Hallod batya, a házakkal csak a baj van. Ha lebontják is őket, ha az utolsó sitteskonténert is elviszik, ha az utolsó Józsi is kifürdik a munkából; attul a telek még megmarad, tüntetnek a házak nem is annyira hűlt helyükkel. Választhat magának csillagot mindenki: Regnum Marianum, Sajtószékház, Közvágóhíd; mindenki lehet kicsit Ráday Mihály, a szebbek egyenesen városvédő Pallasz Athénévé is változhatnak.
Ez a ház viszont, semmi kétség, áll.
Ha jól saccolom, nagyjából kilencven éve.
Valami szolid tőkés úgy gondolta a válság legmélyén, hogy minden papírnál biztosabb a tégla meg a malter: olyan Isten nem lesz, hogy a partájok nem fizetnek minden február, május, augusztus és november elsején. (Lett.)
Szép ház különben, nagy ablakokkal. Okosan tervezett, a lehetőségekhez mérten jól benapozott szobákat sejtek mögöttük. Van ilyen otthon több is, az egyik rögvest a dohánygyár fölött, a neoromán rektorátus nyomasztó tömbje mellett, az egyetem építtette a professzorainak.
Evvel a házzal itt az az egyetlen baj, hogy be kell lépnem a kapuján pontban háromkor, föl kell kaptatnom a második emeletére, kulturáltan jobbra kell fordulnom, és még kulturáltabban be kell rúgnom a gangra szolgáló ajtót. Ez lesz a legkisebb baj, egész életemben gyűlöltem a nyílászáró szerkezeteket, régi és dédelgetett vágyam például tokostul kidönteni egy magas, táblázatos ajtót, és nyomatékosan végigtrappolni rajta.
Kezit csókolom, jó napot kívánok, —————— vagyok, ————- urat keresem, tehát akkor második emelet és jobbra, köszönöm, brrrrrrrrrrrrr.
Bent vagyunk, kampi, most legalább egy percig kénytelen leszel a cipőd orrát nézegetni a műkő lépcsőfokokon, a cipődét, amit ha öttel olcsóbban és négyszáz méterrel délebbre veszel, legfeljebb az OVB-nél tolhatnád a szopórollert, nagyon kedvező életbiztosításokat értékesítve pénzügyileg kevésbé tudatos polgártársaidnak, viszont ha rászánsz még egy százast, és hétszázötven méterrel keletebbre csináltatod, akkor magadnak is bizonyítod, hogy -legalább financiálisan- minden alapod megvan a világra szarni.
Itt vagyunk.
Jó napot, tiszteletem, alázatos szolgája, szabadság, erőt-egészséget, áldás-békesség, szebb jövőt, jó szerencsét!
Köszönjük, igyekszünk.
Igen, szerencsére semmi fennakadás nem volt.
Tessék talán megnézni.
Akkor ide kérnék egyet.
Meg ide is.
Ez itt marad, elnézést.
Ó, sajnálom.
Igazán?
Lub, lubb, lubblublub. Blublub. Blubb.
Mint mikor anyám nyáron az uborkásüvegeket öblögette a verandán. Atyámfia, te sohase hagyod abba? Honnét tudnád, miért kéne tudnod, mondani nem fogom, ez nem az a helyzet: itt mögötted, az udvari szárny túloldalán szintén áll egy ház, hát hogyne állna, torzultam én ott eleget egy időben, nem is olyan régen, koronán, migrációs váláságon, rezsiharcon és trafikmutyin innen. Most nem torzulok ott, mint a mellékelt ábra mutatja, sőt, igazából sehol sem torzulok, lassan elmehetnék szentképnek a gyűdi búcsúba. Dombon vagyok, fater, mint a kolozsvári kaszárnya, akármerről fújja a szél, találja, de találja. Életünk napjai, mint az árnyék, tati, ha abbafejeznéd, mennék is, na nem nosztalgiázni, csak úgy nézni ki nagy fejemből, meg enni valamit.
Kérem.
Önöknek is.
Átadom.
A viszontlátásra, dolgozó népet szolgálom, lejátsszuk a Limanova közben, Filippinél találkozunk.
Megvagyunk, faszikám.
A kapuban szép szál öregember, maszkban. Őslakos lehet itt. Beengedem a saját házába. Kint vagyunk.
Te is, drága barátom, ki nemrég egy szeles vasárnap hajnalon arról panaszkodtál egy diszkréten húgyos lépcsőn, hogy nem egészen így képzelted az életet, úgy tervezted, mostanra lesz házad, feleséged, gyereked, miegyebed, hadd ezt el.
Én sose terveztem semmit.
Mégis ki lettem fizetve.
Na, apikám, zsa haza a Négytornyú alá, ahol könnyű a nehéz is, megnézném már, ki van ma a Kilencben!
