hiányzik a par sérült figurát leszamítva. Az aranyrögöket már arany akrillfilccel meg kavicsokkal újraalkottuk. Megcsinaltattam MI-vel, nem lett hasznalhatatlan, de maradnánk az eredetinél, különben ORBÁN DOLOMIT KONCESSZIÓ lesz.

Holnaputan (penteken), tarsasjatek klubnap a Board Game Cafeban (a corvinnal). Este het, szoval a szokasos idoben a szokasos helyen (remelhetoleg osztol lesz uj, sajat bazisunk). Jatek, etel, ital van ott, de hozok meglepeteseket. 😊

Karak

Minden családi összejövetelen meghallgatom, hogy focista apámnak rosszul esett, mikor a kisgyerekként a pályán ösztönből ráültem a labdára. Már csak ebből kiindulva is feltételeztem, apaszerepben biztosan el tudom kerülni azt, hogy nyomást gyakoroljak a fiamra mondjuk a társasjátékok kapcsán. Aztán csak megvettem neki... ööö... magamnak a Karakot (pont másfél évvel korábban, mint kellett volna), mert cuki, a lehető legegyszerűbb dungeon crawler, jó lesz az, némi bemelegítés után játszhatjuk majd az egésznapos játékokat. A terv bizonyos értelemben nem jött össze. Csak mostanában kezdtünk úgy játszani, hogy őszintén tetszik is neki a Karak és pont úgy fejlődik, mint egy átlagos hatéves fiú. Végül is ez a happy end. A Karak valóban az a játék, ami a legalapvetőbb, legegyszerűbb szintre rántja le a dungeon crawler-élményt. Ez ugye az a műfaj, amiben a hősök lemennek a kazamatába, felkutatják a labirintusokat, megölik, aki az útjukba akad és hazaviszik a kincset. Minden játékos kiválaszt egy karaktert két rettentő egyszerű különleges képességgel, majd a saját körében lép és lapkát húz, ha felderítetlen területre téved. Minden lapkán megjelenik valami új, jellemzően egy szörny vagy kincs. A szörnyet hősies küzdelemben le kell verni (azaz két hatoldalú kockával meg kell dobni a célszámát), a kincseit magunkhoz venni, a fegyverként funkcionáló kincsek növelik a dobásaink értékét. A csatornában ott rejtőzik valahol egy sárkány, ha valaki legyőzi, véget ér a játék és a legtöbb kincset összeharácsoló játékos nyer. Végleg meghalni nem lehet, ha valakinek elfogy az életerőpontja, egy gyógyító kútnál némi időveszteség árán feltöltheti magát. Interaktív elem, hogy a múmiaszörnyek átkát azok legyőzése esetén a játékosok egymásra dobálhatják át, semlegesítve a másik képességeit.

Nos, az a helyzet, hogy le is írtam a teljes játékot. Rettentő egyszerű és gyerekbarát, aki tud pöttyöket számolni a kockákon, már játszhatja is, vicces szörnyeket ölni móka, a harcok pedig véletlenszerűek, de legalább gyorsak. Nem az a játék, amit bárki is előszedne egy társasjátékos estén, de pont az a játék, amivel leül játszani a kisfiával/fantasyrajongó kislányával. Pontosan belőve a 6-8-10 éves korcsoportra. Néha nem kell ennél több.

Ennyien játszhatják: Legalább ketten, az alapjátékot legfeljebb öten. Versengve vagy kooperációban is működik, optimális játékosszám szerintem nincs (bár minél több a játékos, annál nagyobb a körök közti holtidő).

Ezért ajánlom: Az első lépés egy nagyon csúszós lejtőn, aminek a végén ott a larp, az rpg, rosszabb esetben az irl rpg. Alantas módon megteremti a lehetőségét, hogy fantasy-meséket mondjunk az utódoknak. Nem birizgálja a gyerek a mobilt. Könnyű sikerélményt ad. Nagyon egyszerű megtanulni. Sokfelé kapni és vannak kiegészítői, meg egy kicsit bonyolultabb második része.

