Hat éve nincs velünk Umberto Eco...
Ma van hat éve, hogy elhunyt Umberto Eco, aki a kedvenc íróm, és nem mellesleg A rózsa nevéről írtam a szakdolgozatomat, autentikusan egy olasz egyetemen.
Eco az egyik leghíresebb olasz tudós volt: modernizálta az olasz kultúrát, amiben az elmúlt hatvan évben folyamatosan jelen volt, a neve viszont remekművével, A rózsa nevével lett nemzetközileg is ismert. Író, tudós, egyetemi docens volt. Alessandriában született, 1954-ben szerzett diplomát a Torinói Egyetemen filozófia szakon. De most nem is értem, miért erről írok, hiszen ezt mindenki tudhatja, ott van a wikipédia szócikk, hagyjuk a neten is fellelhető életrajzokat, inkább arról mesélek, mit jelentett nekem Eco.Én a szakdolgozatomat A rózsa nevéről írtam, így Eco állandó téma lett az életemben; amikor olaszul beszéltem valakikkel, mármint olaszokkal, mindig szóba kerül a szakdolgozat, és az, hogy Eco és A rózsa neve volt a témám, többnyire döbbenetet és elismerést váltott ki mindenkiből. Többször megtörtént, még állásinterjúkon is, hogy rákérdeztek egy-egy részre, például arra, mit jelent a latin idézet a regény végén. És azt is kérdezték, honnan jött az ötlet, hogy erről írjak, és mennyire volt nehéz elkészíteni a dolgozatomat.
Elmesélem.
Amikor az egyetemen először foglalkozni kezdetem azzal, hogy nekem egyszer majd szakdolgozatot is kell írnom, valahogyan éppen a kezembe került Eco Hogyan írjunk szakdolgozatot című műve. Jól szórakoztam olvasás közben, majd félretettem, és nem túl lelkesen választottam egy Ecóhoz egyáltalán nem kapcsolódó szakdolgozati témát és egy témavezetőt. Ezzel párhuzamosan akkoriban éppen azon dolgoztam kitartóan, hogy ösztöndíjjal Olaszországban tanulhassak (mert szerelmes voltam egy olaszba), amivel egy régi álmom vált volna valóra. Csak hogy én nem olasz szakos voltam, így nem sok esélyem volt arra, hogy ösztöndíjat kapjak. Végül hosszabb utánajárással megtudtam, hogy amennyiben valamilyen olaszos szakdolgozati témát választok, pályázhatok én is. Szuper – gondoltam egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a pályázati határidő pár nap múlva lejár. Új témát kellett találnom, és mivel akkoriban olvastam A rózsa nevét, ami teljesen lenyűgözött, hát, ráböktem, hogy akkor nekem inkább ez lesz a témám. Az ösztöndíjat megkaptam, de ekkor még nem is sejtettem, mibe nyúltam bele.
Hogyan írjunk szakdolgozatot?
