tvikk

Kicsit közelebb, a nyárfák alatt volt a Kuckó 1. Pontosabban, akkor még csak “a” Kuckó, merthát fogalmunk sem volt róla, hogy lesz később 2 is. Találtunk valahol a közelben néhány kiszuperált gyékénykerítést (igazából – így utólag belegondolva – még egészen használható állapotban voltak), azzal kezdtük, hogy körbekerítettük a mi részünket. Merthát igen, így születik egy kuckó: egy nagyobb egységből kiragadunk egy kisebbet, egy épp akkorát, amekkorát még képesek vagyunk felfogni. Megérteni. Megtölteni. Elhinni.

A Kuckóról nem maradt kép (legalábbis nem emlékszem, hogy készítettünk volna), csak néhány rajz, de most azokat sem találom. Mindenesetre volt benne két egymásra támasztott, törött betonlap is, amelyek valahogy mégsem voltak idegenek a zöld környezettől egyáltalán. (Ha egy mesterséges tárgy elég sokat áll a természetben elhagyatva, valószínűleg maga is a része lesz. Így lehetett ezekkel a tömbökkel.)

A Kuckóban nem kellett csinálni semmit. Csak lenni. Azt lehetett ott igazán. Beszélgettünk a Tüléről, a Grúberszilviről, meg az Uzunov Todorov Zsoróról. Később Pejkó újságokat olvastunk. Arra emlékszem még, hogy akkoriban sokat álmodtam a Kuckóról. A legtöbbször félelmetesnek tűnt fel ezekben az álmokban. Néhányszor elképzeltem a helyet nélkülünk sötétedés után, az erkélyről amúgyis látszott valami a nyárfák lombjaiból a távolban. Ugyanannyira erős volt ilyenkor a félelem, mint amennyire erős volt a jóérzés nappal, amikor kint voltunk. És minden nap kint voltunk, pedig éjjel rendszerint azt hittem, többé soha nem leszek képes kimenni a Kuckóhoz.

Tudja, most elképzelem, ahogy ülök valamiféle lélekértő szakember kanapéján, aki választékos és tudományosnak hangzó kifejezésekkel elmagyarázza, hogy tulajdonképpen (ezt a szót ő használja, nem én) a saját belsőnket projektáltuk a Kuckóba. Tárgyiasítottuk az érzéseinket, felmásztunk az első szerelmeink megfoghatatlan misztériumának ezerfelé ágazó fájára, kifeküdtünk a mindenegyes lélegzetünket megszemélyesítő fűszálak sokaságára, és még az égbolt is metafora volt a Kuckó bűvkörében. Valami, aminek még csak a mélységét lehetett érzékelni, meg persze olykor feltűnt rajta néhány felhő.

Most, hogy mindezeket itt írás közben újraéltem (beleértve a szavakkal vissza nem adható, apró, érzéki részleteket is), már nem is igazán akarom tovább mondani a történetet. Érje be most annyival, hogy megtudja: a Kuckót egyik nyáron eldózerolták. Később, még ebben az évben beljebb költöztünk az erdőmaradék sűrűjébe. Beljebb. Mindig beljebb. Kuckó 2.

Kuckó 3 már nem lett. Sőt, az az érdekes, hogy arra már nem is igazán emlékszem, mikor jutott a Kuckó 2 is ugyanarra a sorsra, mint az 1, pedig időben ez van közelebb. Már nem érem el. Beleszántódott a földbe az emléke, vele együtt persze az első szerelmeink megfoghatatlan misztériumának ezerfelé ágazó fája és a mindenegyes lélegzetünket megszemélyesítő fűszálak sokasága is. A jelenlét energiája viszont nem. Rengeteg formában, a legkülönbözőbb misztikus történetek szövevényében tér vissza az egykori Kuckó környéke az álmaimban ma is.

emberek delfint idomítanak,  vízben apró koncok, kishalak jutalomként, és a takarítók mintákat takarítanak a kifröccsent vízből 

az emberek delfint harapnának, de az idomítás humánus. ezerszer elképzelt fröccsenő delfinvér. a takarítók ingbe gyónást mosnak. 

az emberek tivadarra hivatkoznak. elengedett kormánnyal járunk, hiába a vihar, csak én nem ázom. de amikor fázom, újra alhatunk, az ágak pedig összehajolnak. 

delfinek: emberek szentjei… a nem kérdések szegek tenyerekben, a nem válasz csak ostobaság 

az értetlenség langykása bűne, a tettetlen légieskedés, a bűvészi jópofi fakirizmus

Ezt a szép verset Eszterke gurította el az első két sorral.