Ezért nem ajánlom: Az összes harc egy kockadobás, a véletlen szerepét a fokozatosan felvehető bónuszok némileg mérséklik.. de csak némileg. Ha versengő játékosok játsszák, akkor a kicsiknek lehet kudarcélménye - ha nem ők szerzik meg a legtöbb kincset, nem ők ölik meg a sárkányt, rossz bögrében kapják a vizet, a kishugi elviszi a kockát, rángatják a széket, lemorzsázzák a drága játékteret... elkalandoztam. Azért nem ajánlom, mert ha nem vagy specifikusan egy kisgyerekes apuka, nem ezt a játékot keresed.

Hegemony

Kivételesen két sztorival kezdek.

Az első játékunkban én voltam a kapitalistákkal, miközben a két társam (a munkásosztály és a középosztály) nagy egyetértésben az első körben leszállították az adókat, ingyenessé tették az egészségügyet és az oktatást, majd elhelyezkedtek az állami szektorban, figyelmen kívül hagyva a cégeim. Az állam egy kör alatt csődbe ment és jött az IMF.

A következő körben megunva, hogy a magánegyetemem közepesen drága szolgáltatásait senki se használja ki, eladtam az épületet, a munkásokat (egy utcára került takarítót és egy tanárt) pedig alkalmaztam egy frissen nyitott gyorsétteremben.

A Hegemony egy asszimetrikus játék, amiben három játékos a három osztályt irányítja, és ha esetleg akad egy negyedik is, akkor az illető az állammal van. Mindenki a saját szabályai alapján gyűjtöget pontokat - a kapitalisták cégeket és vagyont halmoznak fel, a munkások jobban akarnak élni a szolgáltatásokból, a középosztály egy kicsit mindkettő, az állam pedig minél inkább ki szeretné egyensúlyozni az előbbi három játékos szerepét. Úgyhogy a körönként ötszöri akciót (összesen öt kör van) mindenki nagyon másképp használja ki - gyárnyitásra, termelésre, szolgáltatások vásárlására, a közvélemény befolyásolására, miközben az egyes termékek árszintjeit a szavazásal átállítható állami politikák befolyásolják.

Namármost aki szerint ez annyira izgalmas, mint a festék száradását figyelni, utálni fogja a Hegemonyt. Egy bizonyos réteg - amibe szerintem beletartoznak az összetett játékokat szerető bölcsészek és közgazdászok, ki tudja, mennyien vannak - viszont rajongani fog érte. Ha húsz éve jön ki, akkor Tóta W. Árpád se a Tropicóból meg a Civilizációból jön rá az élet nagy dolgaira, hanem a Hegemonyra hivatkozik.

Elsőre talán azt lehetne hinni, hogy ez a játék megtanítja az állam működését. Ez nem feltétlenül igaz, mert minden bonyolultsága (erről később) ellenére durván leegyszerűsíti a gazdasági és társdalmi folyamatokat. Viszont amire tökéletesen alkalmas, hogy elhitesse és átéreztesse velünk, mennyire törékeny és sokváltozós egy olyan mesterséges ökoszisztéma, amiben mind a három (négy) szereplőt merőben ellentétes motívumok mozgatják. És hogy a rendszer megbontása, két játékos állandó, illogikus szövetsége katasztrofális következményekkel jár. Ugyanakkor a saját elemi érdekedben meg akarod bontani a status quót, hogy több pontot gyűjts. A Dolgok Megértése szempontjából sokkal jobb, mint bármilyen hétvégi toleranciatréning.

Amit még fontos kihangsúlyoznom, hogy ez a játék elsőre tényleg bonyolult és sok apró, elsőre alapos elmélyülést igénylő mechanizmusa van. A társaságból másfél órát készültünk rá szabályvideók nézegetésével és egy óráig biztosan tartott az első kör - mikor minden lépés következményeit hosszasan böngésztük a szabálykönyvben. Biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére sem alkalmaztunk minden szabályt helyesen. Viszont a játékmenet egy ponton, mikor már láttuk, hogy mit miért érdemes csinálni és az milyen előnyökkel és hátrányokkal is jár, érezhetően felgyorsult. Teljesen megértem viszont azokat, akik könnyebb és lazább társasokkal akarják elütni az idejüket.

Ennyien játszhatják: Akár ketten is, szerintem három játékostól élvezhető, néggyel pedig még jobban - de hosszabb is.

