Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy több száz kilométert fogok motorozni a Pireneusok köves, poros útjain 36 fokban, olyan emelkedőkön és lejtőkön, amelyeknek még gyalog sem vágnék neki, valószínűleg hangosan felnevetek.
Amikor megérkeztem Barcelonába a Honda Adventure Roads (HAR2026) túrára, azt hittem, a legnagyobb kihívást az jelenti majd, hogy 3 napig egy vadonatúj Honda XL750 Transalp E-clutch-t vezessek terepen. Tévedtem. A legnagyobb kihívás valójában az volt, hogy elhiggyem magamról: képes vagyok rá.
1. Mi is az a Honda Adventure Roads?
Először 2017-ben írtam a Honda Adventure Roads túráról. Abban az évben szervezte meg először a Honda az első ilyen kalandtúrát a terepre termett, és nem sokkal korábban visszatért Africa Twinek nyergében. A túra célja az volt, hogy az újságírók és a típus rajongóinak segítségével bemutassák, hogy mire is képes ez a modell, és mire képes a nyergében egy vérbeli - ám nem feltétlenül profi terepralis - motoros.
Idén megújult formában tér vissza a Honda Adventure Roads. A cél az, hogy a korábbi hosszú, embert próbáló kihívások után mostantól egy könnyebben teljesíthető, rövidebb kaland során a kezdő és középhaladó motorosok betekintést nyerhessenek a terepmotorozás világába.
A cél a fiatalabb korosztály és a nők megszólítása is, ezért egy könnyebb motort választottak a túrára: egy 40 motorból álló Honda XL750 Transalp E-Clutch flottát állítottak be erre a célra. A távolság sem olyan nagy, hiszen maradnak Európában, viszont két túra is lesz: az egyik nyár elején Spanyolországban a Pireneusokban Barcelonából Toulouse-ba, a másik ősszel egy Alpesi kaland Torinóból Nizzába.
2. Hogyan csöppentem én ide?
Márciusban a Honda Motor Hungary marketingese, Ildi felhívott, hogy mit szólnék hozzá, ha részt vehetnék a Honda Adventure Roads idei kiadásán.
- Hirtelen nem is tudtam, miről van szó, de Ildi felvilágosított, hogy már jó párszor írtam erről a túráról. - hát gyorsan megnéztem, mit írtam.
- Próbáltam kimenteni magam azzal, hogy sosem motorozom terepen. Nulla terepmotoros tapasztalatom van, és az Africa Twin olyan hatalmas nekem, hogy még tesztre sem hoztam el soha. Erre Ildi közölte, hogy na az szuper, mert viszont a Transalpot már teszteltem is, és az egy sokkal kisebb, sokkal barátságosabb motor, ugye? - Ugye. (Hiszen telitalppal leér róla a lábam.) Ráadásul az e-Clutch változattal még könnyebb terepen motorozni. Higgyem el, jó lesz!
https://csajokamotoron.hu/ket-legyet-egy-csapasra-honda-xl-750-transalp-2023-teszt-videoval/
A túra kiírásában kifejezetten kiemelik, hogy a kaland kezdőbarát, fiataloknak, sőt "hölgyeknek" is elérhetőbbé tették a túrát ezzel a változtatással. Figyelmet fordítanak arra, hogy a tapasztalattal nem rendelkező részvevőket segítsék a túra során, ezért folyamatosan profik kísérik a csapatot, sőt "lehetőséget adnak a kalandmotorozás mesterfogásainak elsajátítására" a profi terepralis kísérők segítségével.
Na jó, nem magyarázom tovább. Rábólintottam. De közben folyton az járt a fejemben, hogy a bátrat a bolondtól igen kevés választja el, és szerintem én nem a bátrakat erősítem ebben a dologban. De lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen lehetőségem, szóval akkor is bolond lennék, ha kihagynám.
3. Felkészülés a nagy utazásra
A következő három hónapom nem volt egyszerű. Amikor megjött a repülőjegy és a szállásfoglalás, már tudtam, hogy innen nincs visszaút. Gondoltam, el kéne menni legalább egy gyors, hétvégi tereptérningre, hogy legalább némi fogalmam legyen arról, mi vár rám, de mindig közbejött valami.