Ez 1966-ban* történt. Októberben, azt hiszem. Májusfát akartunk állítani hárman. Az István atya (akkor még nem volt érsek), a Csuhás Jancsi, meg én. Megmondom, ahogy van: nem nagyon tudtuk mink azt, hogyan szokás az ilyesfélét elvégezni. Jóformán még azt se tudtuk, hogy fogjunk hozzá. Ásunk egy gödröt… – gondoltuk. (Mert azt láttuk már korábban, hogy egy gödörbe szoknak tesznek bele valamit, aztán abból lesz a májusfa.) Szóval úgy voltunk vele, hogy meglesz a gödör, aztán majd a többi úgyis adja magát. Hogyhát a többi megyen majd szépen magától.

Különben szép, nyári este volt. Olyan hét óra tájban (kicsit előtte) mentünk hátra a gázcseretelep mögé, majdnem oda, ahol a horgászok szoktak elbiciklizni a bányatóhoz, ott van egy ilyen nagyobb füves rész. Hát aztán ugye… Elkezdtünk ásni. Ugye aztán akkor megtaláltuk. Olyan 30–40 centi mély volt a gödrünk, akkor akadt el valamiben a Jancsinak az ásója. Először nem látszott ám, hogy mi az. Ejnye, mondom, ez valami verem, vagy kincsesláda. Csakhogy akkor már lehetett látni, hogy az valami zöldes, amolyan kárpitforma. No, akkor már mindhárman ástunk erősebben, mert azért persze kíváncsi az ember. A végén már ásni se kellett, mert kikelt az a gödörből magától, mint valami sírból.

Én ugye egyből megismertem, mert én már akkor láttam sokszor a televízióban. Én tudtam azt, hogy kicsoda-micsoda. A Pityu atya is egyből mondta, hogy ez az az “Óharózsabimbó” lesz. Egyedül a Jancsi nem ismerte, dehát az nem is csoda. Szóval letettük az ásót, illő módon köszöntöttünk neki, hogy “Adjon Isten, kedves Süsüésasárkány!” (mert akkor még úgy tudtuk, az a neve, csak később mondta a Szabó Imre a tanácsnál, hogy az csak egyszerűen Süsü). A Pityu még a miseborból is megkínálta. Aztán olyan sokat erről én elmondani nem tudok, mert az egész nem is tartott tovább, mint egy szempillantás. A májusfa nem lett meg, sose próbáltuk már többet később. Meg aztán ugye… mindenki máshogyan emlékszik már az egészre.

Na, ott voltam, hogy akkor megjelent ez a gyerek a petricsészével (petri dish in english). Te azt elképzelni nem tudod, mennyire fecukkoltam magam a látványán, ahogy ott áll az ajtóban, fogja a csészét, aztán bámul, és közben nem ő lát engem, hanem én látom őt. Azon, hogy televan a feje mindenfélével. Olyanokkal, hogy mi mindent kell csinálni. És ilyeneket gondol, hogy majd azt mondja (mindjárt, de sokkal inkább ‘kisvártatva’ azt mondja), hogy “megfelelő”, meg “szükséges”, és így fogalmaz majd: “Nézze!”. Közben még a saját hangját és hanghordozását is elképzeli az egészhez (halk emésztéshang érkezik gyomortájékról)…

Fogtam a levelet, és földhöz vágtam. Mindent meg lehet érteni. Még azt is, amit nem. Ezt most épp nem. Tehát ezt is. Közel voltam hozzá, hogy lepasszoljam az egészet, és azt mondjam neked (kerekperec), hogy: “Figyelj, Karabély! Nem megy! Légy szíves, vedd át!”. De aztán azon kaptam magam, hogy elképzelem, hogy ezt mondom, és közben még a saját hangomat és hanghordozásomat is hozzá…

De érted, mindezt aközben, hogy fogtam a levelet, és földhöz vágtam. Ahogy aztán a levél földet ért, akkor jutott csak eszembe (érted: “jutott eszembe”), hogy azért megnézem azt a csészét, hogyha már… Elsőre nem is ismertem fel, de még másodikra is elég hihetetlen volt, harmadszorra viszont már sem hihetetlen, sem felismerhetetlen, csak bizonyos és valóságos. Ott volt a csészében (vagy talán a csészén keresztül, mint amikor kilátunk a szemünkből). Az egész. De persze ezt az a gyerek (kodo raklo romanes) nem tudta. Fogalma sem volt erről.