Ezért ajánlom: Közgazdasági gyorstalpaló. Dinamikusan változó szövetségek - a játék kimondottan bátorít arra, hogy legyél alkalmazkodó - és viszonylag sok interakció. Sokszor kiáltotok fel közben úgy, hogy "de hisz ez történik a való életben is!", miközben azért nem pont ez és nem pont úgy történik a való életben. Játszani élmény, nem csak megnyerni.

Ezért nem ajánlom: Sok apró bizgentyű kell az előkészületekhez. Egyszerűen muszáj előzetesen tanulmányozni a szabályokat és nem tudod hozzá leültetni a barátod csak úgy, hogy játsszon veled. Fiataloknak (edit: mondjuk alap- és középiskolásoknak) rettentően absztrakt. Ha a társaságból senki sem játszott még vele, hosszú, frusztráló és fájdalmas tanulójáték is kikerekedhet belőle. A hosszából és az összetettségéből adódóan céges csapatépítőkre, politológiacampusokba is alkalmatlan.

The Genius A sorozatban eddig társasjátékokról írtam és ez egy kivétel, mert a Genius egy olyan koreai tévésorozat, ami a leginkább hasonlít egy nagy, virtuális társasjátékra (és ezt úgy írom, hogy nagy rajongója vagyok a Survivornak, ami nem mellesleg egy IRL játszott Hellapagos). Az alapfelállás viszonylag egyszerű: vegyél egy rakatnyi celebet, akik mellékesen okosak is - mensa-tag fiúbanda-énekest, e-sportolót, bemondót, politikust és mindenféle jót. Zárd össze őket egy virtuális házba elvonulós szobákkal, majd adj nekik szociális-logikai feladatokat. A győztes és általában egy kiválasztott személy immunitást kap, az abszolút vesztes meg kieséses meccset játszik egy általa kiválasztott személlyel egy másfajta logikai-szociális játékban. Aki utoljára marad, az elviszi a fődíjat.

Oké, alkottak már ilyen műsort, mi ennek a különlegessége? Az én szempontomból az, hogy ez egy társasjáték-műsor, ahol rengeteg játék leegyszerűsített vagy átformált változata megjelenik a feladványok között, miközben a legtöbbször akad szociális vagy logikai kiskapu, kiemelt szerephez jut a matematika, a logika és a szociális stratégia, illetve folyamatosan változnak szövetségek. A Geniusban játszottak már Resistance-t, a Set helyi, Gyul! Hap! névre hallgató változatát, torzított Dixitet, a maffiára hasonlító játékokat, koreai ki nevet a végént (Yut Nori), koreai minisakkot (Janggi négy bábuval edit: úgy hívják, hogy Dobutsu Shogi), szóval egy társasjáték-rajongó számára ez a sorozat a kánaán. Illetve igazából olyan, mint egy utazás az országba, ahol nem az épületeket/tájat nézi meg az ember, hanem antropológusként bezárják egy ketrecbe, aztán megfigyelheti a furcsa férfi-női viszonyokat, a társadalmilag alá-fölérendelt szerepek átvetülését egy játékba, a koreai viccek természetét - amire én amúgy is kimondottan kíváncsi voltam. Négy évada készült, az internet sötét zugaiban meg lehet találni, ha szeretitek a logikai reality show műfaját (tényleg a Survivor a referenciapontom, esetleg a Híd, ha már magyar ekvivalens kéne), akkor tegyetek vele próbát.

Ennyien játszhatják: Magad nézed vagy családdal

Ezért ajánlom: Mintha elutaznál Koreába embereket nézni. Minden rész egy, vagy két új logikai játék. A koreai műsorok teljesen más logika alapján készülnek, mint akár az amerikai játékshow-k. Megtanulod megkülönböztetni egymástól a koreaiakat. Felfedeztem miatta egy nagyon jó zenekart.

Ezért nem ajánlom: Angol felirattal lehet megtalálni. Nagyon gyors vágás és hosszú, egy órán felüli részek. Ha csak mezzót nézel, akkor ezt se fogod szeretni.