Aztán arra is gondoltam, hogy el kéne kezdeni edzeni... de a férjem azt mondta, csak kifárasztanám az izmaimat addigra. (Egyébként mindkettőnknek van edzői végzettsége, szóval... hiszem is meg nem is, de a lustaság győzött.)
Közben lassanként csöpögtek a hivatalos információk: zoomos webináron ismerkedhettünk meg a szervezőkkel. Elmondták, mik a kötelező felszerelések - nyilván nekem sem magas szárú, protektoros terep-túrabakancsom, sem endurós sisakom, sem páncélingem nem volt. Sosem volt ezekre szükségem.
Amikor a regisztrációhoz elkérték a vércsoportomat, akkor már egy zabszem sem fért volna be...
Kb. a túra előtt egy hónappal már olyan stresszben voltam, hogy ijedtemben felhívtam Villát (Villányi The Biker), aki épp Szlovéniában járatta be az idei tartós-teszt motorját, a Honda XL 750 Transalp e-Clutchot. De nem ezért hívtam, ezt csak akkor tudtam meg. Na akkor még az is felmerült bennem, hogy miért nem inkább én kaptam a tesztmotort és ő ment volna a túrára.
Végülis a csaknem egyórás beszélgetés egészen megnyugtatott. Azt mondta, ne izguljak, nem engem küldtek volna, ha nem gondolnák, hogy meg tudom csinálni (ezt a férjem is mondta amúgy), ha nem lenne kezdőbarát a túra. Nem kell állva motoroznom, ha nem akarok, ülve is lehet endurózni. Meg ilyenek. Még adott néhány tanácsot a felszereléssel kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy ha bármi aggodalmam van, majd hívom.
Azóta sem hívtam. De akkor úgy döntöttem, nem izgulok tovább, már úgysincs mit tenni. Elmegyek, aztán meglátjuk.
4. Beszereztem a felszerelést
Beszereztem mindent, ami kellett. A bakancsot, a sisakot és a páncélt az Insportline-tól. (És szereztem nektek is kedvezményt: a CSAJOKAMOTORON26 kuponkóddal 10% kedvezményünk van a W-tec termékekből EZEN A LINKEN.) Nem a legdrágábbat választottam, mert ki tudja mikor használom majd legközelebb. Persze erre is jöttek a megjegyzések... lehet, hogy pont azért kellet volna drága felszerelés, mert béna vagyok?
Innentől a tök új felszerelésemben kezdtem motorozni (mégse legyek teljesen felkészületlen a túrára). Tök hülyén néztem ki a Street Glide-on terep-túrabakancsban meg endurós sisakban. Első alkalommal meg akartam fulladni a zárt sisakban, a bakancsban meg nem találtam a sebességeket, és amikor próbáltam lenézni, akkor a sisak állrésze miatt nem láttam semmit.
A páncélt csak itthon próbálgattam, és sehogy nem tudtam elképzelni magam robotzsarunak, miközben a mellemnél homorú volt a műanyag. Amikor erről panaszkodtam a Nemzetközi Női Motoros Napon, Gabi felajánlotta az ő Alpinestars páncélját. Az is férfi fazon, de felpróbáltam, és annyi hely pont van benne a mellnél, amennyire nekem szükségem van.
5. Megérkezés, az első benyomás
Végül eljött 2026 június 11. a Honda Adventure Roads első napja. A repülőm reggel 6:45-kor indult Ferihegyről Barcelonába, tehát 3-kor kellett kelnem. Így viszont 1/2 10 körül érkeztem. Volt még több mint egy órám, amíg a suttle busz összeszedte az első érkezőket és elszállított minket az első szállodába, a négy csillagos Hotel Mon Sant Benet-be.
Gyönyörű látvány volt, ahogy a szálloda előtt felsorakoztatták a motorjainkat. A rendszámok alapján rakták őket sorba, és minden motoron rajta volt a gazdájának a neve (és a vércsoportja). Az én motoromon 1 km-t mutatott a műszer, szóval rám várt a bejáratás is.
Az első busszal öten érkeztünk. Már ebből kiderült, hogy ez a hétvége maga lesz a Bábel tornya: a különböző országokból érkező résztvevők különböző nyelveken kommunikáltak. A közös nyelv az angol volt, de a többség több nyelven is lazán beszélgetett.
