Remetekan

Negyvenhétben jött haza a hadifogságból.

Hetvenhatban már biztosan ebben a lépcsőházban lakott.

Kilencvenhét őszén szűk családi körben temették.

A mai napig a miénkkel szomszédos pincefülkében áll öt különböző méretű ferslógja.

Valószínűleg ezért éreztem magamat kissé értetlenül, mikor a múlt rendszerben némely közírók, kivétel nélkül fiatal férfiak, heteroszexualitásukra és konzervatív meggyőződésükre hangsúlyozottan büszke fiatal férfiak Apukaként hivatkoztak az akkori miniszterelnökre. Ő sokkal inkább egy finoman szólva is piknikus alkatú, életkora és pályája előrehaladtával egyre több és súlyosabb kihívással szembesülő, az őt körülvevő világ jelenségeit egyre nehezebben megértő, a változásokhoz alkalmazkodni szinte képtelen férfiúként tűnt fel előttem, mintsem bölcs, erős és igazságos apafiguraként (nű, voltak még ezzel így rajtam kívül három és fél millióan).

Nem olyan nagyon régen, úgy tizenhét év előtt, pont így nyáron, délután, beállított hozzánk egy szép nagy német nyugdíjas. Hónaljban vágta kicsit a nadrág, de nem jött üres kézzel, annyi Jacobs Krönungot hozott, amennyit azóta se láttam.

A szomszédból telepítették ki őket családostul, mesélte érthető magyarsággal, sőt, egyre jobb magyarsággal. Először egy nagyobb és szebb házból dobták ki őket mellénk, innen meg már csak az -------i állomásra vitt az útjuk. Odakint bányász lett, onnan is ment nyugdíjba. Kávét főztünk, elfogadta, apám cigarettával kínálta, azt tisztelettel visszautasította. Egész sokat beszélgettünk, aztán megköszönte a vendéglátást, ünnepélyesen kezet fogott velünk és eltávozott.

Hogy egy öregember autóba ül valahol a Ruhr partján és két határon át ezer kilométert vezet a faluig, ahonnan kamaszkorában elüldözték, pusztán a származása miatt, majd pont a mi ajtónkon zörget be; ilyesmin nálunk sosem volt szokás meglepődni. Jöttek hozzánk rokonok, barátok, ismerősök, munkatársak, ők tudták, mi okból, de mind kaptak kávét, aki nem vezetett, pálinkát is ihatott, akinek nagyon hugyoznia kellett, azt tapintatosan felvilágosítottuk a vízöblítő és a klozetajtó sajátos tulajdonságairól, azonkívül mindig volt otthon elég kockacukor és hamutartó.

--Nem gyakran.

Egyik matróna egyszer arról mesélt, hogy előző nap mit tudom én, hány emberre szaggatott nokedlit, ami kifejezetten megviselte. Erre a másik, pont egy reprodukciós ciklussal ifjabb matróna avval tromfolt, hogy ő még gipszben is porszívózott otthon.

Művész: ADSZ PÉNZT, KUTYA!

Főcsinyó: Me-me-mennyit méltóztatik kérni uraságod?

Művész: A DUPLÁJÁT!

Főcsinyó: Pa-parancsoljon!

A vendéglőkben a finomabb közönségnek fehér damaszttal (gyakori mosás, vasalás) és ezüst eszcájggal terítettek, a többieknek kockás vászonnal és alpakkával.

A tisztes szegénységben élők minden helyiségüket meszelték, a művelt középosztály csak a konyhát, a spájzot, a reprezentatívabb szobákat festették, enyvessel.

A szegényember fúrt-faragott; biztosítékot patkolt, csapot bőrözött, képkeretet, függönykarnist barkácsolt, ügyesebbek dikót építettek a konyhába vagy vasalótartót fontak drótból az asszonynak. Úr nem szuttyogott ilyesmivel, hanem szólt a házmesternek.