Szenved-ély

Hogy elvesztettem, amit elveszthettem, mert önmagamat nem menthettem.

Bár most is fáj, fázni fogsz, ha kihevered a lázat.

Azért építetted két kezeddel, hogy most a küszöbön kelljen állnod?

Hogy végignézd két szemeddel, ahogy porrá lesz minden álmod?

Örökké rohannál, hogy mentsd a menthetőt,

Mint a hegymászó, ki a viharban is üldözi a hegytetőt.

Az életveszélyben lebegsz, a lábad is megremeg,

Miközben a magadnak tett ígéreted is megszeged.

Mikor a lángok melletted lobbannak s megperzselnek,

Megtorpansz, hátralépsz, s azt hiszed vége a versenynek.

De ami hajt, az benned lakozik, s erősebb a félelemnél

S folyton azt mondogatja: Ez többet ér az életemnél!

De hány áldozat egy élet? Hány seb fér el a lelkeden?

Beforr-e mind, mielőtt a golyó lyukat üt a testeden?

Meddig táplálod még az égő sebedet?

Kaparod, letéped, ahelyett, hogy várnád, amíg beheged.

Míg egyhelyben álldogálsz, mögötted minden ajtó bezárul

Nem marad semmi, előtted csak az ablak, ami kitárul.

S én értem azt, aki nem hagyja hátra égő házát,

hamár a sors keze rajta nyomta el a cigarettáját.

S tetteim súlyát józanságban mérik.

Nem értik, a mocsárban miért gázolok térdig,

Esélytelen miért harcolok utolsó vérig.

Megláttam egy szikra reményt a szemedben,

Mikor a magamét már mind eltemettem.

Mint erőtlen kismadár szárnyaszegetten,

Otthonom kerestem kétségbeesetten.

Eltévedtem, hideg széltől remegtem,

Jött a tél, leszakadt az ég felettem.

Kiszáradt patakban hiába eveztem,

Az út végén szíveden kívül rekedtem.

…

Lelkemmel lelkedet hiába etettem,

Időmet türelmesen elvesztegettem.

Majd írjátok rá, hisz ez volt a keresztem,

Hogy mást nem tettem, folyton csak szerettem.

(A megfelelő aláhúzandó)

Leeresztette fekete fátylát az éjszaka,

Elhaló visszhang lemenő napnak végszava.

Lesben állt, csak ránk várt, lánca körbezárt,

Izzó árnya porrá zúzza a láthatárt.

Szikrája kikelt ösztönvezérelt szellemeket,

Lobogva habzsol be végtelen fellegeket,

Tűztangot jár vérvörös szoknyájában,

Pezsegve forr testünk fogságában.

Érintése éget, bőröm megtépázza,

Perzselő karmait csontig belémvájja,

Vénámat táplálja tűhegyes méregfoga,

Oltár elé járulok a halállal kézenfogva,

De nyakam elragadja s köré tekeredik,

Véres küzdelemben oxigén fölé kerekedik,

Vegyületek táncot járnak a véráramban,

Elbódulok lassan tűnedező létvágyamban.

Kiégett fadarabok, hamuvá porladunk el,

Hűlt helyén napsütötte kődzsungel.

Csak összegyúrt reménymorzsák, nem maradt semmi más,

Egy utolsó esélyében haldokló entitás.

Eltévelyedett porszem melódiája,

vihartépte levelek entrópiája,

Messzeség felé repített tomboló szél,

otthonra mégsem lelhetek soha-többé..

Sorsom koldusaként járom az utcákat,

megsebezve mászok meg betonbuckákat,

Nem vagyok senkié, ki nyújtaná kezét?

Gyilkos csend honol, és suttog esti mesét,

Csak a magány ölel át jeges éjszakán,

nem lesz többé napsugár nyárnak évszakán,

nyomtalan elillan, még meg sem melegszem

és örökké tart az ősz, és megbetegszem.

Koromban, ködben keresem a csillagot,

még az utolsó szikra-reményillatot,

de innen a földről én el nem érhetem,

Ilyennel önmagam minek is mérgezem?

Vonatra nem szállok, látom, hogy kisiklik,

vagonjai sínfogságban megirigylik

repülőnek, madárnak álszabadságát,

De hova temetné el sorstalanságát?

Stopposként is félútig vinnének csak el,

ha Lucifert halljátok, higgyétek csak el:

Utazhatsz, küzdhetsz míg a haláltól pajzsod véd,

de mint úszó sörösüveg csak hordalék-partot érsz..

Szembogár-keringő

kozmoszt feszítő levegő

lépek s megremeg ő

félek ha lép felém ő.

Egy előre, kettő hátra

nem várva többé a vártra,

szavakra, szélfújta levélpapír

üzenete néma, akár a sír.

Nem perzselő, izzó lángod

viselném égető láncod,

ridegséged ami eltántorított

kételyek rácsai közé szorított.

Hívogatsz, szomjúságomra reményt csepegtetsz

ablakon át libbenő függönnyel kecsegtetsz

Be sem engedsz, el sem kergetsz..

Csak te vagy ki felemelhetsz!

...a reményvesztettségbe botlom lépten-nyomon,

A Napra várva a tehetetlenséggel viaskodom.

Lassan vonszolja tagjait az idő,

Kérném a végzetem, de nincsen kitől.

Eliramlottak, mint egy pillanat az évek,

A múlt árnya rávetült, s elszaladt az élet.

"Újratárgyalás"- súgnak össze felettem,

Ahogy a folyosón elvezetnek.

"Ma viszik" - hangzik a rács mögül

S bennem a remény megkövül.

A bíró kezébe adtam a sorsom,

Nyakamban a kötelet azóta hordom.

Álmomban összemosódott kontúrok,

Egyikből a másikba átnyúlok,

Itt villamosszék és halálos méreg,

Ott a szabadság veled kéz a kézben

Vállalom, bárhogy is legyen,

Mást tenni úgysem lehet,

Ha meg nem váltod életem,

Mondd ki az ítéletem!

V.I.

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.