Első este egy állófogadáson mutatták be a csapatot a szálloda mellett található San Benet de Bages Monostorban. A 4 marshalt (Arnaud, Bettina, David és Thomas), akik végig vigyáznak majd ránk az úton, valamint a két enduro sztárt, akik szintén velünk tartottak.
Kirian Mirabet professzionális enduro versenyző, tartalomgyártó és a Honda márkanagykövete, aki leginkább az extrém motoros videóiról ismert valamint Tosha Schareina Marzal, aki igazi tereprali (rally-raid) és enduro menő, 2025-ben második lett a Dakaron, de számos tereprali győzelem fűződik a nevéhez. Már amiatt megérte ez a túra, hogy láthattam őket motorozni testközelből.
6. A Honda XL750 Transalp E-Clutch Honda Adventure Roads edition
Első este elmondták a következő napok programját nagy vonalakban és megmutatták a Tripi használatát, ami egy dakar stílusú navigációs rendszer, amit minden motorra felszereltek és ez alapján kellett három napon keresztül tájékozódni.
A Honda Transalpot is bemutatták, és méltatták az e-Clutch-ot, hogy milyen jó lesz ezzel motorozni terepen. Azt is elmondták, hogy a motorok némi módosításon estek át, hogy még alkalmasabbak legyenek a nagy kalandra, minél jobban boldoguljanak az off-road szakaszokon.
Ami nekem elsőre feltűnt, hogy alig ér le a lábam (a korábbi Transalp teszten telitalppal tudtam támaszkodni mindkét oldalon). Valószínűleg a hosszabb teleszkópoknak és a teleszkópok keményre hangolásának, valamint a terepgumiknak volt ez köszönhető, úgyhogy én még indulás előtt megkértem a Dakart megjárt olasz szerelőt, hogy állítsunk rajta, így egy kicsit felpuhította.
Kim, az olasz influencer a maga 163 cm-ével komoly bajban volt, neki elöl-hátul leeresztették a teleszkópokat, de még így sem ért le a lába mindkét oldalon. Viszont ő tapasztalt krosszmotorosként sokkal jobban boldogult a motorral, mint én a magam 180 cm-ével.
Milyen volt az e-Clutch?
Nekem nem volt könnyű leszokni a kuplungkar használatáról. Ráadásul először azt mondták, hogy egyszerűen ne nyúljunk a kuplungkarhoz. Aztán mikor elindultunk, azt láttam, hogy lóg a kuplungkar. Azt hittem, valami elromlott. De a szerelő azt mondta, ne foglalkozzak vele, ez így pont jó, ne nyúljak semmihez, csak húzzam a gázt és váltsak.
Amikor elindultunk és jött az első emelkedős kereszteződés ott álltam, hogy akkor ilyenkor most mi van? Hogy fogok elindulni, ha nem nyúlhatok a kuplunghoz? Hogy tartom meg a motort, hogy ne guruljon vissza, ha nem lehet csúsztatni a kuplungot?
Később Bettina elmagyarázta a kuplung működését, és ezután már nem volt többet ilyen probléma.
7. Az első meglepetés: ez nem egy laza kirándulás
A prezentációt vacsora zárta, ami este 11-ig tartott. Akkor elküldtek minket aludni, hogy kipihenhessük az utazás fáradalmait. Bár itt került egy kis zavar a rendszerbe, mert vacsora előtt felszereltették velünk a motorokra a Tripit és a kamerákat, valamint az ajándékba kapott Enduristan táskákat felpakolva, hogy ne reggel kelljen ezzel húzni az időt, majd lefekvés előtt le kellett szerelni, hogy nehogy éjszaka ellopják...
Én éjjel még megvágtam az aznapi videót, de ez nem volt jó ötlet, mert így éjjel 1-kor feküdtem le, és reggel 6-kor már kelni kellett. Mondjuk a korán kelés mellett nehézséget okozott még az is, hogy 7-kor reggelizni kellett, pedig nem szoktam délelőtt enni. De tudtam, hogy kelleni fog az energia.
Az első nap délelőttjét a Nasser Training Camp-ben töltöttük, ahol lehetőség volt terepen megismerkedni a motorokkal és az e-Clutch használatával. Sajnos az odaúton eldőltem a motorral, mikor egy lejtős kanyarban megállt előttem az egyik lány. A motor ráesett a lábamra, és egyből feldagadt a bokám.