Cascadia

A társasjátékos közösség olyan, mint egy nagy, boldog csal... áh, kit akarunk becsapni, itt is táborok alakultak ki. Euró az ameritrash ellen, kooperatív játékrajongókra hobbiból vadászó kártyajátékrajongók, tiszta Mad Max. Nem beszélve a jobb- és balodali érzületű játékosokról azokról, akik véletlenszerűen sorsolnak kezdőjátékost, mint a barbárok. És ebbe a közegbe csöppent bele a Cascadia vadvilága, amiből az év játéka lett 2022-ben, pedig csak egy egyszerű kis számolgatós puzzle. Vagy nem is baj, hogy egy könnyű játékot díjaznak, mert a társasjáték definíciója nem a Gloomhavennél kezdődik, ami száz óránál többet vesz el az életünkből és az ukrán tüzérség is felhasználhatná a dobozát, ha katapultot építenének?

Szerintem egyáltalán nem probléma az elismerése, mert a Cascadia egy teljesen ártalmatlan, cserébe kedves játék, amire nem lehet haragudni. Csak éppen nem szabad tőle valami nagyon szokatlan és eredetit várnunk. Minden játékos egy saját kis nemzeti parkot hoz létre területlapkákkal és azokra helyezett állatokkal, az állatok kombinációi és az összefüggő területek nagysága után pedig pontokat kap. A saját körünkben egy területlapkát és egy véletlenszerűen hozzápárosított állatot veszünk magunkhoz a négy rendelkezésre álló opcióból és lehelyezzük a térképünkre. A játék végén az egyes fajok más-más módon hozzák a pontokat: a medvék például alapesetben párban járnak, a lazacok egymás után vonulnak, a rókákat minél több fajjal szomszédosan érdemes felhelyezni (de vannak bonyolultabb kombinációk is - tőlünk függ, melyik szabályokkal indítjuk a játékot). És... ennyi. Játékosonként számítva húsz kör után vége is, számolhatjuk a pontokat és akár egy újabb játékra is marad időnk, mert nem túl hosszú. A Cascadia pedig a témáján túllépve valójában egy könnyed számolgatós-kombinálós játék, ami csak nagyon ritkán frusztrál bárkit is: minimális munkával találunk egy ígéretes kombinációt, valósítsuk meg önmagunk!

Az újhullámos játékoknak akadnak slágertémái és népszerű mechanizmusai, a Cascadia minden létező pontot kipipál. Természeközeli témára épít. Mindenki harmóniában építi a maga kis rezervátumát és nem szólhat bele a másik stratégiájába. Meditáció van és békesség, árad a zen. Épp csak túljutottunk a Covidon, a világ gonosz hely, a társasjáték menekülés és nem feszültségforrás.

Ennyien játszhatják: Mivel a Cascadia gyakorlatilag egyfajta táblás játéknak álcázott solitaire, egyszemélyes kihívásai is vannak, amelyek állítólag teljesen jól működnek (ezt még nem próbáltam). Egyébként akár négyen is. A játékosok számával arányosan nő a játékidő, de nem egy hosszú játék - lassú tempóban, beszélgetős hangulatban is egy óra alatt vége lehet.

Ezért ajánlom: Az a játék, amit megmutathatunk és minimális erőfeszítéssel elmagyarázhatunk a laikus szülőknek, nagyszülőknek, nyolc- és tízéveseknek egyaránt. Szép, letisztult grafikája van. Cuki állatos-természeti tematika. A Fesztávnál gyorsabb és feszesebb (hahh). Ha valaki szereti ezt a stílust, meglepően sok tartalom van benne az egyéni kihívások és a pontozás-alternatívák (öt faj, fajonként négy-négy lehetőség) miatt. Ha kivágjuk a borítóból a szarvast, megspóroljuk egy miniatűr festmény árát, ezt kapják ki a kortárs művészek!

Ezért nem ajánlom: Minimális a játékosok közti interakció, legfeljebb úgy lehet megzavarni a másik játékát, ha elszedjük előle azt az opciót a négyből, amit be szeretne szerezni - de általában mindig akad két-három jónak tűnő lehetőség a négyből. Játék közben alig sejteni, ki áll nyerésre. Aki nem szereti a számolgatós puzzle-jellegű játékokat (Carcassonne, Kingdomino), meneküljön ettől is.