Ütvefúró, pemete, kisangyalom, fogvatartott, erpégé, gránátalma, suhongó, bolsevik, kanna. Továbbá: hétszentségit, keverék, ólomalakú, karaván, palinder (egyes vidékeken paliszander vagy pedig palindrom).

Ezt még akkor írom, mielőtt beköltöztem volna a Csodatévő Otthonba. De persze már most tudom, hogy beköltöztem majd valamikor pár hónap múlva, vagy talán már meg is történt, vagy lehet hogy már emberemlékezet óta megtörtént. Mit lehetne biztosan tudni ezt, vagy bármit is?

No, elég az hozzá, hogy ültem ott a szántás mellett, a néha elhúzó károgásban. Jobb híján próbáltam valami olyan magatartást felvenni, amit gondoltam, ilyenkor szokás, amikor az ember a földeken van. Lekuporodtam, és elővettem a bicskám, hogy valamit vágjak, vagy faragjak, merthát ezt szokás tenni. Egy-egy ilyen nagy göröngyöt vacakolgattam, és próbáltam átadni magam a földmunkától való autoüdvözültségnek.

De akkor kisütött a Nap, és megváltozott minden. Hirtelen vízibiciklicsattogás verte fel a távoli erdő csendjét (amit én mindig tisztásnak hívtam akkor még, mert nem tudtam pontosan, mi is az a tisztás, csak azt, hogy az erdővel kapcsolatos). Én is felálltam, és néztem a föld göröngyeire vetülő hosszú, elnyúlt árnyékomat. Pozsgások, mohák, giliszták és bőrfutrinkák gurultak elő a szántásból, és hirtelen rájöttem, hogy az egész mindenség él és mozog és dolgozik körülöttem, alattam és felettem.

Aztán rájöttem, hogy akármerre nézek, nem is nézek sehová. Hogy milyen butaság volt azt hinni, hogy valamerre lehet nézni, mikor csak mindenfelé lehet (ezt különben az árnyékom mondta az elébb). Akkor gondoltam, hogy elmegyek a Csodatévő Otthonba. Hogy majd mindig hetet fordítok a gyűrűmön minden evés előtt, és ezzel ajánlom fel az ételt, amit megeszem. Azt a temérdek ételt, amit ebbe a testbe már beleraktam. Illetvehát csak azt, amit majd az Otthon segítségével, beletehetek.

És akkor most észreveszem, hogy ezt az egészet már nem is a földön írom. Hogy valamilyen aranyháztetők alatt vagyok, és veranda van, meg ápolt kert, meg madáritató, a másik oldalon meg musztánglegelő, galopprét. Így hívják. Várom, hogy jöjjön a teásfiú, de rájövök, hogy az is én lennék, meghát a tea, amit meg akarnék inni, már úgyis bennem van. Úgyhogy nincs más dolgom igazából, mint becsukott szemmel belenézni a napsugárba (esetleg kicsit nyomkodni a szemhéjaimat, hogy kiadja azokat a lilás, narancsos, zöldes fraktálszerű mintákat), és arra gondolni, milyen jó, hogy itt vagyok a földön, ahol nem lehet nézni sehová csak mindenbe. 

Lassú vagyok és halk Gyöngyözne mosogatólé ajkamon (Halántékként bárha) S szódát viccből, unalomból kérek…

… a buborék miatt – gondolom S lebbennek fátylak, gondok, ütlek-váglak (Arculüt a test, a lét villáma)

A pohárból a buborék sikoltozva menekül (Máskor hattyúskodik persze) Nemes pezsgés, örök aggódás

Kiemelni barátom mocsárból, alvóléből kéne most De paripám elcsitult, haragom sose volt Gebétlen állok, mint sík együttható

Cicoma, cicoma, ostoba hívság Játék… sőt: "póker" Farkaskoma… ha eszem lenne: Divertimento

Kéklő beleket érzek magamban Csikló, irigymetsző S csatában gyönyört nyerve Operettet ránt ki zsebemből a szunnyadó düh Ugyanaz, ki – mint mondjuk – bölcsőt ringatott Ápoló és ápolt egyremegy ma, uram!

"Kobalt" – mondtam akkor magamban (Csak mert kerestem a szavakat) A porhüvelyek mocskainak olcsó csúszdáját Képességem ellenáll, fogaim kőfogak Hitem vak, farkashit

Potyautas poggyásza fészkelt meg bennem amúgy Sietve kasztrált, majd kérdezett:  Belepecsétel-e sorsunkba a tompa merengés, A kurta vésztől szeppent fecskeének?