A doki azt mondta, nincs eltörve, mehetek tovább nyugodtan. Fájdalomcsillapítót nem kértem, de onnantól alig mertem lerakni a lábam, mintha kiment volna belőle minden erő, remegett az egész lábam, ahogy rátámaszkodtam.
A vezetéstechnikai tréningen három állomás volt:
- Az első állomáson egy krosszpályán gyakoroltuk a kanyarodást és a fékezést a poros terepen a motorokkal.
- A második feladat egy köves, poros erdei ösvény volt, ami már előre mutatta, hogy mire számíthatunk majd a valódi túrán. Itt a cél az volt, hogy ráérezzünk az e-Clutch használatára.
- A harmadik helyszínen egy murvás pályán a visszafordulást, a nyolcast és a szlalomot gyakoroltuk a marshalok segítségével, Kirian pedig a testtartásunkat javította motorozás közben.
8. A legnehezebb pillanat
Az első poros emelkedőn nagyon gyorsan világossá vált, hogy a "kezdőbarát" és a "könnyű" nem ugyanaz a kategória.
Ebéd után elkezdődött az igazi túra. Habár az itinerben úgy írták, hogy a teljes, 850 km-es túra 50% terepet, 50% aszfaltot tartalmaz, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy letudjuk az egyiket és jön a másik: ehelyett elindultunk keresztül a hegyeken a következő szállásunkig. Néha volt benne aszfalt is, aztán bekanyarodtunk egy erdei ösvényre.
A túrát mindenki önállóan csinálta. A Tripi alapján kellett tájékozódni, és a GPS-en figyelték, hogy mindenki megvan-e. Illetve a motorokon volt egy vészjelző is, ha valakinek orvosra vagy más segítségre van szüksége. A marshalok persze mindig ott voltak a közelben.
Olyan terepeken mentem, amit soha nem gondoltam volna, hiszen mindig mondogatom, hogy lejtő és murva parám van. Ha pedig ez még kanyarral is párosul, nekem végem. Egyszer, jó húsz évvel ezelőtt szégyenszemre egy részeg motoros társunkat kértem meg, hogy hozza le a Moto Guzzi-mat a hegyről, mert annyira beparáztam, hogy inkább menedékjogot kértem volna abban a fogadóban a hegy tetején Erdélyben.
És ugyanez volt, amikor Bárdudvarnokon nem mertem feljönni a Street Glide-dal a 30 centis betoncsíkon a mély murvából startolva...
https://youtu.be/p-5cIGOfpus
Itt az erdei ösvény volt az alap. A süppedős murván csúszkált a motor hátulja. A kijárt keréknyom csúszós sárral borítva szintén nem a kedvencem, és alig ért le a lábam. Aztán amikor az egyik kanyar után ott állt Kirian, hogy akkor most váltsak vissza 1-es-be és stabil gázzal induljak el, a testsúlyomat helyezzem a motor hátuljára és el ne vegyem a gázt, és próbáljak a kijárt, világos nyomon maradni... na akkor sejtettem, hogy valami olyan következik, amiről nem akartam tudni, hogy létezik.
És akkor én, akinek murva-parám van, felmentem egy olyan hegyre motorral, amit tíz centi átmérőjű kövek borítottak. Egyik oldalon sziklafal, a másikon meredek lejtő. És megcsináltam. Aztán újra és újra. A Tripi ezeket a részeket felkiáltójellel KR (Koritas) rövidítéssel jelölte. Volt belőlük bőven.
9. A második borulás ugyanarra az oldalra
A baki csak az volt, hogy annyira elvonta a figyelmem, hogy arra koncentráltam, amit Kirian mondott, hogy közben nem néztem a Tripit. És egyszer csak ott volt egy ösvény keresztben, és fogalmam sem volt, hogy most be kell-e kanyarodni, vagy mehetek tovább egyenesen.
Egy pillanat volt csak, amíg meghúztam az első féket, hogy lenézzek a navigációra, de ez pont elég volt, hogy a motor megdőljön, nekem meg le kellett volna tenni a már amúgy is fájós lábamat, de ezen a nagy köves, ráadásul lejtős ösvényen kigurult a lábam alól a kő és megint magamra borítottam a motort.