Az elutazásom előtti időszakban nem erőltettem meg magam, úgy gondoltam, majd helyben kezdek el mélyebben foglalkozni a témával. Az olasz szakdolgozati konzulensem az első találkozónkkor elárasztott egy halom szakirodalommal A rózsa nevéről. Én ekkor már elég jól beszéltem a nyelvet, így lelkesen ültem neki az első olasz nyelvű tanulmánynak (Instertestualitá e semiotica volt a címe), de néhány sor után majdnem lefordultam a székről. Az első hetekben ez többször megismétlődött, de nem azért, mert valami egészen rendkívülit olvastam, hanem azért, mert fogalmam sem volt, mit olvasok. Nagyon szenvedtem ezekkel a szövegekkel nyelvileg, de egy idő után ráállt az agyam, megtanultam a szakszavakat, egyre kevésbé voltak nyelvi nehézségeim. Nagyon sok mindent megtudtam a regényről és Ecoról is, de összességében az történt, hogy bár nagyon élveztem a témában való elmélyülést, be kellett látnom: én ehhez a témához kevés vagyok, nagyon kevés. Egy olyan regényről, amiben benne van Eco teljes szemiotikai, történelmi és egyéb tudása, egy magamfajta amatőrnek lehetetlen bármi maradandót összehoznia – ide jutottam, miután átrágtam magam több száz oldalnyi szakirodalmon.Detektívtörténet, de valójában antidetektív regény, szemiotikai mű, középkori enciklopédia, posztmodern regény, történelmi regény, a középkori Sherlock, könyvek története, Arisztotelész és a Poétika, a rózsa szimbolikája, a vallás – ez mind A rózsa neve, újabb és újabb rétegek tárulnak fel. Hány év kell ahhoz, hogy én ezt mindet átlássam, vagy érdemben értelmezni tudjam? – gondolkodtam magamban, majd nagyot haraptam a tramezzinimbe, és megállapítottam, hogy sikerült belenyúlnom az egyik legnehezebb regénybe. Naponta sok órát töltöttem szakszövegek fordításával, és bár le voltam nyűgözve, közben túl nagy falat volt ez nekem. Témát már csak az ösztöndíj miatt sem változtathattam újra, így sikerült írnom egy gyenge szakdolgozatot annak ellenére, hogy szerintem sok munkát tettem bele. De így jár az, aki ilyen módon szembeszáll Umberto Ecóval, vagy valamiféle párbeszédet akar kezdeményezni Eco tudományával.A szakdolgozatom megírása után sok évvel fedeztem fel, hogy Ecónak van saját rovata a L’Espresson, amiben rendszeresen ír mindenféle aktuális témákról. Az egyik kedvencem, amit olvastam tőle, teljesen magával ragadott. Ez volt az a szöveg, amiben a funkcionális analfabétákról emlékezett meg, illetve a díszdoktori címének átadásakor elhangzott mondatot magyarázta el azoknak, akik még mindig nem értették. A híressé vált kijelentése így hangzott:
A közösségi média egy sereg olyan gyengeelméjűnek is lehetőséget ad a véleménynyilvánításra, aki korábban csak a kocsmákban jutott szóhoz egy pohár bor után, anélkül, hogy kárt okozott volna a közösségnek. Gyorsan elhallgattatták őket, miközben most megkapják ugyanazt a véleménynyilvánítási lehetőséget, amit egy Nobel-díjas. A gyengeelméjűek inváziója ez.
Visszaolvastam tőle sok-sok korábbi szöveget, majd olvastam szerzőtársai búcsúját a L’Espresson, és közben arra gondoltam, hogy most már nem tudom majd többet elolvasni, mit gondol a világról, és ezt veszteségként élem meg. Már értettem a szavait, lenyűgözött és szórakoztatott egyszerre, talán pont a halálakor nőttem fel igazán ahhoz, hogy Ecót olvassak. És amikor felnőttem hozzá és újra felfedeztem, ő elment, és nem ír többet, és ha erre gondolok, még ma is nagyon szomorú leszek.
És hogy mit jelentett Umberto Eco?
Jelen lenni, igazán és érdemben jelen lenni, szórakoztatónak és érdekesnek lenni ilyen hosszú időn át, mindezt nem öncélúan tenni. Megújulni, leültetni az olvasót, nagyon tudni, és okosan és jóra használni ezt a tudást, kritikusan és egyértelműen szólni. Nyitottnak lenni, kiállni a saját vélemény mellett, de közben hagyni szabadon gondolkodni az olvasókat, sőt, erre esetenként fel is szólítani őket, akarni, hogy ők is gondolkodjanak. Olykor játszani velük a szövegeken keresztül, és néha tréfamesterként, titokban, jólelkűen, szeretettel mosolyogni rajtuk – azt hiszem, ezt jelentette Umberto Eco.És ez volt az, amiért én nagyon szerettem szakdolgozatot írni; még ha a befektetett energiám nem is látszott meg a végeredményen, hálás vagyok, hogy közben rengeteget tanultam és fejlődtem korunk egyik legnagyobb zsenijének köszönhetően.