Csipp-csupp csodák történnek: Szimatolatlan kutyakeksz És egy göröngy egy jólsikerült élvetemetésről

Póznán koszoló lógerinc! Ezen függtök Édes emlékeitek közt egy ha van, ami szent S kitárt ereitekben nem fut más csak gyíkvér s alvadt hó Tóigaz mélység, áldott lebegés…

Te beteg voltál, és a sarokban, betakarózva, csendben vártad, hogy megváltson a gyógyulás. Mindig éjszaka volt. Az ablakok az utcára néztek, onnét szivárogtak be ebbe a hirtelenül otthonunkká vált szobába néhány arra elhaladó éji félmondatai. A Kati nénié például, amint épp az esti mulatságra igyekezett az eladásra szánt italokkal.

Hátulról, az ajtó felől más vendégek zaja. Talán régészek, akik itt kaptak hajlékot, amíg a múzeumban dolgoznak – ezt gondoltam. Szavaikkal együtt valamilyen idegen fény is beosont. Hirtelen megjelent a szőke középkorú nő képe, amint a zárral bajlódik – mintha csak átláttam volna az ajtón. 

Levettem a farmert, ami rajtam volt, és le akartam feküdni hozzád, de akkor egyszerre megéreztem a szobát, a várat, a körülöttünk megnyílt teret, és minden rezdülésével együtt magamban találtam ezt a belégzésnyi világot. Csak te feküdtél benne ugyanúgy, továbbra is mozdulatlanul, betakarózva, a gyógyulást várva.

Amikor én késekkel álmodom, Megszületik a megváltó Pásztorok cigarettáznak Az öreg varázsló fázik a tejúton

Amikor nappal van, és a fény megcsillan A nyakamból lógó konyhakésen, Te a Rába-hídnál járhatsz éppen Útban messzefelé, néhány emlékkel a fejedben, Titok-suttolózásunk csak te tudom, Fény és vér a templomom, A szót a szájba úgy lopom, Csillagszóró homlokom, Hetven centis hópelyhek az asztalon

És a messze múltban élek újra most De ezúttal a göröngyös botom Itt van a vállamon És a pofonütés sem csak szánalom, Látom, ahogy hintázom, Rajtam a kis kék rövidnadrágom, De én magam nem látom, Csak hintázom tovább, Mintha csak én látnám A szőlőt a kerítésfalon

Bőrcsuhában vagyok, Csodálom, ahogy a gravitációt vállalom És az emlékezetemben kutatom a mai napot

Forgásszimmetria=1000 000 atombomba És itt a jövő Vészjósló hengeredéssel nézett le akkor is fölém az égből, a kisgyerekre És zsákot húz elő És perverzió-generátor van benne, tudom, pedig csak a szélét látom

Jé, a jövőnek szerintem szuvasodik a foga És hogy áll rajta az a régi sapka? Miért szakállas és ápolatlan, És miért nem egy nő, ha ő a jövő?

Jövő, óriási nagy vagy, Jövő, félek tőled Jövő, menj el, arra kérlek, Jövő, soha nem akarlak látni téged többé

Hagyd a kisgyereket, hadd essen ki a hintából, Hadd repüljön át lázas, izzadt éjszakákat Ne bánja el véresre azt a zsákot, amivel te mindig bántod, és ne felejtse azt akit szeret

Legyél jó vele! Legyél jó az emberekkel!

(1995, Sárvár)

(Az ablakból nézem nyugodtan, és azt a zenét hallgatom, ami világít a sötétben. Amik eszembe jutnak, állnak ide betűkből össze, meggyfalevél árnyéka alatt érlődött kedvem kényekedvére)

Kukoricák az ablakból csillognak ragyognak siratnak usztatnak nyakukon az éggel az égen a felhőkkel

Mint a százholdas pagonyban ahol minden van, és mindig ugyanott, hogy meg lehessen találni valahol

Ezek a kukoricák idenőttek és zöldek, és nem mondanak semmit, de én tudom, hogy az jut eszembe, hogy csináljak valamit hófehér kartonpapírból a kertipadon, a kertiasztalon, a sárga ollóval és a teknokollal, és kutyás igazolvánnyal köszönjek minden kutyára: szia kuszi

És a hely olyan, hogy itt még este is lehetne beszélgetni veled, harmatot nyalogatvánk a fűszálakról hűvösen Csillagok bújkálnának a kukorica levele mögött

Katicabogár látja, hogy a levélerek vonalak sűrűn egymáshoz szorosodva begyét eszméli halálának – egy madárét