Szerencsére Bettina ott volt mögöttem. Segített felállítani a motort és ott maradt velem, amíg kicsit kipihentem az izgalmakat. Nem tett jót a lelkemnek, hogy egy nap alatt másodszorra is elestem, de Bettina nyugtatott, hogy az off-road az ilyen, normális, hogy elesnek az emberek.
Mivel ő is látta, hogy a Tripivel volt a gondom, azt javasolta, hogy maradjunk együtt, majd ő megy elöl és nézi az utat, nekem akkor csak a vezetésre kell koncentrálnom. Így is lett, csakhogy nem sokkal később Bettina is elnézett egy kanyart és az erdei szerpentinen vissza kellett fordulnunk. Addigra viszont már úgy fájt a lábam, hogy nem bírtam letenni a motorról jobbra, így a szűk úton nem tudtam megfordulni.
Bettina megfordította nekem, de közben ő is látta, hogy már teljesen kész vagyok. A 36 fokos kánikula, a bedagadt, fájós bokám és a kialvatlanság nem segített. És akkor felvetette, hogy talán jobb lenne, ha mára befejezném a túrát, mielőtt még nagyobb bajom lesz.
Ez volt a legnehezebb pillanata a hétvégének. Hozni egy döntést, belátni, hogy nekem ennyi volt, nem bírom tovább, és megküzdeni a tudattal, hogy itt vagyok életem túráján, ahova azért küldtek, mert én biztos, hogy meg tudom csinálni, és mégsem vagyok képes rá - sőt, már az első napon fel kell adjam.
És itt szeretném megemlíteni, hogy mennyire profik voltak a marshalok és mennyire profi volt Bettina kommunikációja. Nyilván ő nem dönthetett helyettem, de mikor könnyeimmel küszködve rábólintottam, hogy tegyük fel a motort az utánfutóra, megölelt és azt mondta, büszke rám, jó döntést hoztam. Így van esélyem, hogy másnapra a lábam rendbe jöjjön és immár kipihenve vágjak neki a túra folytatásának.
Innen a traileres autó hátsó ülésén zötykölődtem a túra útvonalán a nap hátralévő részében. Később átültem Antoine mellé az anyósülésre egy rally autóba. Hosszú volt így a nap. Túl sok időm volt gondolkodni és ostorozni magam.
A második éjszakát a Hotel Fontanals Golf négycsillagos szállodában töltöttük Soriguerolában. A csapat nagy része már ott volt, mire mi begördültünk az autóval. Az első dolgom volt, hogy a lábam megmutattam a dokinak, aki továbbra is azt mondta, nincs eltörve, pihentessem és jegeljem, hátha jobb lesz másnapra.
Ezúttal elfogadtam a fájdalomcsillapítót estére, és mivel megesküdött, hogy ez nem olyan fájdalomcsillapító, amivel nem lehet vezetni, kaptam egy adagot reggelre is. Később kaptam még Voltaren krémet Kimtől, aki nemcsak híres motoros influencer, csaknem százezer Instagram követővel, hanem frissen végzett doktor néni is.
Henning Berlinből nagyon profin bebugyolálta a bokámat gézzel, valamint a stuttgarti Gordontól Arnica Montana homeopátiás bogyókat is kaptam, és a lelkemre kötötte, hogy vegyem be őket negyedóránként, amíg ébren vagyok.
A vacsora megint 20:00-23:00 óráig tartott - nem értem ezeket a népeket és az étkezési szokásaikat. Én eleve nem szoktam vacsorázni, de ha mégis, azt is igyekszem 6 óra előtt megejteni. Na itt nyolckor elkezdték hordani a kaját, és amikor már rég jóllaktam a tapasokkal, akkor jött még csak a főétel. Majd valamelyik pincérnek eszébe jutott, hogy én glutén, tej és vörös hús mentes ételt kértem, és akkor kihoztak nekem egy félkilós pisztrángot... És utána még volt desszert is.
Iszonyú jó kaják voltak, szóval próbáltam magam az itthoni szlogenünkhöz tartani: "no food back!", de ez nem mindig jött össze.
Másnap reggel újra fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy visszaülök-e a motorra.
De ezt majd elmesélem a következő részben, mert közben kiderült, hogy egy kisregényt írtam.
Read the full article
