#karacsony

Elkísértük a bíróságra Iványi Gábort, a legszelídebb embert, ennek a városnak és ennek az országnak az élő lelkiismeretét, akit erőszakkal vádol a hatalom, miközben az erőszakot ők követték el.

Erőszakot a hitüket szabadon gyakorolni akaró közösséggel szemben. Erőszakot a legkiszolgáltatottabb honfitársainkkal szemben, akiknek az állam helyett ez a közösség adott fedelet.

Amikor kiállunk Iványi Gábor mellett, akkor ezzel kiállunk azért is, hogy olyan államot akarunk, amely távozik onnan, ahol semmi keresnivalója nincs, de végre megérkezik oda, ahol a legnagyobb szükség van rá: a gyengékhez és az elesettekhez. 

Egész jó kis karácsonyom van, azt leszámítva, hogy egyszercsak a vacsora asztal mellett, a 84 éves nagynéném előszedett egy csomó fényképet, az öt éve halott édesanyámról, hogy ezek a fényképek nála voltak eddig, most én nézzem át őket és vigyázzak rájuk.

Az a helyzet, hogy parancsra nem tudok gyászolni.

Az a helyzet, hogy tök jül beszélgettünk addig az unokatestvéreimmel mindenféléről, filmekről, meg önismeretről, egy kicsit politikáról is, jókat röhögtünk, és tényleg beszélgettünk.

Az a helyzet, hogy tudom, hogy el fog jönni az idő, amikor a nagynéném nagyon fog hiányozni ezekkel a stiklijeivel együtt, de

most nem esett jól a családi képek nézegetése a halott apámmal és a halott anyámmal, hogy milyen szépek voltak fiatalon stb.

Az a helyzet, hogy én mind a mai napig gyászolom őket a mindennapokban. Úgy alszom el, hogy fogom a saját kezem és azt képzelem, hogy az anyám élő keze, amit utoljára a Honvéd kórházban foghattam meg, halála előtt három nappal, mikor könyörgésre beengedtek elbúcsúzni tőle 3 percre, és utána már nem, hogy ne zavarjam - anyámat a haldoklásban, a többi beteget pedig a gyógyulásban.

Végre egyszer jól éreztem magam, és tudtam nevetni, és erre visszaparancsolnak a gyászba. Mintha tilos és büntetendő cselekedet lenne az, ha én megengedem magamnak hogy jól érezzem magamat egy kicsit nélkülük.

Persze persze végignéztem a fényképeket, meg a másik nagynéném kiválogatott közülük egy csomót, hogy az az övé, és egyelőre nem adja nekem. Csak nem értették, hogy "hirtelen" miért álltam fel (5 óra masszív evészet után) azzal, hogy nekem sétálnom kell.

Tudom, hogy a karácsony nem csak az újjászületés, hanem a halál ünnepe is, ahogy fogy a fény egyre, sötétednek a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák

de nem lehetett volna egyszer JÓL ÉREZNEM MAGAM? masszív 5 éves gyászmunka után? Mikor máig lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem voltam anyám mellett, mikor meghalt? (Nem engedtek be Covid alatt abba a kórházba csak 3 percre.)

A masik karacsonyi vacsoran is ketten tavoztak ugy, hogy elmondtak, hogy kezdodo depresszioval erkeztek es nelkule tavoznak, meg sokan mondtak, hogy sokat jelentett nekik, hogy volt hova jonni.