Repülőgépből ember nézi a kis zöld helyet valami növény – hátha – gondolja, s bele akar ugorni oly magasból repülőgépe csíkjából szívni egy levegőt zuhanás közben (A pilóta fentről már legelő teheneket is látott az elébb)

Egy történetet mesélnék ezen a hajnalon, a lemenő Nap is lenne itt, és szép lassan kócos hajunk felett az ég egyre sötétebbé válana

Már fáramásszunk a kéreg morzsolódjon kezünkön és az ágon ülve csicseregjünk mint a madár ha csicsereg utána ugibugi, utána forgás, tapsolj egyet pajtás (kéz kakast utánoz) És a fényes réztárgyunkat dobjuk el, a fűben hogy megbúvjon, majd keressük meg ismét, hol feküszhet vajon?

Ím sétabot, foglak és megvédem veled a természetet ha bántani akarják ezt játszom játszom, hogy én megvédem, akik nehezen védik magukat, mert gyengék, ijedősek talán szeretnek ezért

De én mindezeket egyedül nem csinálnám mert veled jó az ilyesmi mert meghemperedünk a fűben és füves lesz a térdünk

Elfáradunk hátunkon már a Föld hűve nyugtatja még a gyermekéért síró édesanyát is fölénk ha fűszál lóg az égen ha felhő a repülőgépből jön – néha villogtatással fut végig az az érzés, mint szokott akkoris ha vacsorázunk a szálló kertjében ránksötéten egymásba nyílunk olyankor megyünk az úton

a kukoricás aluszik már ilyenkor sötét ő is békák és sáskák jó helye

Tegnap tavasz van Világoskék az ég Hűvös márvány a levegő A madár ül az ágon, és csicsereg, nem látom, csak hallom

Tavasz, igen jóőreg megmentő mint egy újszülött térbe kényszeríted a tért

Színes sugarak napja van és magasan repülő szürke kukáké langyos betongerendáké és hóvirágé

Az udvaron a kutyaszar is mosolyog Különös csend van, pedig mindenki hangos Felhő lassan imbolyog, repülőgép hosszú, hosszú csíkot húzott…

Csillámlik a gép is Kiált az erdő, vagy énekel milyen óriás és milyen végtelen mint egy érzés, olyan ez a tegnaptavasz (1995, Sárvár, a Tinódi Gimnázium osztályának falai között németórán)

Éjjel a Turcsi, meg a Karcsi órákon át táncoltak. Ezt onnan tudom, hogy nem tudtam tőlük aludni. Kinéztem az ablakon, honnan jön az az éktelen fütty és dobogás, amire már akkor negyedszer riadtam fel. A Turcsi volt. Fütyült, dobogott, mintha fegyverrel kényszerítenék, bal kezével pedig gombát szedett. Így tettek a többiek is, bár akkor még nem tudtam, hogy egy egész kumpánia táncol az udvaron, csak a Karcsi zokniját láttam időnként meg-megvillanni tánc közben. Később kiderült, hogy áthívták a bálba a lovakat is. Az öt ló is velük táncolt, és csak szedték-szedték a gombát. Egyszer aztán abbamaradt a fütty, és kiabálás hallatszott: "Tetanusz van a zsebében, fogjátok meg!". A kecske volt az oka a nagy haddelhadnak, ugyanis hajnali fél öt körül rájött a társaság, hogy nem is igazi, hanem robot kecske. "Itten ne szedje a gombát a robotkecske!" – mondta is a Karcsi, majd végetért a mulatság. A lovak is megfáradt ügetéssel tértek haza, az udvar közepén pedig ott tornyosult a rengeteg gomba. Így volt, ez történt, de most már be kell fejeznem, mert elkészült a finom gombaleves.

Végy egy marék kondért! Aztán végy egy liter ocsút, de közben a kondért ne engedd el! Ezeket csináld össze, majd lassan, káromkodva csináld be! Jó étvágyat!

Énekeltük szépen a Nemzeti dalt a Balatonon, és közben egyikünk sem tudott másra gondolni, hogy vajon mi lehet a rejtélyes 4 víz, amit a napokban fedeztek fel a fókákban a természettudósok és a postások. Egyszercsak lehullt az egyik fáról egy falevél, és ráesett egy gokártozó asszonyra. Azonnal szörnyethalt. Ugyanebben a pillanatban a Blanka megtalálta a Winkler női megfelelőjét, és nekem is megmutatta. A történteket senki nem vette észre, és én sem beszéltem róla soha senkinek.