Excelsior

Tudom hol rontottam el. Ott, ahol el akartam rontani, mégis azt a napot várom egész életemben, mikor végre nem kell az, amit minden gyertyafújásnál kívántam. De reflexből mégis azt kívánom.

Kihangosítottalak, a telefon az arcomon, alapvetően nincs igazad, de nem szólok közbe, részeg vagy, kábé egy hónapja nem beszéltünk, és most igazából mindegy is, mit mondasz, csak ne tedd le, mert tudni akarom, hogy épségben hazaérsz. A banánzöld talpú cipődben vagy, hallom, minden lépésednél nyikorog, akár az elhasznált ablaktörlő lapátok, és ettől még az eső illatát is érzem, mint amikor megálltunk annál a benzinkútnál. És tudom, hogy még mindig ott van az ágyad fölött kifeszítve a zászló, amit március 8-án éjjel találtunk az utcán, és amiről azóta sem derült ki, hogy melyik országé, de álmodban sokszor még ma is az uralkodói vagyunk. Tudom, hogy rám gondolsz, amikor a víz csak annyira sekély, hogy a lábad még épp leér az iszapig. Amikor szavannán élő állatokat látsz lufiból hajtogatva, vagy egy héliumos palackot. És rám gondolsz, ha belélegzel egy hópelyhet, vagy amíg eső után átpakolod a csigákat a járda túloldalára, a sövény biztonságába. Előttem védetlen vagy, mint egy tárgy, amit az éjszakai tengerparton vagy egy koncert utáni, üres stadionban találok. Mert tudom, hogy azóta senki sem használhatja a csészét, amit egy elegáns kávézóból loptunk - abból én ittam mindig, ha nálatok voltam. Tudom, nemrég valaki másnak megmutattad az első verset, amit rólad írtam mert szerinted pontosan olyan, mint ti ketten, aztán eszedbe jutott az a reggel, amiről szól, eszedbe jutottam én, és azóta hiába keres, nem állsz vele szóba. Tudom, hogy szeretsz. És hogy a nálad, sőz rajtad hagyott pulóveremben jársz futni a parkba, hajnalban, ha nem tudsz aludni. És még ma is vitákat nyersz a mondattal, hogy Volo sine brassica purpurea!, mert latin szállóigének hiszik, néha ráadásul Catullusnak hazudod, pedig mi fordítottuk le, és igazából azt jelenti, hogy Lilakáposzta nélkül kérem! - azt mindig utáltad a gyrosban. Közben hazaértél, felismerem a kapu nyításának hangját, aztán a lépteidet a második emeletre, most meg a villanykapcsolót. Végig nem figyeltem, hogy miről beszélsz, pedig ha rajtad múlik, még órákon át folytatod, mert azóta sem mondtad le a díjcsomagot, amivel akár napokig beszélhetnénk ingyen. De nem fogunk. Mert most leteszem.

Bsw — Mióta elhagytál

@gondolataimitt

                                           így nem is tudok.

Anytime....Anyplace....Anywhere

hogy az álmom, soha nem vált valóra.

Caroline Kepnes: Elrejtett testek

by Carlos Nunez