Megint nem köt le semmi. Megint olyan üres minden.

“Ami jó hozzád, az nem feltétlen jó neked.”

Csak azt érzem, hogy fáj a szívem. Túlságosan is magányosan dobog, kezd belefáradni. Most is sírnom kell, csak az a gondolat munkálkodik bennem, hogy semmihez nincs többé kedvem. Nincs kedvem levegőt venni, és nincs kedvem másnap felkelni. Írni sincs kedvem, na meg lassan már a betűket sem látom. Ismét kezdek széthullani, magam körül mindent felégetni és mindenkit elveszíteni. Az emberek napról-napra hagynak el, egyszerűen fogalmazva elfáradnak mellettem, mert hát igen, magamhoz még nekem sincs türelmem. Már senki sem kínálja fel a jobb vállát, és a körülöttem lévő emberek zsebkendőkészletét is elfogyasztottam már rég. Állandóan szomorú vagyok, de igazság szerint azt sem tudom, hogy miért. Unom magam, kérek egy másik lelket. Meg egy testet. Meg egy agyat és egy szívet.

Az életben nem számít ki ígéri meg hogy marad,

Dehogy.