Gondolataim kifürkészhetetlen útjai

hangos, nyári esőről,

ahogy a cseppek a bőrömre esnek,

s bőrig ázva, ketten…

már megint csak álmodom.

Oh legyen már vége ennek a szomjúságnak,

mossa le rólam a zápor

az összeset, mi nem vagyok,

s bőrig ázva, ketten…

úgy elszaladtatok,

akarlak titeket vissza,

meg magamat nevetve-sírva.

Akarom újra ismerni,

illatom érezni,

tenni ami nekem jó,

úgy ahogy az nekem jó.

Oh drága hetek,

nem tudom mi lett veletek,

nem találom benne a helyemet,

se magamat, se tégedet.

Oh drága évek,

elvesztegettem mindent mit érek,

az illatod-illatom, nem emlékszem,

Egy nap a lélektársammal, kedves barátnőmmel.

Földeljetek, lélegezzetek, virágozzatok.

Én a mai naptól ezt fogom tenni és újra megadom magamnak azt, amit csakis én tudok. Nem vágyból, szükségletből.

azt hittem, hogy csak hittem,

tudtuk, hogy az ember esendő,

kihátrál, büszke lénye.

Majd a télből tavasz lett,

a tavaszból nyár,

és nélküle telt el,

sok ezernyi táj.

S íme, mindmostanáig így élek,

akivé tett, az a furcsa téli éjszaka,

iszonyúság a léleknek,

mond azt, hogy így a jó.

Megérte, ez a fullasztó

lélegzetvétel, ez a képzelt

buta, csalfa egy gondolat.

Nem panaszkodom, ne sajnálj.

Elbasztuk mindketten.

Belátom nincs rá okom,

de mégis, mégis gondolkodom.

Mert mi lett volna belőlünk?

Kék szemű bogarak, a szerelem magjai.

A lelkem remeg, hangom megcsuklik,

akárhányszor emléked felém jön.

Nincs mód a tettre,

vágyam: a gondolat.

Nem panaszkodom, ne sajnálj.

szűk, hideg, fehér éjszaka.

Nemtudok másra gondolni,

félek, minden csak egy múló pillanat.

Bizonyára túl sokat aggodalmaskodom,

pedig nem juthatok vele sehova.

A boldog napok után mindig a másik jön,

naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!

Az ember, úgy látszik, avégre termett,