Jártam egy pasassal, és nagyon hamar kialakult bennem az a rettenetesen furcsa érzés, hogy bárki lehetne a helyemben. Hogy nem én vagyok fontos, csupán csak az, hogy ne legyen nyitott pozi a "barátnő" státusz. Hogy ő szombat esténként ne legyen egyedül, hogy az anyja megnyugodjon, hogy nem marad vénségére magára, és egy férfinak van csaja minden korban, szóval a belső tartáserősítés.
Jah, hát én sem tudok mindent jól kezelni, sőt, minél többet tudok, annál több elbaszással kell szembenéznem -- ez az önismeret legaljasabb húzása! Visszanézve csak szégyellni tudom magam, mert butábbnak tűnök a magam szemében, mint amilyen vagyok.
Nade a lényeg, hogy keringtem e körül az érzés körül és kerestem a helyem, vagyis magamban az érzést, hogy jó helyen vagyok csak maximum szokatlan, de jó helyen vagyok és megfogtam az isten lábát ezzel a csávóval, aki vonzó és okos és vicces és jól néz ki, és tehetséges és sikeres. Csak a nők… a nők jönnek mennek az életében, ő meg csak áll a tűzhelynél, kavargatja a pasta prontot vagy faszom tudja milyen kaját, cukin beszélget meg néha jön egy simogatásra, és ma én ülök itt, két hónapja más volt és három hónap múlva más lesz. Itt ebben a székben mindig ül valaki, egy kedves nő, egy biodíszlet, aki most én vagyok éppen. Szerettem volna magam máshogy érezni.
De nem ment. Maradt a: nem fájunk majd, nem hiányzunk, a betöltetlen hely fáj, az üresség zavarja majd, nem a veszteség.
De ez olyan megfoghatatlan érzés.
Mit keresek ilyenkor? Talán az ember tapogatja a horgonyláncot vagy próbál valami mélységet találni abban, ami csak egy tengerparti nyári koktélozós szerelemnek tűnik? Örökké szeretni foglak, búgja a srác és a keze már a bugyidban van. Jah, húszévesen.
Jobban jön abból a zavar vagy tisztánlátás, ahogy valaki a kapcsolatairól mesél. Ezért is szoktam megkérdezni, hogy mi volt, hogy lett vége a korábbinak. Mert abból kijön, hogy van-e, volt-e kötődés, van-e önreflexió. Van-e mélység?
Az érzékenység, a labilitás nem mélység. Aki visszatükrözi a környezetét vagy önsajnálatban van, az nem mélység. Sok dolog van, ami nem mélység, csak hasonlít azokra a jelzésekre.
Közben, nekem is bele kellett szoknom, hogy a kérdezősködésben néha kiderülnek mély kapcsolódások, súlyos szerelmek, akár az is, hogy én már csak örök második lehetek, mert a legnagyobb már megvolt.
Ez amúgy az én koromban már elég valószínű, meg kell szokni, mint a fájós térdet :D
És valóban, négy hónappal később már más valakivel van, ami teljesen normális, az én életem is pörgött tovább, randik, beszélgetések, és, ha találtam volna valami igazán biztató pasast, már nem lennék egyedül. Csakhát.
Lényeg, hogy igazolva látom azt, hogy cserélhető voltam.
Közben van ebben valami torzítás is, mert tényleg haladni kell, ismerkedni, beszélgetni, randevúzni és próbálkozni, és valószínűleg én vagyok túl válogatós, amiben az is benne van, hogy egy egyedül töltött szombat este nekem nem mumus, hanem maga a béke és nyugalom meg a számtalan lehetőség.
Szóval nem biztos, hogy nálam van nyitott pozi meghirdetve. Az a gyanúm, hogy jobban a barátság-szellemi társ-szex vonal amire szükségem van és nem arra, hogy legyen, aki felcipel egy karton vizet vagy elkísér az orvosi ügyeletre vagy felhívjon naponta 50x vagy itt aludjon egy film alatt szombat este.
Hova fér be itt valaki?
Amúgy, mindenkinek joga van mindenhez. Ez volt a legnagyszerűbb amit tanultam (adaptálva az én dolgaimra):
neked jogod van csapongónak lenni, jogod van hozzá, hogy mások tartsanak el, még ahhoz is jogod van, hogy végigflörtöld az internetet.
De az én életembe az léphet be, aki irányban van az életével, aki bármikor ki tudná fizetni az én kávémat is, és aki semmilyen tekintetben nem építkezik mással.
Mert bennem akkor van nyugi.
És folyton azon gondolkodom, hogy hol van helye valakinek az én életemben?
A klubban, az úton a kocsiban, a tervezgetésben, hogy majd a parton sétálunk egy nagyot, a műhelyben, az ágyban, amikor éjjel jövök hazafelé, a szilveszteri puszinál, amikor leülök egy étteremben és mosolyogva várja amíg megérkezem, amikor azt mondja, hogy ne mondd el, írd meg, amikor meghallgatja azt, ami nem érdekli, de érzi, hogy engem feszít az izgalom. Hogy is mondják? Lelkileg neki lehet támaszkodni. Mi ez tulajdonképpen? Vagyonőr?
